Google+ Followers

2018. április 1., vasárnap

Vihartáncos: Nem bánt az, csak megkóstol

A novella megjelent a Száznevű város című fantasy antológiában


Wendolin jó ideje ül és mereng kékes derengésű itala felett, a Craz macskáihoz címzett fogadóban.
Bár a lány kifejezetten a dorombolós bársonytalpúak barátja, és nem igazán szívleli a dekorációként szolgáló, különféle színű, színkombinációjú és mintázatú cinyó-bőröket a falakon, ide csak azért tért be, mert italát, amit ebben a fogadóban Macskák könnye néven kínáltak, itt adták a legfinomabb esszenciával. Másutt más néven szerepelt, megint máshol újabb névvel gazdagodott.
A Száznevű városban egyszerű kis koktéljának is száz neve volt.
Merengése tárgyául az előtte heverő szórólap szolgál:

„Halló halandók és hallatlan halhatatlanok, élők és élhetetlenek, figyelmezzetek:

A ZomBerry rockbanda új énekesnőt keres!

Ennek oka csupáncsak az a 10-20 felbőszült csíkos morcsák, aki tévedésből megette az elődöt, midőn egy úttalan úton összetalálkozott, banyának öltözött bossszorgány által kínált, kullé-űző testvajjal és testföllel bekente magát.
A morcsákok ennivalónak találták, és kikérték maguknak, mikoron nem állt szándékunkban odaadni nekik.
Boruljon köpeny a történtekre, szegény kis pacsirtánk meglehetőst szétszórt lett utána, bár biztosított minket arról, hogy jól van, a nem várt esemény óta megvilágosodott, és morcsákként szeretne újjászületni.
Lelke rajta.
Meg egyéb testrészei.
Tehát ezáltal felszabadult a főpozíció a bandában, hálás hörgéssel vennénk a jelentkezőket, akiket próbára teszünk, hiszen nem lehet akárki a frontlény, csakis belevaló nőstény vállalhatja eme posztot!
Az időpontot és a helyszínt alant olvashatjátok.”

Wendolin elgondolkozott, hogy mi lenne, ha jelentkezne. Aztán mindenféle indokkal meggyőzte magát, hogy miért inkább mégse. De talán mégis. Áh, hagyjuk.
Közben körülötte a kis kocsma kiürült, a csapos is új kandúrbőrrel törli egyidejűleg a pultot és a korsókat.
Megteheti, nyolc karja lévén.
– Mit tudsz erről a bandáról? – szólítja meg a csaplárost a lány.
– ZomBerry? Hmm. Jóféle rockot játszanak, haláli szólamokban. Én nem feltétlen szeretem őket, inkább oktÓpuszt írok, mintsem ilyet hallgatok. De nagyon jó bulit szoktak csapni, meg olykor a közönséget, bár azok elintézik ezt maguktól is. Sikeresek, híresek. Hallottam, hogy új énekesnőt keresnek maguknak, mert az előzőt csúnya baleset érte. Ilyen, ha a kreatúrán fejébe száll valakinek a sztárság. Rögtön azt hiszi a morcsákról is, hogy a tenyeréből etetheti.
– Való igaz. Megették a tenyere javát. Is.
– Érdekes kirándulás az amúgy. Ajánlom figyelmedbe.
– Micsodát?
– Hát a krea-túrát. Bár a többség jobban élvezi a szeka-túrát, extravagánsabbaknak a tor-túra ajánlott.
– Szeretek sétálni. De nem örülnék, ha ezem-azom kirándulna. Nem kellemes a helyére visszatenni az elbitangolt ízületeket.
– Ugyan – legyint éppen felszabadult tapadó korongos lábával a csapos –, erős idegzetűeknek javában ajánlott, szinte kötelező, kötélidegzetű program.
– Köszönöm, még emésztgetem a gondolatot.
– Emésztésedre. Cirmos-dzsúszt? – mutat felé egy narancssárga alapon szürke csíkos üveget.
–Nem, köszönöm! – mosolyog Wendolin, majd nagyot nyújtózva úgy dönt, alszik egyet a fogadóban a dologra.
Felsétál a szobába, és elterül az – előzőleg macskabőrtelenített – ágyon.
Mindig szeretett volna együttesben énekelni. Füstös, simogató altját sokan dicsérték már.
S most itt áll, illetve fekszik a lehetőség előtt és ahelyett, hogy a vacsija maradékán rágódna – ezt csócsálja.
Hiszen veszíteni nem veszíthet semmit sem, ha a fejére odafigyel, de nyerni még nyerhet!
Ezzel a gondolattal merül mély, valóságot szebbnek mutató álmodásba.

Másnap, a kijelölt időpont előtt egy órával a helyszínen téblábol. Mások korábban keltek, és most duzzadt szemekkel, csipásan, bőrszaggató ásítások közepette vakaróznak, skáláznak, harákolnak, vagy még épp horkolnak.
Wendolin beharapja a szája szélét.
Megint elbizonytalanodott.
Elnézve a különféle fajokat, kevésnek érzi magát ide.
Sima anthro-lényként, nem látja sok esélyét a felvételre, lévén egy ilyen már van a bandában: a csapat basszerosa történetesen egy vérfarkas.
Ez az információ furcsamód csiklandós érzést vált ki a gyomra tájékán, és izgatottságot a lényében.
Reggeli gyanánt a cseresznyefa termését dézsmálgatja.
Végül egy fél-ork nyit kaput, hangképzése arra ösztökéli a seregletet, hogy rendeződjenek sorba: a banda ezennel megkezdé a válogatást.
A lánynak nem kell megmozdulnia: a sor pont az ő fája alatt ér véget.
Telik-múlik az idő, elfogytak a cseresznyék is, és sorra jönnek ki, a kikosarazott jelentkezők. Ki bőg, ki ordít, ki megsemmisült.
Egy Wendolin által meghatározhatatlan lény olyan ordításban tör ki, hogy a közelben motozó csíkos morcsák egyed riválist lát benne, és farokfelcsapva, agyarat csattogtatva felel az általa kihívásnak értelmezett bődülésre.
Ez okoz némi felfordulást.
Akik eddig nem voltak még bent, hamar elfelejtik a bejutást, hiszen egyesek szurkolni vonulnak, mások menekülnek.
Wendolin lesurran a fáról, be az ajtón: a fél-ork szájtátva figyeli az eseményeket, hatalmas nyáltócsa terebélyesedik bődületes pókhasán lefolyva a lábai előtt.
A lány végiglopakodik a labirintusnak is beillő folyosón. Érzékeny fülét nem lehet becsapni, csalhatatlanul odatalál a banda szobájához.
Ezt az ordítozást egy süket dombitörpe se tudná nem meghallani.
Pedig a dombitörpék némely egyedei éles hallás mellett is totál süketek tudnak lenni bizonyos dolgokra.
Wendolin megtorpan az ajtófélfánál és hallgatózik.
– Kész, feladom, nem érdekelnek a többiek, egyszerűen képtelenség! – őrjöng egy karcos tenor.
– Türelem barátom, türelem – csitítja egy nagyon mély basszbariton, a lány torkába gombócot növesztve az általa gerjesztett izgalommal.
– Nincs! Elfogyott! A rum is! Az se nincs! Miért kellett neki széttépetnie magát azokkal a dögökkel?! Fel kellett volna aprítani mindet! Csíkos morcsák-morzsákat készítettem volna belőlük, panírozva!
– Höörrrrááuuááááágrrrr!! – hallatszik a sarokból.
– Így igaz! Tökéletesen összefoglaltad! – válaszol a tenor.
– Várjunk még! Nem eszik olyan forrón a kását. Nem finom úgy – zengi a basszbariton.
– Nem várok! Ha akarom, a karom a karommal vakarom, de lassan szétoszlok idegességemben! Nézd meg, már megint lábatlankodok. Hé, te ott! Nem találkoztál egy bal lábszárral?
Wendolin ijedtében szökken egyet, hiszen a kérdés, és egy oszladozó, zöldes-barna mutatóujj neki szegeződik. Visszaadja a mellkasának csapódott ujjvéget. Teljesen megfeledkezett arról, hogy mindhárom farkát magához ölelje, így az egyik épp kikandikált.
Megszólalni képtelenül csak a fejét csóválja.
– No, sebaj, keresd meg nekem, valahol itt lábadoztam vele a környéken.
A lány sóhajt egyet, majd orrát a levegőbe tűzve, megjegyezve a förtelmes zombi-szagot, kereséshez lát. Nincs könnyű dolga, de azért egy negyedórás kutatás után rálel az elkallódott végtagra.
A láb gazdája köszönetet mormol leesőfélben lévő orra alatt. Ő a szólista gitáros.
Wendolin makacsul nem néz a szoba túlsarkába. Ott ugyanis egykedvűen penget egy klasszikus gitárt a vérfarkas, és lassan végigmustrálja az előtte álló teremtményt. Átellenben a troll és ork tévedéses liezonjából megszületett dobos – a továbbiakban trork – hörgölődik. Ez az átlag légzésének alapzaja.
– Te mi vagy? – zendül a kérdés a farkastól.
– Kicune – válaszol a lány.
Csend követi ezt a bejelentést, a zenészek összenéznek. „Tudtam, úgy, annyira tudtam! Nem kellek nekik! Hiszen van már egy farkas a csapatban! Minek is nekik még három?”
– Ez egy találós kérdés akart lenni? – kérdezi a zombi.
– De hiszen nem kérdeztem semmit se – pislog a lány.
– Dehogynem. Az imént megkérdezted, ki Cune? Nem ismerek semmiféle Cunét, így fogalmam sincs kicsoda ő.
Wendolin elmosolyodik. Kezd fellazulni.
– Ez a fajtám neve. Kicune, írd: kitsune. Rókaszellem vagyok.
– Na, ilyenünk még nem volt! – jegyzi meg a vérfarkas.
– Hurrágrrrrrá! – tapsol egyet a dobos.
– Ugye! Te is egyetértesz!
– Szellemünk tényleg még nem volt, de rókánk már annál inkább, nem is egy! – vihog fel a zombi a farkas felé fordulva. – Emlékezz, nem szabad a ronga-szódát összekeverned a vérjulcsival! Hé! Ajtónálló! Hozz nekem egy jófajta whisky-t!
– Hogyisne! Aztán meg ki visz ki? És igenis, jókeverék a szóda, de nem julcsival, hanem vérmarival! Nem attól jöttek a rókák sorban!
– Dehogyisnem! Én már csak emlékszem, hiszen rám faxoltad az egészet! Volt benne répa is, holott nem tudom, mikor ettél te répát!
– Amikor nyulat vacsoráztam – rángatja a vállát a lykán –, az meg épp répát, rögtön kettőt is.

Már épp belemerülnének annak taglalásába, hogy melyik alkohol kevercs az ütősebb, mikor Wendolin rázendít.
Egy, az emberek világában hallott szimfonikus rock énekkel készült, az Éjsóhaj nevű bandától.
A hatás nem is marad el: a zombinak lezuhan az álla, de majd megkeresi a padlón, a dobos beszünteti a szörcsögést, nyál csurran a szája szélén, a farkasnak pedig kistányér méretűvé növekszik borostyán szeme.
Wendolin csak énekel, varázst sző a fiúk köré, egy aranyszállal körülfonja a bundást, fogva tartja, nem ereszti.
Ámde egyszer mindennek vége, a dalnak is. Utolsó hangja sokáig cseng a szoba falai között, kiutat kereső, rebbenő szitakötőként.
A trork felhörren, ezzel megtöri a fragilis hálót, a basszeros megrázza a fejét, mintha víz ment volna a fülébe.
A csapat élőholtjának most tűnik fel álla lezuhanta. Leporolja.
– Adok egy kottát, dalszöveget. Új dal. Tanuld meg, ezzel nyitunk, a többit bízd csak ránk! Két nap múlva koncert! Értitek, fiúk? Megvan az új énekes kis rókánk, szellemünk, vagy micsodánk!
– Kicune – sóhajtja Wendolin.
– Akkor azunk!
– Cuki Cune! – bődül el a trork.
Wendolin magukra hagyja az új fejleménytől ismét állazuhant zombit. A dobos megpróbálja megerőltetni az agya helyét, hogy sikerült ezt kinyögnie, de nem tud rájönni, s lévén a ritmusok megjegyzésén túli agyi tevékenység csak fejfájást idéz elő, így megvonja a vállát az arra irányuló kérdésre, hogy mikor tanult meg érthető szavakat, és rögtön szójátékot?

A rókalány lába alig sem éri a földet hűdöttségében. Még nem fogta fel teljesen a dolgot. Végiglevitál azon a területen, ahol a morcsákkal birkózott a számára idegen lény.
Nem fetrengenek már. A lány meglepetten nézi, ahogy a nagy busa teremtmény, mint egy plüsst a szomorú kisgyerek, úgy öleli magához a katatón ragadozót, és áztatja el annak bundáját a könnyeivel.
A csíkos arckifejezését még Gyökhárom, a tekintélyes szakállhosszúságú dombitörpe is megirigyelné, amikor épp kiborítják a sörét.
„Énekesnő. Két nap múlva az leszek. Két nap múlva, azaz negyvennyolc óra, vagyis kettőezernyolcszásznyolcvan perc múlva.”


Az a két nap, negyvennyolc óra avagy kettőezernyolcszáznyolcvan perc igen hamar tovagördült, Wendolin érzése alapján göröghetett volna gyorsabban is. Egy éjszaka alatt megtanulta a dalt, rongyosra hallgatva a felvételt, amin még az elődje énekelt, amikor még nem volt testszerte-szét és nem gondolt magára morcsákként.
Persze, mindezt titokban kellett tennie, hiszen ő volt a Meglepetés, illetve ez egy új szám a zenekar palettáján, így hát elvonult a négyszögletű kerekerdő kisebb, ámde pontos másának egy sarkos görbületébe.
Az ott élő, színes sörényű, fehér testű pónikat nem zavarta a lány gyakorlása, bár érdekes megfigyelésnek bizonyult azok működése, jelesül a táplálkozásuk és a végtermék: belegelték a szivárványt, utána csillámport pufogtattak és nevettek.
Mikor a rókaszellem felkészültnek nyilvánította magát, megvakarászta minden póni füle tövét, akik hálás szuszogással nyilvánították ki ebbéli élvezetüket, és a lány legnagyobb megdöbbenésére, az egyik patától fejbúbig hófehér póni egy karkötőt hozott bársony szájában: míg a lány énekelt nekik – bár mindig ugyanazt, de nem bánták ezt a patások –, minden póni adott egy-egy színes szálat a sörényéből és a kis famanók karkötőt fontak neki belőle.
A kicune meghatódva köszönte meg az ajándékot.
Kilépett a borostyánnal befuttatott, kovácsolt kis bejáraton, amit utána zártak a plüssnek tetsző kicsi lovak.
Ők voltak a kapuzárási pónik.

Elérkezett Wendolin, a háromfarkú rókaszellem nagy pillanata, a Száznevű város Nyakonöntött Próbagoblinhoz címzett Szolgáltatóházában.
Ezidő szerint a lány, az izgalom gombócával a torkában lesi a közönséget.
Kinek rossz, kinek jó, kinek érdekes híréből ismeri a java részüket.
Eljött Kókuszpók, a varázsló kinézetű varázsló, kezében az elmaradhatatlan, fekete, kitömött macskájával, gőzölgő italát fogyasztva, s közben elmélyülten beszélgetve egy Meira nevű festőművésznővel, akinek hamarosan egy érdekes kiállítása nyílik, Cudar Cicusok Cafatjai címmel. Megérkezett, bár a bár szegletében ücsörögve ugyan, Sejhaj is, szerencsére nem lóg már rajta a tapimágia által a goblinja, annak érdekes neve nem jut a lány eszébe, de halovány sejtése van arról, hogy valamiféle kellemetlen, kénes szaggal áll kapcsolatban és négy betű.
Meglátja a Zűristent is, amint egy hangszert próbál az útjába kerülőknek ajándékozni, de furcsa mód senki sem kéri a ritka pengetős darabot, miáltal két feje folyton elfüstöl, gyakori összeszólalkozásaik miatt.
Hukot, a barbár barbárt megtették ajtóállónak, és az oktÓpusz írását fontolgató nyolckarú is itt pultol.
Van itt megannyi dombitörpe, alsó is, felső is, király is meg ász is. Épp azon versengenek, ki tud hosszabb káromkodást elmondani egy böfögéssel.
– Rengetegen eljöttek! – sóhajtja maga elé Wendolin. – Még Szőrzetes, a yetiből avanzsált pap is osztja az áldását, bár furcsa mód, megint mindenki menekül előle.
– Bizony, hírlik róla, hogy hmm… saját előállítású folyadékkal áldásozik. Nem mindenki szereti az efféle keveréket – súgja a lány fülébe a vérordas.
A kicune arcát helyből elönti a pír, szíve hevesebb ritmusra vált, holott már eddig sem volt épp nyugodt.
– Olyan szétszórt lettem, azt se tudom, hol áll a fejem! – sopánkodik a szóló gitárosuk.
– Nehogy pont te veszítsd el a fejed! A fejvesztett futamot csak két hét múlva rendezik, addig tartsd a nyakadon, ha lehetséges! – fordítja helyére a lykán a már-nem-élő-de-még-nem-holt társa fejét.
– Wendolin, készen állsz?
– Igen! – vágja rá a lány határozottan. Két szeme láng-sárgán világít, izgalmában mindhárom farkát egyszerre csóválja.
Borzongás fut végig rajta, énekelni szeretne, olyan rock-partit csapni, hogy a közönség is egymást csapdossa!
– Háárrggggrrrrreeeee! – biztatja a lányt a már a dobok mögött ülő trork is.
– Hölgyeim és uraim, lényeim és nyulaim, kedves, kedvetlen, elmedvetlenedettek, lincselők és lincstelenek, készen álltok egy ordas-zombis-trorkos bulira? – kérdezi a vámpír konferanszié.
A közönség egyöntetű igeeeeenje szinte szétveti a termet.
– Szeretnétek megismerni a csapat váratlanul eltávozott, majd csíkos morcsákként újjászületett énekesnőjének utódját?
Még nagyobb ovációval döngetik meg a falakat.
– Akkor hát, jöjjön a ZomBerry, élükön pedig Wendolin, aki cune!
– Kicune – súgják oda neki.
– Aki kicune! ­­– rikkantja a vérszívó javításul.
– Ki az az Aki? És ki Cune? Egyiket se nem ismerjük! – böfögi be matt részegen Gyökhárom, a tekintélyes szakállhosszúságú dombitörpe. – Vérszivárogj le onnan, bulizni akarunk!
Lekeverik a sápadt bőrűt néhány pofonnal. Felvezető hatásként egy töpörödött boszorgány hűtő-fűtőszekrénye szolgáltat füstködpárát, drámaiság fokozására a trork dobot perget, majd a basszgitár társul hozzá, bele-belekapva az új dal fődallamába, kiegészül a válasz a szóló gitárral.
Feszítik az idegeket, meg a húrt is, míg Wendolin fellevitál, teljes rókaszellemének megtestesülésében, tűz-sárgán izzó szemekkel, háromfarkúan, ragyogva.
A közönség meglepett ó-zása után, orbitális üdvrivalgásban tör ki.
– Csapassad neki cukicunelááááány! Arúúúúúúú!!! – hergeli a lompos farkú basszeros.
Nem kell kétszer vonítania. Wendolin rázendít:
– Nem félünk a farkastól! Nem bánt az csak megkóstol! Nem kell ide nyolc ostor, mert nem félünk a farkastól!
És csapatják, a közönség is magamagát, esetleg mást, a törpék sörben fürösztik magukat, mások goblincsatáznak, majd a szólista élőholt bedobja a fejét a közönségbe. A líraibb számok alatt ork a törppel, elf a gnómmal kapaszkodik össze ringatózó táncban, odaadva magát Wendolin füstös altja varázsának.
Kókuszpókot Huk lengeti, Sejhajnak megint kinéz egy rossztermészetű bűbáj másnapra.
Zűristen unos-untalan a nyekeréjén próbál kísérteni, de mindig arra téved valaki, aki bölcsességről – esetleg előzményi tapasztalatról – téve bizonyságot, lebeszéli valamelyik fejét erről a tettről.

Mikor a banda befejezi a koncertet – s miután párszor engedtek az őrjöngő közönség páncélzörgetős vastapsának visszahívására –, a farkas és a róka sétálni indul a csordultig telt holdfényben.
– Nem félsz te a farkastól? – kérdezi az ordas, magához húzva a rókát, mélyen elveszve a tüzes szempár lángjában.
– Ugyan – sóhajtja a kérdezett –, nem bántasz, csak megkóstolsz!
– De meg ám!
Táncot lejtenek a tündérek, fuvoláznak a nesz-kuvikok, elcseppen a hold.


A továbbiakra boruljon a kicune-kuncogással átszőtt szemérmes fátyol…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése