Google+ Followers

2016. június 20., hétfő

Sren Tilesh: Ház a pusztán

Higgy!”
/bejegyzés egy emlékkönyvben, 1980-as évek/

Idejét sem tudtam, mióta tévelyegtem már a földek között. Lemaradtam a buszról, és gyalog indultam haza. Hisz alig tíz kilométer, gondoltam.
Késő ősz volt: learatott tarlók vettek körül. Cementszürke égbolt borult fölém, szinte éreztem a súlyát. A távolból vadludak kiáltásait hallottam. Száraz kukoricatorzsák sértették véresre a bokámat, de nem fájt. Lélegzetem ködösen gomolygott a szám előtt, és fázott a kezem.
Időről időre félve néztem körül. Az ismerős tájon ugyan nem volt mitől tartanom, mégis – azok a végtelenbe nyúló földek, az őszi csend, az a kietlen magány…
Megkönnyebbülten nyugtáztam a távolban felbukkanó ház látványát. Igen, ide igyekeztem, itt majd pihenek egyet, mielőtt hazaindulok.
Hamarosan alatta álltam.
Félkész épület volt, habarcsrétegek váltottak vörös téglasorokat. Üresen ásított a nyílászárók helye, korlát nélkül, ridegen hívtak bokatörő vállalkozásra a nyomasztó betonlépcsők és teraszok.
Mászni kezdtem felfelé. Aztán csak álltam az egyik, keletre néző terasz hideg betonján, hajamat cibálta a szél, és vártam.
Először csak a távolban láttam meg, kis idő múlva már mellettem állt a teraszon a bátyám.
Bátyám, a megszokott, csöndes-vagány félmosolyával. Bátyám, aki sose csinált ügyet semmiből, aki egy nemtörődömnek látszó vállrándítással tért napirendre bármi felett, ami nem volt tényleg überfontos. Ő, aki saját kezűleg készített gitárokat füstös kis műhelyünkben, húsz felé törekvő srácokat tanított gitározni és eljátszotta velük a Novemberi Esőt, persze szakadó esőben, csípős, könyörtelen novemberkor. Ő, aki nem volt rest ellopni egy kricsmi vécéjéből az ülőke fedelét, mert úgy látta, kizárólag az a puha, fehér műanyag lesz a tökéletes védőlap a legújabb lantjára. Mások templomba mentek Húsvét Hétfőn – mi a szobájában ülve, teli torokból énekeltük a Felkelő Nap Házát.
Ő, aki hónapokon át cigit vett nekem, amikor nem volt munkám és pénzem; ő, akinek tönkrement a házassága és „kölyöknek” szólította a fiát, de jobban szerette, mint bárminő (ál)szent családapa; Bátyám, aki suta, de mérhetetlen férfiassággal élni tanított. Ő, akitől – kincset érő, kézzel írt versei mellett – egy katonazöld pólót örököltem, ezzel a felirattal: M*A*S*H* 4077.
Ő, aki csak egyetlen szót írt az emlékkönyvembe: „higgy”.
Bátyám a kopott, palakék dzsekijében – amit hol ő vett föl, hol én, attól függően, ki gyújtotta be az öreg kazánt aznap. Bátyám, oldalán a jó öreg szimatszatyrával, útra készen.
Szavakkal el nem mondható, micsoda megkönnyebbülést éreztem, amikor hozzábújtam.
Hát itt van! Hát nem halt meg!
Felnéztem a nyugodt, szürke szemébe – hóember árnyéka, vadgerle szárnycsapása, őszi köd nyugalma mosolygott rám.
– Hé, Tesó – mormoltam mosolyogva a faforgács- és tengerszagú gallérjába, és amikor válaszolt, éreztem a hangján: ő is mosolyog.
– Helló, Jana – mondta, mint mindig.
– Gondolhattam volna, hogy erre jössz – kezdtem. – Tök jó, hogy nem kell egyedül hazamennem!
Folytattam volna lelkesen: milyen rossz volt egyedül járni a prérit, mert lekéstem a rohadt buszt, és mekkora jó, hogy együtt mehetünk haza – majd valamelyikünk begyújt, a másik meg megnyugtatja Mamát: igen, persze, hogy bezártuk az ajtót, és a kávéfőző is be van készítve reggelre –, hallgatjuk majd a tus sistergését, miközben egyikünk zuhanyozik, aztán viszont; esetleg hallgatunk még egy kis zenét pizsamában lefekvés előtt –, de már el is tolt magától szelíden:
– Nekem most másfelé van dolgom, Jana.
Elemeltem a fejem a válláról, felnéztem rá.
– De hát hová mégy?
Csak a fejét ingatta, de továbbra is mosolygott.
– Nagyon messzire. De figyelj… ahová megyek, ott szükség van rám, és még rengeteg a szabad parkoló.
Néztem őt, csak néztem a szemét ott, a félkész ház teraszán, a pusztaság közepén, hideg őszi alkonytól ölelve, és megértettem valamit.
Félkész házak, félkész életek, parkolók, melyekben van hely később is.
Egyedül kell hazamennem, de ez nem baj. Bátyám elmegy, mert dolga van másutt, de ez sem baj: találkozunk majd. Csak annyi lesz az egész, mint amikor munka után ő később ér haza, mint én.
Él, ez a lényeg. Nem halt meg. Később találkozunk. Ahogy ismerem, addig lop egy szabad parkolót nekem is.
Elléptem tőle. Azt éreztem, hogy minden rendben, minden a legnagyobb rendben van.
Egyedül indultam haza a földeken át, de hiába néztem vissza a magányos házra a pusztában, a szürkeségből kiordító mélyvörös őszi alkonyban: nem volt a teraszán senki. Ennek ellenére nyugodtan lépkedtem, félelem nélkül, szabad lélekkel. Békésen.
Nem halt meg. Dolga van másutt. Később találkozunk. Ha ez nem bizonyosság, akkor semmi sem az.
Lépteim ritmusára valami régi dalt fütyültem sziszegve a fogaimon át. Talán a Novemberi Esőt. Hazafelé tartottam.

A katonazöld szimatszatyor ütemesen csapkodta a combomat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése