Google+ Followers

2013. december 10., kedd

Máté Vera: Ikerhatás

Budapesti lakásukban még jóval napfelkelte előtt erős fejfájással ébredt Anikó. Felült az ágyban, majd a mellette fekvő Péterre nézett. Ő még javában aludt. Az ablakon beszűrődő városi neonfény jobban bántotta a szemét, mint máskor.  Korán volt, a lányt is csak a gyötrő fájdalom riasztotta fel, az ébresztőóra csendben mutatta az időt, 4:33.  Egyszerre fájt a feje és a mellkasa, lüktetettek a végtagjai. Határozottan emlékezett rá, hogy valami rosszat álmodott, de nem tudta mit. Ivott egy pohár vizet, majd visszafeküdt, és megpróbált újra elaludni. Meglepően hamar álomba merült. Idegszálainak zsibbadt, hajnali reflexiójaként ismét egy másik világba csöppent. Vér- és klórszagot érzett, világítótestek tompa búgása zümmögött a fülében. A szemét csak résnyire tudta ugyan kinyitni, de a körülötte levő zöldruhások sürgölődéséből pontosan tudta, hogy egy kórházban van, méghozzá egy műtőasztalon. Az operáció éppen véget ért, az orvos jegyzőkönyvbe diktálta az eseményeket.
 Először nem értette, mintha latin és angol keveréke lenne a hallott beszéd – tűnődött magában. Biztos hivatalos orvosi nyelv − gondolta. Halovány angol és latin tudása révén nem minden kifejezést ismert, és néha csak szófoszlányokat tudott elkapni az őrjítő hasogatástól, amit testszerte érzett. A lényeget viszont így is felfogta.
– Huszonkilenc éves nőbeteg. Közúti autóbalesetből kifolyólag érkezett osztályunkra – kezdte az orvos, majd hosszasan sorolta a sérüléseket és az ellátásuk módját. – Agyi tevékenység minimális, a műtét vége tizenkettő óra harminchárom perc – hangzott a beavatkozást lezáró dokumentáció befejezése.
Anikó meglepődött, mintha rémlett volna az emlékeiben nagyon messze kavarogva valami. Az álombéli jelenben pedig nem tudta felidézni, hogy mi történt vele, csak ugyanazt az éles fájdalmat érezte, ami hajnal óta kínozta.
Kitolták az osztályra, ahol beöltözött, vadidegen emberek vették körül. Viselkedésükből ítélve rokonoknak, barátoknak tűntek, de csak a szemüket látta. Senkit sem ismert fel közülük. Ekkor szőke kislány lépett az ágyához. Ahogy ránézett, egy kedves, aggódó szempár pillantott vissza rá. Nagyon sokszor látta ezt a tekintetet egy régi fényképen, ami gyerekkorából maradt meg. Az édesanyját juttatta eszébe. A szeme alatt végig húzódó barázda egyértelműen őrá emlékeztette. Nem tudta mire vélni a dolgot. Próbált volna megszólalni, de rá kellett jönnie, hogy a szájában levő csövek miatt ez képtelenség. Emelni akarta a karját, de a kisujja sem mozdult. Lebénultam − állapította meg magában. Ekkor megszólalt a vekker, és ő a legelső nyikkanására végre ott tudta hagyni ezt a rémálmot.  Ahogy eltávolodott az ismeretlenből, a magasból visszatekintett az ágyon fekvőre. Minden kétséget kizáróan megállapította, hogy csakugyan ő fekszik ott, csak picit máshogy nézett ki. A haja feketén göndörödött, az alkata pedig kerekebbnek látszott, de ő volt, és ez nagyon megrémisztette. Az óra sokadik ricsajára Péter is feltápászkodott, és meglepetten pislogott Anikóra, hogy miért ül már az ágyban meredten maga elé bámulva.
− Mi a baj szívem?
− Semmi, csak rosszul aludtam, és úgy érzem magam, mintha éjjel bokszmeccsem lett volna − mondta. Az álomról annak abszurdsága miatt erősen hallgatott.
− Biztos front van – nyugtázta Péter, miközben kisimított egy szőke, egyenes tincset felesége homlokából.
Az éjjeli borzalom egész nap végigkísérte Anikót. Sehogy sem akart kimenni a fejéből az átélt szituáció. Sohasem hitt a babonaságokban, de annyira valóságosnak érezte az álmában történteket, hogy nem tudta túltenni magát rajta. Amire véget ért a nap, már teljesen kimerült tőle. Otthon gyors vacsora, és fürdés után tíz órakor már ágyba bújt, amit egyelőre Péter is megértően fogadott, hiszen tudta, hogy milyen rosszul aludt előző éjjel.
Ahogy bezáródott Anikó szeme, már húzta is valami messzire, egészen addig, amíg fel nem ismerte a kórház émelyítően fülledt szagát. Még mindig az ágyon feküdt. Torkát már nem feszítette tubus, a lélegzetvétel mégis nagyon nehézére esett, de ment egyedül is. Ez örömmel töltötte el. Hátha beszélni is tudok − gondolta, de az ajka egyelőre nem mozdult. Nem tudta eldönteni, hogy a feje vagy a mellkasa fáj-e jobban, vagy az, hogy a tegnapi kislány nincs a szobában. A falon levő óra 6:11-et mutatott. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy nővérke lépett be rajta. Elkezdődött a napi rutin. Testének adatait számítógép rögzítette, így nem kellett külön vérnyomást vagy lázat mérni nála, de tisztálkodni igen. A hölgy kiskocsin magával hozta az előkészített mosakodó eszközöket, majd egy mozdulattal lekapta róla a lepedőszerű takarót, és elkezdte egy szivaccsal sikálni. Mintha valamit karattyolt volna közben, de nem értette. Először azt hitte, a kábasága miatt. Majd kezdett rájönni, hogy nem magyarul beszél. Talán angol − tűnődött, de a tisztálkodás fájdalma visszazökkentette az álombéli valóságba. A langyos víz jól esett neki, bőre viszont még így is égett, és a szivacs, mint ezernyi tüske bökte a testét. Ezzel egyidőben tudatosult benne, hogy a lepel alatt valóban meztelen. Szólt volna, hogy − Hé, egy kicsit finomabban!, de hiába erőlködött, hogy valamelyik izma megmozduljon, nem ment.  Egy pillanatig úgy tűnt, valamit mégiscsak érez a karjában, ám hamar rá kellett jönnie, az érintés máshonnan jön. Valaki finoman simogatja azt, majd a derekát és a haját, pedig a szobában az ápolónőn és rajta kívül senki sem tartózkodott. A fájdalmat valami más, bizsergető érzés váltotta fel. A következő pillanatban már valós otthona édes illatát és hús-vér férje enyhén borostás arcát érezte magán. Távolodtában még megakadt a szeme egy kórtermi feliraton. Nem értette ugyan mit jelent, de az ismerős kötőszavakból és segédigékből biztosra vette, hogy angol. Egy pillanat alatt visszatért a hálószobába, messze hagyva a kórházi gondokat, átadva magát egy sokkal kellemesebb puhán követelőző vágynak.  Aznap éjjel már nem álmodott többet titokzatos idegen énjével.
Következő nap Péter üzleti útra ment és nem aludt otthon. Anikó nem is tudta, hogy várja-e az estét, vagy inkább féljen tőle. Filmnézés közben szenderedett el. Egy darabig még hallotta a tévében zajló párbeszédet, de egyre inkább úgy tűnt, hogy közvetlenül mellette beszélgetnek, majd megérkezett az a fránya kórházillat is. Többen álltak körülötte. Hallotta, hogy a kislány ott követelőzik a felnőttek között. Ez legalább gondolatban örömmel töltötte el.
– Az anyukámat akarom! Engedjetek oda az anyukámhoz! – kiabálta, majd egy határozott mozdulattal kitépte magát a karjukból, és letelepedett az ágy mellé. Megfogta Anikó kezét, és gyengén megrázta.
– Anya, anya, kelj már fel, és gyere haza, légyszi, légyszi! – szinte már könyörgött. Odalépett mellé egy Anikó számára teljesen ismeretlen férfi. Megfogta a kislány, majd Anikó kezét. Szomorúan a gyerekre nézett.
– Kincsem, lehet, hogy anyu soha sem jön velünk többet haza. − Ahogy ezeket a szavakat kimondta, egy könnycsepp jelent meg napbarnított markáns arcvonásain. Anikó pedig határozottan érezte, hogy mennyire izzad a tenyere.
− De apa! Anyának haza kell jönnie! Holnap lesz a szülinapom! – Olyan magától értetődően mondta a kislány, hogy Anikó szíve majd beleszakadt. Ekkor gondolt bele először, hogy ez a pöttöm gyerek valóban az övé lenne? Nem értette a dolgot. Neki még nincs is gyereke. Eleinte azt gondolta az álomról, hogy talán a jövőt jelzi előre, de ezt a pasast még életében nem látta, ez nem lehet az ő férje. Nem volt rosszképű, de Pétert sohasem hagyná el. Valami itt nagyon nem stimmel − gondolta. Ahogy feküdt az ágyon, és nézte a kislányt meg a férfit, olyan erős együttérzés lett úrrá rajta, hogy össze kellett minden energiáját szednie, mert meg AKART szólalni. Mintha valami belülről noszogatta volna: meg kell vigasztalni a kislányt. Ahogy erőlködött, először az ujjai rándultak meg. Fájt, rettenetesen fájt neki minden mozdulat, de kibírta, mert ez a kislány olyan volt neki, mintha az édesanyját kapta volna vissza. Következőre azt érezte, hogy bőséges levegő árasztja el a tüdejét friss, hűvös oxigénnel. Így már tud szavakat formálni. Küzdött. Minden egyes centiért maratont futott. A kezének rezdüléseit apa és lánya egyaránt észrevette, csodálattal nézték csücsörödő száját. Anikó pedig bajban volt, nem tudta a kislány nevét. Az apja kincsemnek szólította, talán az is megteszi − gondolta. Nekiveselkedett és a szó, majd a szavak lassan, nagyon lassan elkezdtek formát ölteni.
− Kincsem…, sajnálom, hogy… nem lehetek holnap ott veled… Apa mindent előkészít majd. Az ajándékod a cukrászdában fog várni téged – mondta, pedig ő sem tudta miért kell ezt mondania.
 − Nagyon szeretlek titeket. Nőj nagyra életem! − Ránézett a férfira félig nyitott szemmel, és csak annyit suttogott, hogy – Rob, vigyázz nagyon Katie-re!
 Hirtelen vágott az agyába a mellette állók neve, hogy honnan jött a felismerés nem tudta, de valahonnan belülről tört elő. Ahogy kinyögte a szavakat, újra mozdulatlanná erőtlenedett a teste. A fájdalmat is egyre kevésbé érezte, és azonnal azon járt az esze, hogy honnan tudja mégis a nevüket. Mi a csuda köze van neki hozzájuk? Rob és Katie angolok, de mégis magyarul beszélnek?
Ahogy ezen töprengett, egyszer csak nagy felfordulás kerekedett a kórteremben. Először mindenkit kiküldtek, majd orvosok és nővérek lepték el a szobát. Ekkor vette észre, hogy már percek óta felülről szemléli az eseményeket. Látta, ahogy ellaposodik, majd kiegyenesedik a monitoron a szívritmust jelző vonal. Injekciókat kapott, majd megpróbálták újraéleszteni, de ő már semmit nem érzett az egészből.
− A halál beállta tizenegy óra huszonnégy perc − hangzott a tárgyilagos, de megtört ténymegállapítás.
Észrevette az üvegfalon át leskelődő, ijedt Rob-ot, majd látta, amint egy hölgy elviszi Katie-t. Pár perc múlva a szoba elcsendesedett, a gépeket lekapcsolták, majd jött egy másik ápoló, és lepedővel letakarta elernyedt testét. Annyira elszörnyedt az álombéli eseményeken, hogy felriadt. Teste úszott a vízben, karján még érezte Rob izzadt tenyerét, és Katie ijedt szorítását.
− Teljesen meg fogok bolondulni – futott át az agyán a gondolat.
Másnap naphosszat törte a fejét, de nem talált rá magyarázatot. A munkahelyén is megjegyezték a kollegái, hogy mintha máshol járna lélekben. Az este eseménytelenül zajlott. Péter karjai között aludt el, többet nem álmodott sem Robról, sem Katie-ről. Már az utolsó, kórházban töltött álomnap után is erősen érezte, hogy valahol legbelül elvesztett valamit, valamivel kevesebb lett. Végezetül egyik éjjel édesanyja jelent meg, csak egy pillanatra illúzióként, és megköszönte, amit tett. Anikó nem tudta mi lehet az, ami köszönetre méltó, és egy pár nap múlva már kezdte is elfelejteni a dolgot, mint ahogy a rossz álmokat szívesen hagyja el az ember. Péterrel végül nem is beszélt róla.
Közel két héttel később kapott egy levelet Sydney-ből. Nagy boríték volt, benne egy kézzel írt és egy hivatalos levél.




Tisztelt Molnár Anikó!
Fájdalommal értesítjük, hogy
MOLNÁR JÚLIA
szeretett feleség és szerető édesanya
2013. szeptember 08-án
huszonkilenc éves korában súlyos baleseti sérülések következtében elhunyt. A mellékelt hivatalos okirat bizonyítja, hogy önök testvérek voltak, amely tényre számunkra is csak halálát követően derült fény. A temetés már megtörtént. Ha le szeretné róni kegyeletét,
a mellékletben talál két retúr repülőjegyet Sydney-be.
Tisztelettel: Robert & Katie Tóth.

Anikónak le kellett ülnie, hogy össze ne essen döbbenetében. Feltépte a hivatalos iratot is, miszerint valóban volt egy testvére. Azt tudta, hogy a szülei fiatalon meghaltak, és őt korán örökbe adták, hiszen eleinte otthonban nevelkedett. Édesanyjáról egyetlen mosolygós fényképe maradt csak. Azt viszont senki sem mondta, hogy van egy testvére, aki az adatai alapján hajszálra egyidős vele. Tehát a férje Rob… a lánya Katie − egyszerűen megrémült a felismeréstől. Tudta, hogy Péterrel beszélnie kell a történtekről. Este vacsora után belevágott mondandójába. Mindent elmesélt az átélt álmokról. Péter miután meghallgatta, csak annyit mondott − Holnap csomagolunk, és megyünk Sydney-be. A végére járunk ennek az ügynek. − Anikó titkon pont erre számított. Péter döntései mindig hajszálra az ő elvárásait tükrözték, talán ezért is szerette annyira.
Másnap mind a ketten, családi okokra hivatkozva szabadságot vettek ki, majd utánanéztek az utazási lehetőségeknek, és villámgyorsan bepakoltak. Indulás előtt küldtek még egy e-mailt a Robert által levélben meghagyott címre az érkezésükről, de igazából nem remélte, hogy várni fogja őket valaki. A gép 18:50-kor indult, és két átszállással, több mint egy napos út végén az esti órákban landoltak a Kingsford Smith repülőtéren Sydney-ben. Amint végeztek a kiszállással, a taxiállomás felé vették az irányt. Mielőtt odaérhettek volna, a bejárattal szemben Péter megpillantott egy férfit nem túl nagy, rögtönzött táblával a kezében, rajta Anikó Molnár felirattal. Ahogy felesége is odanézett, napsütötte markáns arcáról azonnal felismerte Robot. Kislány ugrált a közelében rakoncátlanul göndörödő szőke fürtökkel és Anikó édesanyjának vonásaival. Irányt váltottak, és odaérve legnagyobb megkönnyebbülésükre kiderült, hogy mind a ketten nem csak kicsit, hanem tökéletesen tudnak magyarul.
Már a Robertékhez vezető úton is sokat beszéltek Júliáról, Anikó pedig roppant kellemetlenül érezte magát, mert Katie is és az apja is szinte le sem vette róla a tekintetét. Újdonsült sógora észrevette magát, majd igyekezett bocsánatot kérni.
− Nem akarunk zavarba hozni, félre ne értsd, de annyira hasonlítasz Julcsira, hogy megdöbbentő!
A kislány csak hallgatott mellette a hátsó ülésen. Nagy sokára ránézett Anikóra és halkan, de határozottan megkérdezte.
− Anya, most meddig fogsz másik nénit játszani? Gyere inkább haza! – mondta, és Anikónak elszorult a szíve, mert el sem tudta képzelni, hogy fogja ez a kicsi lány megérteni, hogy ő nem az anyukája.

A házban szembetűnő gyász honolt. Mindenhol friss virágok, félig leégett gyertyák, és fényképek emlékeztettek a szomorúságra. Júlia képei, aki pont úgy nézett ki, mint Anikó egy kicsit gömbölyűbben, feketére festett, vasalatlanul hullámos hajjal. Ő már ismerte álmából. Talán jobban, mint bárki más. Érezte utolsó fájdalmait, tudta, hogy mennyire el akart búcsúzni a szeretteitől. Ekkor véletlenül a faliórára nézett, majd a karján levőre, amin még nem állította át az otthoni időt. Pont nyolc órával járt előrébb a falon levő.  Ugyanúgy, mint ahogy az álmában hallott és látott idő is nyolc órával járt előrébb a budapestinél. Egyre határozottabban tudta, hogy ő tette meg helyette, ő segített elbúcsúzni Julcsinak. Szívesen megkérdezte volna Robertet a szülinapi buliról, hogy teljes bizonyosságot nyerjen, de nem volt szükséges feszegetni a nyilvánvalót. Nem szólt hát egy szót sem az előzményekről, és Pétert is arra kérte, hallgasson, éppen elég a férfinak, hogy elveszítette a feleségét. Számára viszont tisztázódott a helyzet, és végre ő is el tudta engedni az álmai által keltett félelmeket.  Régi élete szertefoszlott, a helyébe lépő újról pedig csak azt tudta biztosan, hogy lelke egy darabja ott fog maradni Sydneyben, hiszen unokahúgának anyára lesz szüksége.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése