Google+ Followers

2015. április 28., kedd

Ádám J. Gergő (Narin): Napló

Kedves Dylen!

Utánajártam, mi is történt a fiaddal, ám teljesen még nem állt össze a kép. A korrosi elmegyógyintézetbe szállították, miután öngyilkossági kísérlete kudarcba fulladt. Két férfi talált rá az erdőszélen, amint hurokkal a nyakában lógott egy fán. Az orvosok azt mondták, óriási szerencse, hogy sikerült megmenteni. A kötél a beszámolók szerint fekete hajból készült, fiad egy ismerőse azonos módon végzett magával a közelmúltban, megkockáztatom, ugyanazon hurokkal (erről biztosat azért nem állíthatok, mert a kötél eltűnt a bizonyítékraktárból). Akárhogy is, fiad fizikailag jól van, ám pszichésen annál rosszabbul. Azt állítja, hogy egy beszélő macska minden nap meglátogatja, és arra ösztökéli, hogy végezzen magával. A csendőrség engedélyezte, hogy beleolvassak a naplójába, sőt, mivel csak pár oldalt írt tele, volt alkalmam lemásolni, hogy aztán a borítékba csúsztatva ezt is elküldjem. Amint többet tudok, jelentkezem. Addig is légy erős, és ne emészd magad!

Barátod,

Nil

Augusztus 5.

Kis szoba ez, mégis kedvemre van. Egy évre mindenképp kiveszem, az utána következő utat majd kitapossa magának a jövő. Most is itt ülök az asztalnál, tőlem balra egy utcára nyíló ablak, az épület mellett álló fa egyik vaskos ága a párkányig elér. Ugyanazon a falon hátrébb egy erkélyajtó, bár ez a csöppnyi balkon épp csak arra elég, hogy kilépve rá a félkörív-vaskorlátra támaszkodva elpöfékeljem napi szivaromat. Ágyam a szoba közepéig ér, fejtámlája az erkélyhez közelebbi falnál húzódik. A kijárat az ablakkal szemközt található, gyenge faajtó, kulcsra zárni csak azért érdemes, hogy tudják, nem vagyok itthon, vagy éppen nem kívánok látogatót fogadni. Az erkélyajtóval szemközt kis beugró: polc, lavór, vödör, minden, ami a mosdáshoz kell. Nem túl tágas, de kiválóan elleszek itt. Mint egy róka az üregében.

Október 10.

Már kezdtem azt hinni, semmi nem történik ebben a porfészekben, és meg kell hagyni, a gondolat igencsak kedvemre volt, aztán ma délután Windass zörgetett. Az imént ment el. Bűzlött a bortól – ha a túlvizezett lőrét, amit folyton iszik, bornak lehet nevezni – és a feleségéről ordítozott, hogy az a ribanc – így mondta – másik férfiakkal hentereg, míg ő kihajtja a belét. A régi nóta. Amennyire ki tudtam venni szavaiból, megverte az asszonyt, és a közeli kocsmába ment. Én is hallani véltem a perpatvart – abban a kisutcában laknak, ahová az ablakom néz, csupán pár házzal lentebb. Windass azt mondta, ma este megöli a feleségét, aztán elviharzott – vagy inkább eltámolygott. Ahogy kimondta „megölöm”, mintha düh és félelem elegye villant volna véreres szemében. Túl sokszor hallottam már tőle ezt, hogy komolyan vegyem – a mostani alkalom mégis más volt, mint a többi. Talán a tekintetében tükröződő ellentétes érzelmek, talán a nyakán éktelenkedő karmolásnyomok miatt, tudja fene. Űzött vad – ez a jó kifejezés rá.

Ha eddig jó úton jártam is, hogy kiderítsem, mi különböztet meg minket, férfiakat az állatoktól, most végképp összezavarodtam.

Október 11.

A kisutcán – Vékony utca, nem tréfa, valóban így nevezték el – mindig csend van. Ami zaj szárnyra kap, az a házakból ered, nem a házak közt futó macskaköves sikátorból. Most hajnalban mégis férfihangokat hallottam a szűk utcácskáról, így szivart ragadva kicsoszogtam az erkélyre, de ott már nem akaródzott rágyújtani. Windassék előtt állt a lovas kocsi. Sokszor láttam ügyvédi munkám során ezt a tákolmányt, a hullákat mindig ebben szállították.

Délutánra az is kiderült, hogy Windass meggyilkolta a feleségét. Nem hittem volna, hogy egyszer valóban megteszi, az a fajta volt, aki csak ugat – és néha kóstolgat – de úgy istenigazán nem harap. A nőt a saját hajával fojtotta meg. Rém eredeti.

Október 14.

Rettenetesen aludtam. Még most is csupa veríték vagyok, pedig így hajnaltájt igen hűvös a levegő. Éjfél körül riadtam fel, de hogy mire, azt nem tudom pontosan. Nem hallottam semmi zajt. Ha valahogy meg kellene fogalmazni, azt mondanám, egy „jelenlétre” ébredtem. Az ágyam mellett egy fekete folt „állt”. Úgy éreztem, ébren vagyok, de nem bírtam mozdulni. Csak a szemem volt nyitva, kezemet-lábamat hiába próbáltam emelni, testem élettelen koncként nyomta az ágyat. Szólni akartam, de csak erőtlen nyöszörgés lett belőle. Féltem, bevallom, rettenetesen féltem. Hosszú percek, talán órák teltek el így, az időt nem érzékeltem, csak a mellettem szobrozó sötét masszát, ami néha rebbenni látszott. Az elmém felett eluralkodó pánik lassanként szétterült bennem, a zsigereimbe fészkelte magát, és rágni, emészteni kezdett belülről, hogy legyen hely a pislákoló őrületnek is. Reszketve ocsúdtam fel, mintha villám sújtott volna, összerándultam, a testem, minden porcikám szabályosan rázkódott, kapálóztam, felkiáltottam, a sarokba ugrottam, de a derengés már nem volt sehol. Mondanom sem kell, aznap többet nem aludtam. A kelő nap fénye öntött belém annyi elszántságot, hogy kimásszak a lavór mellől, és összepiszkított alsóneműmet levessem magamról.

Október 15.

Újabb pocsék nap. Úgy sejtem, egy időre búcsút mondhatok az édes álmoknak, helyettük a keserű virrasztások lesznek csillagsipkás kalauzaim.
Egy macska várt délután a szobámban. Olyannyira idegenek voltak eddig tőlem az állatok, hogy külön élvezettel tölt el ismételten leírni: egy macska. Alighanem az ablakon szökhetett be, hogy hazatértemkor az asztal jobb első sarkán ücsörögve fogadjon. Elhessentettem, mire kiszökkent az ágra, és lemászott a fán.
Egy macska.

Október 16.

Tegnapi egérlyuk-fosztogatómról azért is tartottam fontosnak megemlékezni, mert úgy rémlett, zárva hagytam ajtót-ablakot, de megesküdni nem mertem volna rá. Ma reggel azonban gondosan ellenőriztem minden nyílást, mielőtt elindultam volna „üregemből” – visszaolvastam a márciusi bejegyzést, gyorsan repül az idő. Előzetes intézkedéseim ellenére a cirmos ma is az asztal sarkán ülve várt rám, az ablak tárva-nyitva volt. Nyervogott kettőt, majd eliszkolt.

Október 17.

Valaki bejár a szobámba, és nap nap után kinyitja az ablakot. Hogy a macskával összefüggésbe hozható-e ez a kilincshuszár, azt egyelőre nem tudom. Reggel meghagyom a fogadósnak, hogy hagyják szellőztetés nélkül a szobámat.

Október 18.

Kevés barátom van itt – már ha ezeket a förtelmes alakokat lehet barátnak nevezni – de úgy látszik, számuk ahelyett, hogy gyarapodna, inkább konokul fogyatkozik. Windasst halálra ítélték, de mikor meglátogattam volna, hogy végső búcsút vegyek tőle egy üveg konyakkal, már az öngyilkosság hírével fogadtak. „Sajnálom”, ezzel a szóval kezdte és zárta a csendőr sértően összeszedetlen monológját. Rosszul vagyok az ilyen dilettáns barmoktól. Annyit sikerült kiderítenem, hogy „az elítélt” – a törvényszolga következetesen így nevezte egész idő alatt – felakasztotta magát, a pletyka szerint hosszú összesodort fekete hajjal. A rossz nyelvek azt rebesgetik, a feleség holttestéről vágta le valaki, hogy aztán beadja a vén lókötőnek. Talán nem bírta el a lelkiismerete a gyilkosság terhét – nem így a rögtönzött kötél Windass súlyát.

Október 20.

Tegnap közel voltam az ájuláshoz. Szívem vadul zakatolt, látásom sötét űrrel szegélyezett keskeny csővé szűkült.
Mikor hazaértem, ismét a macska fogadott. Számítottam erre, ezért hazafelé szereztem szeget, kalapácsot, és beszögeltem az ablakot, hogy többé ne lehessen kinyitni. Dolgom végeztével elköltöttem szerény vacsorámat, és a fiókba nyúltam, hogy újraolvassam az utóbbi napok bejegyzéseit naplómból, mikor hosszú fekete hajszálak akadtak kezembe. Felordítottam, és kifutottam a szobából. Férfihoz nem méltó az ilyen viselkedés, belátom, de ez már akkor sem tréfadolog.
Hipotézisem a következő: valaki kapcsolatba hozott Windass feleségének meggyilkolásával – holott még csak a nevét sem tudom az elhunytnak – mi több, bosszút akar állni, mindezt a legaljasabb módon, tudniillik saját lelkiismeretemet próbálja felhasználni ellenem. Tervével két „apró” problémám van, egy: nem voltam jelen a bűncselekmény elkövetésekor; kettő: Windass valóban kilátásba helyezte az emberölést, ám tette ezt korábban is annyiszor, hogy szava hitelt már nem érdemelt.
Az éjszakát egy lebujban töltöttem, és mivel másnap bűzösen, előző napi ruhámban mentem dolgozni, sorra gratuláltak a titkárok, ügyvédkollégák, azt vélvén, hogy a gyengébbik nemmel volt dolgom az este. Mikor a halott nő eszembe jut, úgy hiszem, igazuk van.
Az ablakkeretből eltűntek a szegek.

Október 21.

Nyitott ablak és a macska fogadott újfent. Nyávogása két megnyúlt „e” volt.
„Eee-eee”

Október 24.

A macska minden nap nyávog kettőt, majd kiszökik. Hazafelé már kerülővel járok a kisutcán, hogy előzetesen tájékozódjam szobám állapota felől, de ablakom mindig csukva van, majd mire felérek, már nyitva, és ott ez az álnok dög. Újabban összetapadt szájjal indítja a második nyervogást, amitől furcsa „m”-szerű hang képződik.
„Eee-meee”
Naplómat a párnám alatt tartom, az asztalfiókot többé nem használom.

Október 25.

Nem tudom lehetséges-e, hogy egy macska „beszéljen”, de mikor megérkeztem, és „vendégem” ismét az asztalsarkon ült, a száját nyalta, mintha csak a nyelvét melegítené be, majd megint a két elnyúló nyávogás, de új elemmel tarkítva.
„Teee-meee”
Megpróbáltam elfogni. Nem sikerült.

Október 30.

Pisztolyt vásároltam.
A macska beszél. Meggyőződésem, hogy beszél! „Tedd meg!” – nem lehet, hogy képzelődtem! Pontosan így hangzott! Mielőbb találnom kell valakit, aki kideríti, mi folyik itt.


Október 31.

Szétlőttem a fejét a nyomorult dögnek! Azt hiszem, elég sokat kell majd magyarázkodnom ez ügyben, de legalább végre nyugtom lesz. Már hallom is a fogadós lépteit.

November 1.

Visszatért. Az a rohadt dög visszatért! Idegeim egyre rosszabb állapotban vannak, napközben képtelen vagyok koncentrálni, a feladataimat ellátni, ám ma hazafelé már nyugodt voltam, végre nyugodt. Egy kiadós alvás reményében baktattam fel a lépcsőn, és mikor az ajtót kinyitottam, a macska – és nem, nem tévedek, ugyanaz a macska! – ott ült az asztal sarkán, pontosan ott, ahol annak előtte mindig, és nyávogott. Mit nyávogott, beszélt! „Tedd meg!” Pofájával még bökött is egyet a fiók irányába, erre felé ugrottam, de gyorsabban mozdult a bestia. Mire talpra vergődtem, már bottal üthettem a nyomát.
A fiókban egyre több a kötéllé sodort haj. Fekete! Hurokba van kötve! A pisztolyt a párnám alatt tartom éjszakánként, a naplót már jó ideje magammal viszem mindenhova, nehogy bárki beleolvashasson.

Csak arra tudok gondolni, hogy egy elmeháborodott engem hibáztat, amiért az a barom Windass elmondta nekem, hogy meg fogja ölni az asszonyt, és nem tettem semmit. De hát honnan tudhattam volna?! És ami ennél is jobb kérdés: üldözőm honnan tud minderről?!
Ma este kiásom a nő sírját, és kiderítem, valóban tőle származik-e a haj. Akármire jutok is, reggel továbbállok, biztonságos helyet keresek, itt többé nincs maradásom.

November 2.

A koporsó üres volt.
Nem találok jobb szót: menekülök. Talán otthon nyugalomra lelek végre.


 - - -
A novella a Bosszorgányos pályázat harmadik helyezett írása, megjelent a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház első, Kalandok és kalandozók című kötetében a SpiritArt Kiadó gondozásában, 2015 áprilisában.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése