Google+ Followers

2015. január 10., szombat

Ndy: Idegen hely

1.

Húsom, maradt még a tegnapi zaccosból? – A tízes posta garázsgondnokát csak „húsom”-nak hívtuk. Igaz, ő is így nevezett mindenkit. A ráncos, vén fószer úgy nyolcvan és a halál közt járhatott, a kávéja pedig orrhosszal verte a piacon kapható leghatékonyabb hashajtókat.
Zaccos ám az öreganyád! – védte lagymatagon a mundér becsületét Húsom. Minden bizonnyal úgy gondolta, hogy bolondság lenne elpocsékolni a napokkal ezelőtt lefőzött kávét, ezért folyamatosan rátöltött az előzőleg el nem adott maradékra. Remegő kézzel beleöntött egy adagot a portásfülke párkányán sorakozó csorba csetresek egyikébe, és elém lökte: – Igyad!
Megvontam a vállam, egy húzásra eltüntettem a gyűszűnyi italt, majd elindultam a hatalmas mélygarázs oldalánál elhelyezett, dróthálóval leválasztott térség felé. Ha romantikus alkat lennék, akkor úgy jellemezném a „ketrecet”, mint egy kifutót, ahol fogvatartott nagyvadak módjára sorakoztak a zabolátlan, visszafogott erőtől duzzadó gépek. Valójában pont fordított volt a helyzet, és a ketrecben csupán néhány lepukkant, ősrégi motor sínylődött szégyenletes olajvisszatartási problémákkal küszködve. Valahogy mindig egy hetvenes években népszerű állatkert-bohózat jutott róluk eszembe, és soha nem értettem, minek ezt a pár csotrogányt elzárva tartani; mégis ki lenne akkora barom, hogy megpróbálja lenyúlni őket?
Még senki nem jött be? – néztem meglepetten zárt ajtóra.
Húsom néhány pillanatig a szelektív nagyothallás tudományát gyakorolta, majd mintha a garázs egyik, homályban megbúvó sarka felé nézett volna, biccentett egyet, és lesajnálóan megjegyezte:
Van, aki nem való táviratosnak…
Követtem a tekintetét, és a hodály túlsó felénél, a vasbeton tartóoszlopok közt megpillantottam Béka citromsárga bukósisakját.

Fura egy forma volt ez a Béka, talán egy kicsit zakkant is. Soha nem értettem, hogy diplomás létére mi a fenének dolgozik táviratosként, ráadásul miért éppen Budapest egyik legrosszabb hírű kerületében? Az biztos – fogadtam meg magamban sokadjára is, miközben a halkan motyogó kolléga felé sétáltam –, hogy én rövidesen úgy elhúzok innen, mint a vadlibák. Nem vagyok akkora barom, hogy itt ragadjak ezen a lepratelepen.
Béka hallhatta, hogy jövök, mégsem hagyta abba a motyogást.
El van cseszve az egész… Hülye ribanc. Hogy rohadna meg…
Pár pillanatig tartottam tőle, hogy végleg begolyózott, és vadászpuskával jött melózni, de azután emlékeztettem magam, hogy ilyesmi valójában csak a hollywoodi filmekben történik. Mellé léptem.
Mi az ábra?
Az, az ostoba tyúk… Az új csaj, tudod… – Békának vörös volt az arca, enyhén remegett a keze, és hevesen gesztikulált. – …egysürgősségis dögöset adott!
Szívás. Dögösnek hívtuk azokat a táviratokat, amelyek halálhírt közöltek, és mint minden közösségnek, nekünk is megvolt a kódrendszerünk, hogy távol tartsuk magunkat más bajától. A trükk egyszerűen abból állt, hogy a telexes kiscsajok egy helyett, két sürgősségi matricát ragasztottak az ilyen borítékokra. Ha dögöset vittünk, sosem vártuk borravaló reményében, hogy a címzett kibontsa a táviratot.
Szívás – ismételtem meg fennhangon az előbbi gondolatom.
Nekem kellett felmosnom a padlóról a nőt, amikor megtudta, hogy meghalt a férje a hetvenesen. Bazdmeg, engem nem ezért fizetnek!
Gyere ki velem a következő kanyarra, meghívlak egy melegszendvicsre. – Minden furcsasága ellenére kedveltem Békát és átéreztem a helyzetét. Megesett már ugyanez velem is. – Mégsem ülhetsz itt egész nap.
Halványan elmosolyodott, és kifújta az orrát.
Előbb rakd össze a címeket, mert a fene sem fog veled kimenni Karakó-szörcsögre.
Elkezdtem sorba tenni a táviratokat, majd felvontam a szemöldököm:
Valamit nálam is elszartak. Fatum-tér, 23/A… Hülye név. Ismersz ilyen helyet?
Kérdezzük meg az öreget – intett a portásfülke irányába.
Bólintottam. Amikor beléptem a céghez, én már úgy ismertem meg a garázsgondnokot, hogy ő a portáról a vénember, mérgező kávéval. De előtte közel ötven évig járta postásként a kerületet: ha nem ismert egy utcát, akkor az nagy valószínűséggel nem is létezett.

Épp indultam volna Húsom felé, amikor Béka újra megszólalt:
Várj egy pillanatot… azt hiszem, beugrott a hely, menjünk.

2.

Amint kiértünk a mélygarázs dohos, szürke betonfalai közül, könnyeket csalt a szemembe a bántó élességgel felszikrázó, reggeli napfény. Néhány pillanatig szemcsés, túlexponált fotónak tűnt a világ. Fakó fényben csillogtak a postát övező magas házsorok, színtelenné vált a barna kövekkel kirakott sétány.
Döglesztő meleg volt, de motorozás közben elviselhető, főleg, mert a szabályokat figyelmen kívül hagytuk és kabát nélkül, egy szál pólóban vágtunk neki az útnak. Béka ment elől, hiszen állítólag tudta az utat, én a nyomában. Ügyesen kerülgette a dugóban veszteglő autókat, majd szűk, romos házakkal övezett utcákon vágott át. A teleszkópok kopogva szenvedtek a foghíjas macskakövekkel kirakott sikátoroktól, majd nagyot csattantak, amikor felhajtottunk a járdára, és megálltunk a temető kapuja mellett.
Béka, mintha megerősítést várt volna, üresbe tette a motort. Intett. A sírkertet övező fal tövében sűrű erdő húzódott, amelyen át keskeny csapás vezetett. Megvontam a vállam és hangtalanul formáltam a szavakat: „felőlem”… Ha erre van a cím, hát erre. Nem én döntöm el.
Újra sebességbe tette a megkínzott MZ-t, és elindult. Követtem. Lépésben haladtunk, lelógó ágakat, göcsörtös gyökereket kerülgetve. Mélyen bent jártunk már a fák közt, amikor egy széles kőkerítés állta az utunkat. Talán a temető fala lehetett, talán valamiféle vízzáró töltés, nem tudom: az irányérzékem rég elvesztettem. Az oldalán szűk, terméskövekkel boltozott átjáró tűnt fel. Első pillanatban észre sem vettem, egészen benőtte a növényzet. Béka le sem lassítva áthajtott rajta. Az alagút néhány méternyi volt csak, de a motorok kormánya alig fért el széltében, a kerekek pedig esetlenül csúszkáltak az alul heverő, mohos kődarabokon.
Miután átértünk, az erdő ritkulni kezdett és néhány kihalt, düledező épület szegélyezte az utunkat. Vajon ki élhet ilyen helyen? – tettem fel magamnak a kérdést. Időközben beborult és a levegő is lehűlt. Barátságtalanul gomolygó, hasas felhők borították félhomályba a tájat. Fáztam.
A lepusztult épületek egyre sűrűsödtek, két, háromszintes is akadt köztük. Ez talán egy elhagyott katonai bázis? A szűk ösvény töredezett betonútban folytatódott. Inamba szállt a bátorság és nagyot húztam a gázkaron. Béka mellé soroltam, majd integetni kezdtem, hogy forduljunk vissza, de ő mintha észre sem vette volna.
Végül egy szabálytalan, ötszög alakú téren parkoltunk le, amelyet viharvert téglaházak vettek körül.
Én itt le nem szállok a gépről! – mondtam Békának, aki hanyag mozdulattal leállította a motorját. – Egyáltalán, miféle hülye hely ez, és kinek szól a távirat?!
Mindjárt megtudod. – Hangja színtelenül csengett, arcán kesernyés mosoly ült. – Ha rossz hírt viszel, néha azt sem kerülheted el, hogy kézbesítsd a választ. Ezt a címet időről időre megjárjuk, testvér!
Te begolyóztál! – ordítottam fel, és megfordultam a motorral, de a visszavezető utat dülöngélő embertömeg zárta el. Volt köztük férfi, nő, öregember és gyerek. Legtöbbjük arcát és testét borzasztó sebek borították, néhány sápadt, égő szemmel bámuló alakon viszont nem láttam sérülést. Kis ideig mozdulatlanul álltak, majd botladozva, szinte bánatosan indultak felénk. Ráébredtem, hogy visszafelé nem menekülhetek, ezért leugrottam a motorról és az egyik sötéten ásító kapualj irányába futottam, de Béka rámkiáltott:
Meg ne próbáld!
Felfelé mutatott, és észrevettem, hogy a szögletes ablakokból csonkán kiálló, törött üvegek mögül is beesett, vérrel és sebekkel borított arcok merednek rám. Pánikba estem. A kísérteties csendet csak halk csoszogás, és saját zakatoló szívverésem törte meg.
A táviratot! – szólalt meg fáradt, ám sürgető hangon Béka. – Add ide, ez az egyetlen esélyed.
A közeledő alakok már teljesen körbevettek. Remegő kézzel csatoltam ki az oldalamon átvetett postástáskát, és beletúrtam. Szerencsém volt, hogy korábban sorba raktam a címeket, mert így egyből a kezembe akadt az apró, zöld boríték. Béka mellé rohantam, és a markába nyomtam.
Indulj! – kiáltott fel. – Menj! – Magasba tartotta a levelet. A kísérteties csoport néhány lépésnyire tőlünk megtorpant, majd utat nyitott nekem. Berúgtam a motort és remegve, borzongva vágtam át a dermedt tömegen, akik egyre csak a Béka kezében szorongatott levelet bámulták.
Nem tudom, hogyan értem ki arról az elátkozott helyről, a visszavezető útról is csak homályos emlékeket maradtak bennem. Ki hinné el nekem a történteket? Mit mondok majd, hova tűnt Béka? – Megkínzott idegrendszerem folyamatos rémképeket vetített elém arról, mi történhet, ha bárkinek is elmondom az igazságot. Erről egy szót sem szólhatok senkinek, másképp tuti, elmegyógyintézetben végzem. Legfeljebb azt állítom majd, hogy még a posta előtt szétváltunk és Béka más irányba indult. Igen, ez lesz a legjobb.

3.

A csoportvezető kereste – vetette oda foghegyről Húsom, amikor remegve, izzadtan visszatértem a mélygarázsba. Némi undor látszott az öregember arcán, és az sem sejtetett sok jót, hogy a megszokottól eltérően ezúttal nem tegezett.
Minden önuralmamra szükségem volt, hogy senki ne vehesse észre rajtam az imént átélt borzalmakat miközben a fénycsövekkel megvilágított, olcsó padlószőnyegen lépkedtem a csoportvezető irodája felé. Néhány pillanatra megálltam a jókora, barna műbőrrel borított ajtó előtt, nagy lélegzetet vettem és benyitottam.
A főnök jóideig nem figyelt rám; papírokat, aktákat böngészett, majd lustán felemelte a tekintetét.
Szóval megint ön az. – Hangján neheztelés érződött. –Az új kollegina panaszt tett magára. Nem érdekelne a dolog, de nem ez az első eset.
Összekeveri a leveleket – vontam meg a vállam. – Jogos, ha ezt a többi kézbesítő érdekében szóvá teszem.
Ő viszont azt állítja, nem így történt, és eddig kiváló munkaerőnek bizonyult. Nézze, ha gondja van a munkatársaival, először nekem szóljon.
Idegesen bólintottam. A kis ribanc bemószerolt, és én iszom meg a levét. De nincs mit tenni, legalábbis egyelőre.
A csoportvezető intett, hogy végeztünk, de miközben kifelé indultam, még néhány mondatot odaszúrt: – Különben sem értem, mit keres nálunk kézbesítőként egy ilyen alak, mint ön… Ha rám hallgat, Békássy, fogja a diplomáját és elhelyezkedik máshol.
Azt lesheted, rohadék – gondoltam, és illedelmesen becsuktam az ajtót.

4.

A mélygarázs csendjét csak Húsom horkolása törte meg. A korábban átélt borzalmak emléke gyorsan halványult; rövidesen valami különös, keserű szájízt éreztem csupán, ha megpróbáltam felidézni azokat. Nem tudtam, mi történhetett, csak azt, hogy már korábban is átéltem hasonló dolgot. Mindegy – vontam vállat lélekben –, bármi is lehetett, az ember mentális épsége megköveteli, hogy sose rágódjon feleslegesen.
Ezúttal Béka nem volt sehol. Kedveltem a srácot, de olykor nagyon zavart, hogy a folyamatosan aggodalmaskodik. Tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis előkerül – eddig mindig előkerült –, de addig jobban teszem, ha csakis kellemes eseményekre gondolok.

Nemrég megismertem egy elragadó, fiatal nőt. A körzetemben lakik. Mesélte, hogy a férje egy építkezésen dolgozik, meglehetősen veszélyes munkakörben. Az ilyen emberekkel bármikor történhet baleset. Senki nem dacolhat a végzettel büntetlenül… Ha pedig mégis, hát van arra mód, hogy egyengessük a sors útját. Sőt, ha az ember a mindenség lényegét nézi, voltaképpen ez kötelessége is. Valódi hivatás. Egy-egy megfelelően meglazított csavar, vagy kibillentett tartóoszlop…

Elképzeltem, ahogy átadom a fiatalasszonynak a rosszhírt tartalmazó küldeményt és a gondolatra merevedésem lett.

Földre dobtam a kezemben szorongatott citromsárga bukósisakot, letoltam a nadrágom és egy szürke betonoszlop mögé bújva elégedetten magamhoz nyúltam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése