Google+ Followers

2017. május 7., vasárnap

Sütő Fanni: Virágot a virágnak


– Virágot a virágnak – mondja bárgyún vigyorogva, miközben lengeti felém az ízléstelenül összeválogatott csokrát. Látszik rajta, hogy mérhetetlenül szellemesnek és eredetinek gondolja magát, de téved. Nem válaszolok. Nem akarom elüldözni, akármennyire szánalmas is, szóval csak bazsalygok. Anyám megtanított a rejtélyes mosolygás tudományára. Egyszer még egy képet is mutatott, egy olasz festmény másolatát, ahol a modell ajkán a mosolynak csak az árnyéka játszott. Azt mondta, a hölgy megfejthetetlen arckifejezése évszázadok óta elbűvöli az embereket, és anyám mindig tudta, miről beszél.
Udvarhölgy volt, Versailles Violája, ahogy a hódolói hívták. Ellenállhatatlan illata nem egy nemes úr bukását okozta. Nem anyám tehetett róla, nekik kellett volna jobban észnél lenni. Férfiak… annyira egyszerűek. Mindig túl későn jönnek rá, hogy valami nincs rendben. Aztán persze feldühödnek, lengetik a kardjukat meg a fáklyáikat. Anyámat is megölték végül. Egy percig sem kételkedem abban, hogy engem is megöltek volna, ha nem titkol ilyen jól. Akármennyire is szeretett engem, folt lettem volna a makulátlan hírnevén, így eldugott ide, a vidéki unalom legmélyére. Meglátogatott, amilyen gyakran csak tehette, éjlila köpenyébe burkolózva, a csuklyáját jól az arcába húzva. Leült a lábamhoz, és mesélt a világ ügyes-bajos dolgairól. Azt mondta, még pár év és elég idős leszek, hogy elhagyjam a vidék tápláló, biztonságot nyújtó táptalaját, hogy  hozzá hasonló hölggyé válljak.
De meghalt, mielőtt elérkezett volna az idő. Most viszont már majdnem készen állok, pusztán egy kis erőt kell még gyűjtenem. Szóval mosolygok tovább erre a féleszűre, és egy kis pírt erőltetek az orcáimra.
– Igazán kedves Öntől – búgom édesen, és meghajlok egy kicsit, hogy a domborulataim tökéletesen láthatóvá váljanak. Rajta van a sor, hogy elpiruljon. Szép lassan kell magamhoz édesgetnem, lépésről lépésre, közelebb és közelebb.
– Ugyan, ez csak egy kis csekélység. Ez a világoszöld ruha nagyon jól áll Önnek, ha bátorkodhatom ilyet mondani, kihangsúlyozza a szeme szédítő zöldjét – mondja elfúló hangon. Nagyon próbálkozik. Remek. Már nem sok hiányzik. Megrebbentem a szempilláim.
– Ebben vitatkoznék Önnel, drága lovagom – súgom lágyan. – A szemem szürke.
– Nahát, édes hölgyem! Próbára kíván tenni? Én biztos vagyok benne, hogy zöld – mondja, még egyet lép felém.
– Talán olyan messziről nem látja elég jól. Jöjjön, hajoljon egy kissé közelebb. Akkor rögtön beláthatja, hogy szürke, mint egy viharfelhő.
Közelebb és közelebb hajol, miközben mélyen a szemembe néz. Rávillantok egy széles, igazi mosolyt, ahogy megnyalja az ajkát, csókra várva. Kinyitom a szám, és egyetlen harapással elnyelem.
Mi mást is várhatnánk egy húsevő virágtól?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése