Google+ Followers

2014. július 20., vasárnap

Craz: Jegenye Brúnó, a vámpírvadász

Jegenye Brúnó izgatottan figyelte a panelház falán fürgén mászó vámpírt, majd settenkedő üzemmódba kapcsolt. Persze minden relatív, de Brúnó igenis igyekezett – a tőle elvárható keretek között.
Igaz, egy középkategóriás tocobaga indián a fejét fogta volna a szökellésekkel és gyakori egyensúlyvesztéssel tarkított produkció láttán, de szerencsére az elmúlt századok során egyetlen harcos se keveredett ide Floridából az avasi lakótelepre. Így az említett amerikai őslakos populáció megmenekedett Brúnó osonásának megrázó élményétől.
Míg Brúnó hármat lépett a saját bejáratú hadiösvényén, a levadászandó vérszívó felért a kilencemeletes panelház tetejére, és eltűnt szem elől.
– Macerás ez a vámpírvadászat – vakarta meg Brúnó erősen kopaszodó feje búbját, és homlokráncolva belerúgott egy, a ritkás fű takarásában lapuló kőbe.
Az azonban földbe ásott betondarabnak bizonyult – vascsövekből hegesztett szőnyegporoló állt itt hosszú évekig, amíg egy sötét éjszakán néhány nemrég ideköltözött kétes egyén el nem lopta –, így makacsul ragaszkodott földrajzi koordinátáihoz: holmi gyenge rugdosási kísérlet meg se kottyant neki.
Ha a sors szeszélye folytán mégiscsak akadt volna egy tocobaga indián az Avason, a következő percekben igencsak meghökken a mélynövésű alak produkcióján. Ugyanis egyes fél lábon szökkenések és egyensúlykereső karmozdulatok meglepően hajaztak a törzsi esőtáncuk koreográfiájához. Bár az ő sámánjaik lényegesen több hajszállal rendelkeztek.
Jegenye Brúnó nem volt mindig vámpírvadász, de a néhány napja szabadon választott küldetés nagyon büszkévé tette. Ha néha felhős szemekkel elmerengett újdonsült hivatásán, önkéntelenül is kihúzta magát, amitől – messziről – két teljes centivel magasabbnak hatott. Emellett a neve is büszkeséggel töltötte el, mivel pár éve saját maga változtatta meg Kis – igen, így, egy essel – Brúnóról. Ez a beszélő név pedig igenis járt neki, hisz tényleg nagyobbra nőtt számos nála kisebb dolognál. Az pedig, hogy keresztnevét Al Bundy kutyájáról kapta… hát, megesik az ilyen.
Sajgó lábbal letelepedett egy közeli pingpongasztalra, ami, meglepő módon túlélte az elmúlt harmincöt évet, mindössze a fémből készített hálót lopták le róla szorgos tolvajkezek.
A vámpírvadász fizikai és lelki sebeit nyalogatva elhatározta, hogy a pingpongasztalt kinevezi főhadiszállásnak – addig sem kell továbbgyalogolnia. Elővette hát oldaltáskájából nővére két és félszeres nagyítású színházi látcsövét – amit pár napja kért kölcsön, a vadászat hatékonyságát növelendő –, és belemerült a környék tanulmányozásába.
Rövid időn belül talált a házak falán egy P Mobil, egy EDDA művek, egy Multitimbral, egy DKSK és két CPG graffityt. Éppen, megadta volna magát egy, a háta közepétől srégen felfelé bizsergő csalódott viszketésnek, amikor felfedezett egy újabb vámpírt. Igaz, a behatolás mozdulatsora mintha némileg eltért volna egy vámpírtól elvárhatótól.
A szörny a szemközti négyemeletes oldalán kúszott, és rögtön el is tűnt az egyik magasföldszinti lakás nyitott ablakában.
Brúnó újult lelkesedéssel vetette le magát a pingpongasztalról és bele a vadászásba.
Két perc múlva már a bizonyos ablak alatt ácsorgott, és szembesült egy kósza problémával, miszerint nem éri el azt.
Hiába nyújtózkodott, hiába próbált a párkányig felugrani, nem sikerült.
Más, tapasztalatlanabb vámpírvadász talán kétségbe esett volna, nem úgy Brúnó. Ő egy gödörbe esett az egyik ugrás után.
Persze ez sem szegte kedvét, oly közel a leendő zsákmányához. Már tudta is, hogyan oldja meg a problémát!
Összpontosított, aktiválta szupererejét, és – hasonlatosan egy erősen földhöz vágott labdához – bepattant a nyitott földszint ablakán.
Egy rozoga asztalra érkezett, amit sikeresen és teljesen leamortizált. Ezt lehetett akár szőnyegbombázásnak is tekinteni, mivel egy szőnyeg is a szoba berendezési tárgyait gyarapította – immár behintve a ripityára tört asztaldarabokkal, valamint nagy mennyiségű ételmaradvánnyal. A helyiség romokban hevert. Ez furcsának tűnt, mivel az egészet nem okozhatta a vámpírvadász belépője. A kettéfűrészelt és sarokba dobott radiátort tuti nem.
Brúnó azonban nem törődött ilyen csekélységekkel. Sebesen felpattant, és akcióba lendült.
– Na, most megvagy, te szörnyszülött! – kiáltott rá a szoborrá merevedett alakra, akiben felismerni vélte a vámpírt. – Besurranunk, besurranunk, mi? Hát most lebuktál, kisapám! Háhá, nézzük, csillogsz-e?! – folytatta lendületesen. Felkattintotta elemlámpáját, majd kinyújtotta kezét, és a még mindig tátott szájjal álló ember felé indult.
A meglepett alak ekkor megmozdult, mérgesen a falhoz vágta a kezében szorongatott csirkecombot, majd sokéves rutinból erőt merítve sopánkodni kezdett.
– Jáj, micsinyátá! Drága pínzen vettem ezt a gyönyörű ántikk asztalt – hazudta szemrebbenés nélkül. – Még mútszázadi vót!
Jegenye Brúnó kettőt pislogott, mert meglepte a vámpír reakciója. Titokban ellenállásra számított. Csihipuhira készült, nem pedig rinyálásra.
Az elkövetkező percekben egyre jobban elszomorodott, majd mikor a sajnosnemvámpír az orra alá dugta a lakcímkártyáját, belátta tévedését.
A számonkérést követő magyarázatra már igazán oda se figyelt, mint például a „díjbirkózó külsejű feleségek zárcseréje”, meg a „kifizetetlen számlák mizériája”. Mindez elszállt a füle botja mellett.
– A rohadt fészkes fene! – összegezte csalódását Brúnó, majd, mint az átlagos fészekhagyó madarak, kiröppent a panellakás ablakán.
– Ki kell találnom valamit – morogta kicsit később sajgó orrát tapogatva.
Ugyanis ha valami felröppen, az mindig földet is ér – sajnos, nem marad fent örökké.

Brúnó másnap ébredés után bekapcsolta a számítógépét, majd két ujjal bepötyögte, hogy facebook.com. Az entert viszont már kisujjal nyomta le, mert úgy elegáns.
Három hete kirúgták előző állásából – ahol a főnökség lebukott az elsikkasztott túlórapénzeken –, és azóta exponenciálisan nőtt a számítástechnikai tudománya. Meglepő módon még a két évre visszamenőleg ki nem fizetett szabadságai és túlórái után járó összeg húsz százalékát is megkapta. A cég csak ezután csődölt be hivatalosan, így a nyakába szakadt szabadság tudatában nekiállt elmélyedni a mostanság legnépszerűbb közösségi oldal rejtelmeiben.
Először is meglepődött, hogy még él a profilja, mert három éve rá se nézett. Utána visszaigazolt párszáz ismerőst – és ismeretlent –, jóízűeket kacagott a mások által felrakott képek felén, majd tátott szájjal szörnyülködött a maradékon. Már az első nap után megállapította, hogy nagy a fészbuk állatkertje, és a legutóbbi frissítésnél kikapcsolhatták az áramot az alacsony elektromos kerítésből.
Kicsit később már a dolog árnyoldalára is ráébredt. Döbbenete akkor ért a tetőpontjára, amikor meglátta azt a képet, amit barátnője osztott meg boldoggal-boldogtalannal – miután felfedezte az oldalon az aktivitását. A fotón ők ketten szerepeltek és Tappanc macska. Nem is ez rémisztette meg igazán Brúnót, hanem a kép alatti mondat, ami minimális igazságtartalommal rendelkezett. Műnyáltól ugyanakkor maximálisan csöpögött. Első gondolata az volt, hogy azonnal törli rajta a szegény személye mellett díszelgő feliratot, mert mindenki idiótának fogja tartani őt. De végül is nem merte. Így hát maradt a bizonyos kép a világhálón Nagy Brünhilda, Tappanc és Jegenye Brúnó megjelölésével, amit bárki láthatott.
Tappancot ajándékba kapta a barátnőjétől, Brünhildától. Már azt furcsállta, amikor n.b. párja négy hónapos és három hetes évfordulójukon örömteli kiáltással kezébe nyomta a díszszalaggal ékesített dögöt. Először még néhány pillanatra elterelte figyelmét a macskáról a gondolat, hogy mi a fene is történt négy hónappal és három héttel azelőtt?! Viszont amikor elhangzott az ugye, milyen cukimuki, nyaunyaú mondat, tudta, hogy itt komolyabb bajok lesznek. Rögtön az első, hogy miért nem képes valaki tényként kezelni egy kétszer is elhangzott kijelentést, miszerint egy másik személy utálja a macskákat!
Három nappal később határozta el, hogy végleg megszabadul Tappanctól.
Egy kellemes kora tavaszi délutánon – amikor Brünhilda biztosan nem ért rá – fogta a macskát, berakta egy majdnem megfelelő méretű kartondobozba (csak a négylábú bal füle lógott ki a doboz jobb fülénél), és kivillamosozott vele Diósgyőrig. Elsétált egy néptelenebb, családi házakkal övezett utcácskáig a vár mellett, majd a dobozt nagy ívben behajította egy gondozatlannak tetsző kertbe. Utána vidáman elszaladt.
Másnap reggel Brünhilda hozta vissza Tappancot, közölve, hogy ungyulu-bungyulu, hát nem kizárt az a csúnya gazdi véletlenül? A macska – miközben tovább gügyögtek hozzá – Brúnóra nézett, akinek ettől egyből felállt a hátán a szőr. A sanda pillantás láttán akaratlanul is egy régen látott horrorfilm egyik szereplőjének tekintetére asszociált… a baltás sorozatgyilkos eszelős tekintetére.
Brúnó persze nem adta fel a projectet, a következő alkalommal már messzebb, egészen Tapolcáig utaztatta a macskát. Ott a romos strand kerítésén hajította át.
Másnap délelőtt Brünhilda hozta vissza Tappancot, közölve, hogy a gazdi ne legyen ilyen gondatlan, mert a cica kiszökhet a felelőtlenül nyitva hagyott ablakon is. Majd következett a gügyögés, bolhászás, gyilkos pillantás, Brúnónál pedig a hidegrázás.
Jegenye Brúnó komor gondolatok közepette vitte ki Tappancot a Sajó partra még aznap este. Eljátszott a gondolattal, hogy egyszerűen a vízbe hajítja, de nem vitte rá a lélek. Helyette csak rárakta azt a követ a dobozra, amelyet néhány perce nehezéknek nézett ki, majd elhagyta a tetthelyet és hazasietett.
A rohadt dög természetesen a fél városon keresztül is hazatalált.
Az utolsó kísérletet Brúnó két nappal később vitte véghez. Hosszas térképnézegetés és tervezés után Ómassáig buszozott ki. Ott felcaplatott egy jó darabon az emelkedőn, amíg talált egy megfelelő helyet. Kikötözte a macskát egy zöld kerítéshez – mivel sajnos elfogytak a megfelelő dobozok –, amelynek túloldalán egy kecske legelészett.
Ez ám az égi jel! – vigyorodott el Jegenye Brúnó, ugyanis előző nap lépett be egy titkos fészbuk csoportba, aminek az volt a neve: „Akik még nem csinálták kecskével”. Ezek után vidáman trappolt hegynek le, és még a visszainduló buszt is éppen elérte.

illusztráció: Andy Baron

Tehát Brúnó másnap ébredés után bekapcsolta a számítógépét, és két ujjal bepötyögte, hogy facebook.com. Majd az entert már kisujjal nyomta le, mert úgy elegáns. Amit ezután a monitoron látott, a frászt hozta rá.
Az idővonalára ugyanis Brünhilda ismét kirakta azt a bizonyos képet. Még megrázóbb felirattal: „Elveszett cica, a magtaláló jutalomban részesül!” Alatta: „Jegenye Brúnó, szerető gazdi”, majd telefonszám és pontos cím.
Brúnó ültő helyében magába roskadt. Amikor pedig aznap délig nyolc macskát is rá akartak sózni a jutalom reményében, már-már a falat kaparta. Szerencsére a kilencedik macska előtt üzenete érkezett.
Egy bizonyos H. Lelyla felhasználó írt rá, hogy friss információi vannak számára vámpírügyben.
Jegenye Brúnó elégedetten bólogatott a monitornak, hogy lám, milyen jó ötlet volt létrehozni azt a vámpírvadász fészbúk oldalt. Gyorsan egyeztetett egy találkozót a leendő informátorral, majd magához vette a teljes felszerelését, és útnak indult.
Két héttel ezelőtt szerzett tudomást az avasi lakótelep vámpírjairól.
Ugyancsak a fészbúk böngészése közben akadt rá egy régi osztálytársára, aki az Avason lakott. A világhálós viszontlátás után elhatározták, hogy a valóságban is viszontlátják egymást; a kibertér után a Városház téren. Onnan öt perc alatt elérték az Avas alján lévő vendéglátóipari helyiséget.
Az első két pohár bor ideje alatt nosztalgiáztak a letűnt időkön, a következőnél kiszínezték a kimaradt pár év fehér foltjait. Ezek után kölcsönösen megállapították, hogy a másik se lesz már hülyébb.
Barátja kérdésére, hogy Brúnó még mindig vonyít-e teliholdkor, a vámpírvadász szomorúan ecsetelte, hogy bizony a vérfarkasok élete se csak játék és mese. Meg önfeledt kacagás. Amikor kopaszodni kezdett, még reménykedett benne, hogy ez a dolog a vérfarkasoknál másképpen zajlik, mint a közönséges embereknél, ahol a hajszálak a homlokról elvándorolnak az orrlukba, a fülbe és a seggre. De nem. Talán az lehet a bibi, hogy ő csak anyai ágon vérfarkas, és a mutert is csupán egy koszos vérpincsi harapta meg anno.
Ezek után ő érdeklődött, hogy a haverja kijár-e még a Bükkbe pucéran sétálgatni. Néhány percen belül megbizonyosodott róla, hogy egyes dolgok bizony sosem változnak – egy jetinek mindig megmarad a késztetés, hogy lógó nyelvű, fáradt turistákat ijesztgessen nyolcszáz méter felett, persze csak miután a lefelé vezető ösvények jól látható pontjain otthagyta a lábnyomát a porban-sárban, és pár szétcincált apró szőrös állatot a kiálló ágakon: hadd törje ki azokat a nyavalyás természetimádókat a frász menekülés közben is. Majd belátják, hogy nem ér annyit az a kéktúra, vagy a Bükk kilencszázas csúcsainak bejárása. A tájfutásnál pedig amúgy is izgalmasabb dolog árkon-bokron menekülni egy igazi jeti elől.
De különben is, ők mindketten különlegesek. Hiszen Peti – a jeti – már óvodában is verhetetlen volt bújócskában. Brúnó pedig labdázásban – miután belevésődött, hogy a labdát nem harapni kell –, és a messzire gurult játékszert is mindig visszahozta. A gond csak a Kint a bárány, bent a farkas játéknál jött elő. Bár ebben minden bizonnyal, az is szerepet játszott, hogy Brúnó akkor látott először farkasemberes filmet a Sat1-en, ugyanis szülei egy este gondatlanul bekapcsolva felejtették a tévét.
A harmadik kör tokaji iszogatása közben pedig a téma a változó világ lett. A jeti megemlítette, hogy nemrég csatlakozott a MEMESZ mozgalmához.
– Az miaszösz? – érdeklődött Brúnó.
– Rövidítés – kacsintott le rá a jeti. Tehette, húsz centivel volt magasabb. – Mentsük Meg Szörnyeinket mozgalom. Olyan segédegylet, vagymi. Nekem kéthetente küldenek egy csomag nyulat, hogy ne a Bükki Nemzeti Park populációját dézsmáljam.
Ezek után a jeti megemlítette, hogy az utóbbi időben egyre több vámpír jelent meg az Avason. Méghozzá valami új, igen válogatós fajta, mivel csak fiatal lányok vérét szívja, maximum huszonnyolc éves korig. Egy tájékozottabb vendigó ismerőse szerint csillámfaszvámpíroknak hívják őket.
Brúnó még aznap részletes internetes kutatást végzett a témakörben. Lelkes nyomozása során átolvasta a teljes szakirodalmat, a vámpírok felismerésének leírásától a „mitől félnek a vámpírokon” át az összes fellelhető irodalmi és filmipari alkotásig.
Az adathalmazban utánanézett a faszlámának és a csillámfaszlámának is, hátha kapcsolódik a témakörhöz, mindenesetre a Google képkeresőjében meglepően nagyszámú és művészi változatosságú találatra lelt.
Átböngészett még néhány témába vágó fórumot is, bár itt elég vegyes kép mutatkozott. Nem mindig lehetett kihámozni, hogy a közölt értesülés tényként is megállja-e a helyét. Egy bizonyos ParaC felhasználó szerint például a csillámfaszvámpírok csak, mint a kamaszlányok depresszív elméjében keringő vándormotívumok léteznek. Ez pedig ellentmond számos dokumentált megfigyelésnek.

Jegenye Brúnó kényelmesen elhelyezkedett a pingpongasztalon, és várta, hogy H. Lelyla fészbúk felhasználó megérkezzen. Egy punk együttes régebbi dalát énekelgette, de csak halkan, nehogy kiugorjon egy közeli bokor mögül egy jogdíjvédelmi kommandós, és megbüntesse, mert a levédett dalt mások által is hallhatóan dúdolássza.
Várakozás közben az interneten beszerzett nyakláncát birizgálta, ami igazi hungarikumnak számított. Magyar nyakba magyar szemfog – jutott eszébe a netes hirdetés szövege. Garantáltan magyar állatok – szürkemarha, denevér, vérpuli, komondor, vadmacska – szemfogait fűzték vámpírálló ezüstláncra. Brúnó visszaemlékezett a Süsü, a sárkány azon epizódjára, amikor a Sárkányfűárus felszerelte az egész hadsereget – azt a felét, aki szögbe lépett, és azt a felét is, akinek fájt a foga –, így a spéci lánc birtokosaként igen felkészültnek érezte magát. Persze ezen kívül rendelkezett számos komolyabb fegyverrel is, amelyeket szintén a vámpírvadászatra tartogatott.
Nem sokkal később arra lett figyelmes, hogy valaki határozottan közelít felé. A határozott valaki pedig maga H. Lelyla fészbúk felhasználó volt.
– Szia! Ugye te vagy Brúnó? – mosolygott a pingpongasztalon ücsörgő vámpírvadászra.
– Aha – válaszolt Brúnó frappánsan, miután becsukta száját és nagyot nyelt.
– Örvendek! – nyújtott kezet a lány. – Én Hoffenbaumayermannerffy Lelyla vagyok.
– Tényleg így hívnak? – lepődött meg Brúnó. Bambán szorongatta a felé nyújtott kezet. – Tudod, ez fontos lehet a hiteles dokumentálás miatt.
– Hát, igazándiból ez csak a művésznevem – kacsintott rá Lelyla.
A hős vadász bátortalanul hebegett, nem tudván eldönteni, milyen művészeti ágban jeleskedhet az előtte álló.
– Ööö, és min játszol?
– Férfiszíveken, te kis csacsi – búgta Lelyla, mint egy hosszú évek óta passzívdohányos vadgalamb.
– … – vörösödött el Jegenye Brúnó, és meglepetten érzékelte, hogy a szíve legalább kettőt melléver, mintha valaki játszana rajta. Mondjuk egy igen csak pancser és nagyon kezdő jazzdobos.
– Tehát, mire is vagy kíváncsi? – vette fel a társalgás fonalát Lelyla.
Brúnó ekkor már sok mindenre kíváncsi volt. Többek között, hogy a lány vajon miért visel szemmel láthatóan úgy két számmal kisebb pólót.
– Akkor, láttad a vámpírt? – tért vissza Brúnó a gondolatai ködös mélyéből.
– Láttam bizony.
– És milyen fajta volt?
– Igazi csillámfaszvámpír.
– Ezt honnan tudod, te is vámpírszakértő vagy?
– Ó… hát, én csak megfigyeltem.
– Mit?
– Hogy ott csillog neki.
– Mármint a… – kereste Brúnó a szinonimát.
– Ühüm – bólogatott Lelyla tágra nyitott szemmel. – Az egy igazán spirituszális pillanat volt.
– Ez fasza – lelkesedett Brúnó.
– Ezt mondtam én is – vigyorgott Lelyla a vámpírvadászra, aki újfent vörösödni kezdett.
– Hú! És ezt honnan tudtad kilesni?
– Testközelből.
– Jaj! Csak nem akart megerőszakolni? – szörnyülködött Brúnó, miközben elhatározta, hogy mindenképpen leszámol azzal a vámpírral.
– Á, azt nem kellett neki – bizonytalanodott el Lelyla, nehogy ezzel elijessze Brúnót. – Izé… biztosan megbabonázott! – füllentette.
– Mégis hogyan képes erre egy halott vámpír? Úgy értem, hogy tud…
– Úgy hallottam, hogy amikor átváltoznak, akkor igencsak felizgulnak, majd egy pillanat, és kampec. Aztán meg úgy maradnak, mint a Shop Stopban az a hapsi, ott a hátsó helyiségben.
– Elkapom azt a szemetet! – ígérte neki a motivált vérfarkas.
– Állítsunk neki csapdát! – javasolta a lány.
– Mégis hogyan? – mélázott Brúnó.
– Természetesen a szobámban! – Lelyla kézen fogta Brúnót, és gyengéden az egyik kilencemeletes panelház felé noszogatta.
– Vigyázz vele tesó, a bige nimfamániás – motyogta ekkor feléjük alig érthetően egy buckalakó, aki elbattyogott a pingpongasztal irányába.
Bár Brúnó nem volt tisztában a bige szó jelentésével, mindenesetre jó érzéssel töltötte el, hogy megismerhette Lelylát. Hiszen aki imádja a papagájokat, rossz ember nem lehet.

H. Lelyla fészbúk felhasználó és leendő vámpírügyi informátor a nyolcadikon szállt ki a liftből. Brúnót még mindig maga után húzta – nehogy az meggondolja magát. Jegenye Brúnó vámpírvadász és vérfarkas lépteit lelkesen szaporázva csoszogott a hosszú lábú Lelyla után – nehogy az meggondolja magát.
Valahonnan ekkor egy macska szökkent eléjük, majd Brúnó lábához dörgölőzött. Lelyla nyakon csípte a bolhazsákot, és egy kecses mozdulattal ledobta a lépcsőforduló aljába.
– Nyamvadt dög! – magyarázta. – A másodikon lakik egy vénasszony, aki mindig kiengedi, hátha akad olyan hülye, aki ételt ad neki némi dörgölőzésért, meg csalfa dorombolásért cserébe.
Jegenye Brúnó ekkor szerelmesedett végleg bele a lányba.
Miután Lelyla gondosan bezárta a bejárati ajtót, betessékelte Brúnót az egyik szobába, amelynek a felét egy jókora ágy foglalta el. Mellette egy számítógép állt egy kisebb íróasztalon, az egyik falnál pedig egy nagy ruhásszekrény.
– Na, hogy tetszik? – mutatott végig a szobán Lelyla.
– Hangulatos csapda lesz – bólintott Brúnó az ágy sarkában ücsörgő méteres plüssmacit méregetve, amire mintha fel lett volna csatolva valami, ami egy sziklamászó beülőre hasonlított. Sajnos nem látta rendesen, mi az, mert Lelyla gyorsan letakarta.
– Hogy kezdjünk neki? – kérdezte a lány, miközben közelebb lépett a vámpírvadászhoz.
– Szerintem rekonstruálni kellene a múltkori esetet – felelte Brúnó. – Milyenek voltak a körülmények?
– Hát, akkor éppen kevesebb ruha volt rajtam – válaszolta Lelyla készségesen.
– Ööö, mennyivel?
– Hát, úgy majdnem minddel kevesebb – kacsintott, majd kibújt a két számmal kisebb pólójából. – Például ez sem volt rajtam. Meg ez sem. – Lerúgta magáról a farmernadrágját is.
– Hgn… – közölte Brúnó nemes egyszerűséggel, miután kétszer is félrenyelt.
Negyven másodperc múlva H. Lelyla fészbúk felhasználó ott állt az ágy mellett, egy szál fekete bugyiban, és mosolygott.
Jegenye Brúnó vámpírvadász érezte, hogy bensőjében felvonyítanak vérfarkas ősei, és azt üvöltik, hogy miért ilyen ostoba, hogy csak itt áll, amikor… Brúnó gyorsan kettőt előre lépett, de Lelyla határozott mozdulattal a fal felé tolta.
– Bújj el gyorsan a szekrényben, a vámpír bármikor ideérhet!
Brúnó kissé csalódottan vette tudomásul a felszólítást, de ha harc, hát legyen harc! Bemászott a kétszárnyú ajtó mögé. Amikor magára húzta, azt is felfedezte, hogy a forgó részeket nemrégen olajozták.
A lány még pár percig tett-vett a nyitott ablak előtt, majd amikor odakint mozgást látott az ágy szélére ült, hiszen a sportszerű verseny híve volt.
– Cső, Lelyla! – köszönt a vámpír az ablakpárkányra ülve. – Bocs, hogy késtem egy kicsit, de…
Ekkor kivágódott a szekrény ajtaja, és Jegenye Brúnó ugrott ki belőle, bősz csatakiáltással. Az összképet a vállára akaszkodott feketecsipkés melltartó csupán kis mértékben befolyásolta. A csillámfaszvámpír nem is vette észre.
Ellenben néhány másik felé tartó dologgal, amit határozottan észrevett. A többi dolog időrendi sorrendben a következő volt:
Egy légpisztolyból kilőtt altatólövedék, spéci keverékkel töltve – fő alkotórészei lónyugtató, szenteltvíz, két szál macskaszőr és egy marék őrölt makói pirospaprika az extracsípős változatból. (A macskaszőr csak véletlenül került bele, Tappanc által.) Három darab dobócsillag, fokhagymakrémbe mártogatva. Egy ezüstszálakkal megerősített speciális vámpírfogó dobóháló, a ráragadt marék macskaszőrrel együtt. Nyolc ezüstözött fejű, eredeti ausztráliai dobónyíl, amilyet egy kisebb törzs használ rituális alkalmakkor részeg turistákon, akik felmásznak az Ulurura. Egy négy végén kihegyezett fakereszt, rajta foszforeszkáló ibolya díszítéssel. És egy akciós áron beszerzett szamurájkard.
Az utóbbi persze csak azért repült a vámpír felé, mert kicsúszott Brúnó kezéből.
A csillámfaszvámpír az elsöprő támadás után egy pillanatig dermedten bámulta a vámpírvadászt, tekintete tompán fénylett, mint Borznak A nagy zombifutamban, amikor a simagöröngyösi kocsmában Petőfi versét hallgatta. Azután összehúzta szemöldökét, felvisított, és kivettette magát az ablakon. Brúnó utánanézett és még látta, ahogy átszáguld a szemközti zebrán.
– Ezek a mai fiatalok! – zsörtölődött egy öregasszony odalent, akit majdnem felborított a visítva menekülő vámpír. – Csak mennek, mint a meszesek!
De ez van, az ilyen mellékszereplő öregasszonyok nem látják át a dolgok főbb összefüggéseit. Jelen esetben azt, hogy a csillámfaszvámpír allergiás a macskaszőrre.
Pár pillanat múlva odalent minden elcsendesedett.

Eközben nyolc emelettel feljebb:
– Bugyitájm, bugyitájm, szexin juhejjé! Bugyitájm, bugyitájm, jéjéjéjéééé! – vonyította Brúnó, ujjain pörgetve a lány fekete csipkés alsóneműjét.
Később Lelyla egy, a hős megmentőnek járó csókkal beléfojtotta szót, és a továbbiakban már csak ütemes zajok hallatszottak.


– Na, ugye, hogy jobb az animal szex, mint a nekrofília? – vigyorgott tíz perc múlva Brúnó a mellette fekvő Lelylára, miközben a félig behúzott sötétítő mögül egy igazi csillámfaszvámpír figyelte búsan a benti eseményeket azon gondolkodva, hogy másnap ír egy levelet a MEMESZ-nek, melyben kérvényezi: vegyék fel őt is a veszélyeztetett fajok listájára.

- - - -
A novella megjelent a Lector Magazin 4. (II. évfolyam 1.) számában, a SpiritArt Egyesület kiadványában 2014. júniusában

A kiadvány elérhető a SpitirArt Egyesület honlapjáról

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése