Google+ Followers

2014. december 23., kedd

Héder Ingrid: Széles mező közepén lovagol a boszorkány

Olyan bűbájos történetet mesélek én most nektek, hogy közben magam is alig hiszem el. Ha netán orvos vagy pap a mesterséged, csukd be gyorsan a szemed, ne is figyelj rám, mert bizonyosan a sárgaházba, esetleg a kútba dugnál.
Akkor kezdődött el minden, amikor menekülésem második napján betértem egy Fancsicska nevű faluba. A kenyerem elfogyott, helyette jutott jó sok hólyag a lábamra, ami pedig a pénz illeti... hát, olyat a markom sose ismert. Tehát olyan kivert és szerencsétlen vótam, amilyen egy fiatal, mezitlábas, éhes asszony csak lehet. Azonnal betértem arra az egyetlen helyre, ahol mindig lehet találni valakit: a kocsmába. Szép napot kívántam a kocsmárosnak, majd érdeklődni kezdtem valamilyen munka felől tülle is, meg a pohár aljában gyönyörködő vendégektül is.
– Olyan kicsi ez a falu, hogy egy bolha hátán se férne el – mondta a kocsmáros. – Nem akad itt munka idegennek, de próbálkozhacc a bírónál, hátha az napszámba fogad.
– Az bizony nem fogad már senkit. Legfeljebb ütet a Jóisten. Asszongyák, megveszett az éccaka. Pucéron kergette az apósát egy piszkavassal.
– Chhh... Ennek is csak az a büdös boszorkány lehet az oka, hogy a fene enné ki a máját! – mondta az egyik férfi, nagyot köpve a koszos deszkapadlóra.
– Az a fattyú engem is megkörnyékezett a múltkor az erdőben. Tudniillik favágó vónék. Szógálatba akart fogadni. Mondtam is rögtön néki, hordja el azt a görbe orrát a szemembül, különben homlokon csókolja a baltám. Úgy eliszkolt a rongyossa, hogy még a bolháit is elhagyta. Azóta viszket a szakállam – vakargatta is erősen azt a koszos dudvát.
Gondolkozóba ejtett ez a favágó. A panaszkodása mit sem érdekelt, szerintem az a lapos képe csak az anyja hasába látott vizet, de ez a szógálat dolog teccett nekem. Sose vót még dógom boszorkánnyal, de ha éhes az ember, még a medve szájábul is kitépné a falatot. Annál csak nem lehet rosszabb.
Jó sokat kellett kutyagolni. Már a gyomrom is igen morgott rám, amiért ilyen csúnyán cserben hagytam, a lelkemet pedig csak azért nem leheltem ki, mert az is fáradt vót. De végre az erdő mélyén, egy kicsi tisztáson megláttam a boszorka kunyhóját. Kicsi udvara vót, meg foghíjas kerítése, girbegurba ajtaja, kormos kéménye. Lepusztult, öreg porta, amire igencsak ráfért egy alapos takarítás. Rendesen ki sem érkeztem bámészkodni magam, kifutott a viskóbul a boszorkány.
– Te meg mit akarsz itten? Hordd el az irhádat, vagy lenyúzom! – Így üdvözölt. Mint kiderült, a meséket nem hazugok írták. A banyának hatalmas, görbe orra vót, az állán csúf, szőrös bibircsók virított, a hátán meg púp. Még egy üvegszemmel is ellátta a sors, ami mindig rossz irányba nézett, bár minek tagadjam, az igazi szeme csúnyább. De ne legyek igazságtalan. Ha valakinek tetszik a kívül sárgás, belül fakókék szem, bizonyosan élvezné, ha rápislogna. Legalább a ráncos arcának megfelelően kendőt kötött a fejére. Úgy mindent egybevéve, olyan csúf vót szegény, hogy még a madár se szarná le.
– Nem kell itten ijesztgetni, öreganyám! Azért jöttem, hogy szógálatba fogadjon. – Nagyon szépen mosolyogtam.
Kicsit megnyugodott, de még méregetett a fakó szemivel.
– Nem hallottad, miket pletykálnak rúlam a faluba? – kérdezte.
– Nem sokat érdekel az engem, öreganyám. Nem tűnik boszorkánynak, ha meg az is, mindenkinek megvan a maga mestersége. Én szeretném, ha az én mesterségem szógálójány vóna a maga szép portáján.
– Jánynak nem vagy te már öreg?
– Húsz éve csapott seggen a bába, ha tudni akarja.
– Na és mondd csak: azt látom, jó nagydarab vagy, de lusta vagy-e?
– Nem én, öreganyám. Ha felfogad, egy héten bevül még a falevelek is csillogni fognak.
– És mennyit kérsz a szógaságé?
– A kétszeresét annak, amennyire most gondol, meg szállást egy kevéske étellel.
A boszorkány végre elmosolyodott. Uram Atyám, inkább sírt vóna! Olyan kevés foga vót, hogy még én is meg tudtam számolni, de olyan rothadtak, mint jóanyám a sírjába, Isten nyugosztalja.
– Jó beszélőkéd van. Legyen hát, felfogadlak. Gyere be, a béredet megtárgyaljuk. Aztán hogy hínak?
– Ica.
– Én meg Berta.
Így esett meg, hogy egy boszorkányhoz szegődtem. Nem szakadtam meg a munkában, jó sorom vót, bár mit ne mondjak, furcsaságok akadtak bőven. Például a bábi hálóhelye. Akárhányszor sepertem is ki, mire kettőt fordultam, megint olyan piszkosan, mocskosan állt, mint annakelőtte. Korholt is érte a banya, lustasággal vádolt, hiába beszéltem el neki, miként járatja velem a bolondját a szoba.
– Ha olyan bolond vagy, hogy még egy szoba is ki tud csusságolni, megérdemled a jussod. – Ezt mondogatta mindig.
Sokat is mérgelődtem ezen, de megfogadtam, valahogy ellátom a baját a piszkossának. Több csudálatosságot is tudok még említeni, de mind közül a legérdekesebb a vén Berta kutyája. Akkorára teremtete az Isten, de inkább az Ördög, mint egy birkát, szép, fekete, göndör bundával, meg jókora tehéntőggyel. Először nagyon megijedtem tülle, de olyan jóságos, jámbor állatnak bizonyult ez a Borka, hogy egy-kettőre a szívemhez nőtt. Nekem kellett mindennap megfejni, a tejét pedig a vénasszony kitette az ablakba, ahol aztán zsírrá vált. Ezzel a kutyazsírral kenegette magát éccaka. Amennyire szerettem a csaholó tehenet, annyira kívántam a pokolba azt a büdös csókát, akit a vén Berta úgy szeretett, mint a saját kölkét. Sasnak képzelhetette magát a kerge, mert állandóan engem figyelt. Már hajnalban az orromat csipkedte, és még ahhoz is talált tollat a pofáján, hogy parancsolgasson: – Talpra, lusta kanca!
Vár a seprű, vár a kert, kutyát fejni se felejts.
A tyúktojást hamar szedd be, ne a bugyogódba tedd be!
Rakjál tüzet, apríts fát, ne tátsad a büdös szád!
Húzzál vizet, mosd a kancsót, ne kíméld a szőrös kacsód!
Hagymát, murkot, retket gyomlálj,
Utána meg kapát fogjál.
Ne csak fald a kenyeret,
A fene a beledet!
Talpra, lusta kanca!
– Ki a lusta, te cigánycsirke? Ki a tolvaj? Hogy fonnyadna le a csőröd! Egycer még a fazékba duglak! És nem is jó a versed. Nem is jó! – kiabáltam azon a bizonyos napon is, amirül mesélni akarok, de az aljassa csak kiröhögött.
Egy ideig morogtam magamban, mint mindig, majd mentem a dógomra. A sürgős tennivalók után a zsulik szoba következett. Megragadtam a seprűt, készültem lerohanni a pókhálókat, amikor a sarokban megpillantottam egy olyan szép, dús nyirfaseprűt, hogy összefutott a nyál a számban. Csalódottan néztem rá az én széllelbélelt cirokseprűmre, és abban a minutumban le is cseréltem. Új fegyveremmel nekifogtam a munkának, és láss csodát, minden tiszta maradt. Úgy megörültem, hogy azonnal szaladtam a bábi után, hadd mutatom meg neki, milyen ügyes vagyok. Épp nagy gonddal pipázott a kedvenc sámliján, nagyokat nyammogott minden szívás után. Betotyogott a szobába, de amikor elmondtam neki, miként jártam túl a szoba eszén, felkapta azt a drága seprűt és egy jó nagyot a hátamra húzott. A következő csapás a fejemet érte. A seprű szálai beleakadtak a szép kontyomba, kicibálták a hajamat. Megmarkoltam a szoknyámat, hanyatt-homlok futottam, rikácsoltam, de az a vén dög legalább olyan gyors, mint amilyen ronda. Ütötte a lábomat, leverte a derekamat, ó, jaj, nekem, az a veszett kutya még a szememet is majdnem kinyomta! Felmásztam a létrára, torkom szakadtábul üvöltöttem.
– Húzzák meg az összes harangot! Meggyilkoltak! Mentsenek meg! – jajveszékeltem.
– Mit kiabálsz, te banyaszomorító? Nem sül le a szőr a képedrül? Tönkretetted szegényt, és még neked áll feljebb? Most mégis hogy megyek el a találkozóra? Csupa kosz, meg pókháló. Tudod te, mennyibe fog fájni a tisztíttatás?
Először csak hebegni, meg egy picit habogni tudtam.
– Én ezt nem értem. Hát nem arra való, hogy az ember sepregessen?
A kíváncsiságtul már a combomra csépelt hurkák se fájtak.
– Ez nem! Ezzel közlekedni kell.
– Mármint úgy érti, hogy...? – Ennek a fele se tréfa, gondoltam. Ez a Berta tényleg boszorkány.
– Megérdemelnéd, hogy ganajtúró legyen belőled, de a kenderem, hála neked, még sose vót ennyire finom. – Nagyot szívott a pipájába. – És most indulj, szeggyé pár szaftos férget Bedőkének. És ha megint azt mondod szegénykének, hogy a fazékba kerül, én foglak téged beledugni.
Jó sokára hagytam el a kokasülőmet.
A vénasszonynak talán bűntudata lehetett, amiért úgy kiporolt, mivel először az életben nem spórolt az ebéddel. A tányéromat jól megpakolta grecskával, kenyér helyett bulacskát kaptam, és hirtelen a szalonnám is húsosabb lett. Zsugori egy boszorka, de azt meg kell hagyni, hogy nagyon tud főzni. Tett magának enni, mellém ült, és közben beszélgettünk.
– Ica, aztán mit csináltál te régen? Mielőtt ide jöttél.
– Pár faluval odébb laktam. A Fekete-hegy túlsó ódalán.
– Van családod?
– Csak papíron.
– Az meg mit jelent?
– Hát, hogy azok nekem nem családom, hiába úgy mongya a törvény.
Vén Berta a szokásosnál is rondább pofát vágott, megértettem, vallomást kell tenni.
– Tudja, vót nekem egy édesanyám, de olyan régen meghalt, hogy nem is emlékszek rá. Az iszákos, verekedős apámmal éltem tizenöt éves koromig, de amikor már több pofont kaptam, mint kenyeret, férjhez mentem a csordáshoz. Kiderült, hogy az még az apámnál is nagyobb iszákos. Meg ravasz is, tudja?! Hogy ne fájjon a karja, mindig az ostorával vert, amivel a teheneket kergette.
– Pulya van?
– Talán akart lenni. De az uram úgy megrugdosott, hogy mindenhonnan ömlött belőlem a vér. Kórházba is kerültem. Onnan szöktem el, és most itt vagyok.
A boszorkány nem mondott semmit, de úgy vettem észre, hogy sajnál. Miután kinyaltam a tányéromat, szép szóval elküldött fát vágni, és mint mindig, most is utánam kiáltotta, nehogy bemennyek a fáskamrába. Hallgattam rá, csak az ajtó elé raktam a tűzrevalót, ami annak rendje és módja szerint azonnal eltűnt az utolsó szálkáig, amint elfordultam.
Kisikáltam a vénasszony büdös üstjeit, meglocsoltam a köpködő virágokat, megfejtem Borkát. Épp bevittem a kutyatejet a viskóba, amikor a boszorka megkötötte a kendőjét, és a magasszárú csizmáját lecserélte sljapáncira.
– Merre teccik, Berta néni? – kérdeztem.
– Az csak ne csiklandozza a bajuszod! Hála neked, most mehetek gyalog. Bedőke nincs itthon, úgyhogy te vigyázol a házra. Csináltam várenyikot. Ha akarod, megeheted.
– Azt tudhatom, hogy mikor jön haza?
– Nem. És nem is kell megvárni.
Szájába dugta a pipáját, és olyan sebesen kitipegett a házbul, mintha egy csinos legény várná az udvaron. Kinéztem az ablakon, de nem láttam senkit. Annyira akartam tudni, hova megy, hogy a szívem is belesajdult. Nem tanácsos packázni egy boszorkánnyal, de úgy döntöttem, ganajtúró ide vagy oda, én bizony meglesem.
Tisztes távolságbul követtem, és szerencsére az idő is a cinkosom lett. Alig mentünk vagy fél órája, teljesen besötétedett. Igaz, így nehezebben tudtam szem előtt tartani, de legalább ő se látott engem. Egyszer bizony elvesztettem. Majd kivert a brant, de áldja meg az ég a koszos tüdejét, nagyot krákogott, így hamarost a nyomára bukkantam. Végül pedig se nem a szemem, se nem a fülem vezetett, mentem az orrom után, ami kiszagolta a pipáját.
A banya végül egy mezőre ért, jómagam pedig meglapultam egy távolabbi bokorban. Uramteremtőm, hogy én miket láttam! Nem vagyok egy pletykás asszony, ezért csak röviden beszélem el nektek.
Sokan gyűltek össze, férfiak és nők is. Csókkal üdvözölték egymást, majd egy körbe álltak. Apró villámlásokkal hordónyi kövek jelentek meg a lábuk között, amikre leültek. Egy újabb villámlás lakomát hozott. Igen ám, csakhogy a fazékok és tányérok mozdulatlanul lebegtek, mintha láthatatlan asztalon lennének. Az ételtül a levegő egyszerre lett édes és savanyú, füstös és dohos. Állatszarvbul iszogattak, amit úgy emelgettek, mint a csuprot. Amikor befejezték az evést, a sziklák és a kiürült edények eltűntek, tánc következett. Zenét nem hallottam, de ők olyan jókedvűen pattogtak, hogy megfordult a fejemben, talán csak én süketültem meg. Néhányan hamar megunták a táncot, és pucéron elkezdtek seprűn, gereblyén, piszkavason, kecskén, fekete macskán lovagolni. Hatalmas koponyát adogattak körbe, és aki ivott belőle, repülni kezdett. Először azt hittem, megártott a kender füstje, de hiába dörzsöltem százszor is a szemem, a ráncos gazemberek még mindig úgy repkedtek, akár a legyek. Hirtelen akkora dörgés rázta meg a mezőt, hogy ijettemben összekoszoltam a bugyimat. A semmibül felbukkant egy trónon maga az Ördög. Nem tudhatom bizonyosan, hogy tényleg az Ördögöt láttam-e, de hatalmas szarva, patája és méteres farka vót, a pofája meg vörös, mint a kokas taréja. Ki más nézhetne még így ki? Minden boszorkány hajbókolt, pukedlizett neki, úgy mosolyogtak, mintha a fülükre akarnák akasztani a szájukat. Még a patáját is nyalogatták! Mind egyszerre kezdte itallal kínálni. Az Ördög a vén Berta szarvas csuprát vette el, és miután kiitta, a farkával jól pofán csapta az öregasszonyt. Azt hittem, büntetést kapott szegény, de olyan boldog lett, hogy bizonyosan varázslötty nélkül is tudott vóna repülni. Ezután az Ördög biccentett. Mindenki izgalomba jött, és felsorakoztak a trónja mögött, mint a kiscsirkék. A patás kissé előredült, és Jézuskám a kereszten, a rusnya, piros seggit csókoltatta! Az a sok szégyentelen meg csókolgatta is, mint egy csecsemőt. Ennyi utálatosság már nekem is sok lett. Menjen a bánatba Berta, az a sok boszorkány, de még maga az Ördög is! Én bizony egy napot se szógálok tovább! Hasfájást kapva a sok utálatosságtul, fogtam magamat, meg a keresztényi büszkeségemet, és visszaindultam a viskóba.
Kisétáltam magambul a haragomat, de amikor már majdnem megérkeztem, elszomorodtam. Szerettem a boszorkánynál szógálni. Nem éheztem, nem bántott senki, leszámítva azt a kiporolást, és még pénzt is kaptam azért a munkáért, amiért korábban seggberúgás járt. Nyugodt, kellemes életem vót, ráadásul a vén Berta egyszer még azt is megígérte, ha hűséges leszek hozzá, és tartom a számat, megtanít egy-két bűbájra. Nem vóna rossz varázsolni. Olyan nehéz boldogulni ebbe a kutya világba, hogy a segítség bárhonnan jól jön. Csak az Ördög seggit ne kelljen csókolgatni! Bár, ha belegondolok, csókolgattam én az uram csúnyább részit is. Oszt ki egy csordás az Ördöghöz képest?! Ilyeneket gondoltam útközben. Mire hazaértem, már el is felejtettem a boszorkányos mezőt. Eszembe jutott a finom várenyik, amit az a drága asszony direkt nekem hagyott, Borka, akire már ráférne egy alapos fésülés, no meg a titokzatos fáskamra.

Amint kialszom magam, meg is nézem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése