Google+ Followers

2017. január 14., szombat

Györeizé: G-durr szimfónia

A közönség tapsolt, mikor az elegáns frakkot viselő, ősz, kissé görnyedt hátú emberke a karmesteri emelvényre lépett és meghajolt.
A zenészek kottáikat, szemüvegüket, frizurájukat igazgatták, fújtak egy nagyot, ujjaik verőre, vonóra simultak.
A karmester megkocogtatta pálcájával kottaállványát, majd karját a levegőbe emelte.
A taps lassan elhalt, csend lett.
A pálca a hegedűsök irányába mozdult.
- Hüümmmm...
- Hü-hü-hümmmm...
- Tííí-ra... Ramm.
- Ba-bamm! - rondított az idillbe az üstdob és a rezesek gárdája, jelezvén, ők is jelen vannak és helyet követelnek a darabban.
De az ő idejük még nem jött el.
- Hümmmm...
- Tri-tra-trumm...
- Tililaliló...
- Da-damm, da-dumm, tadadamm! - Ez a zongora mélye volt, távolból szóló, még lágy hangú mennydörgést hozva a felhőtlen hegedűkékségbe.
A pálca hirtelen, vízszintes mozdulata lesodorta a zongorista ujjait a billentyűkről. A hegedűk még nem végeztek a bevezetéssel.
- Hümmmm...
- Vúúúúúúú...
- Vááááááá...
- Ta-bla-dam-traka-tadadadammm!!! - A vihar hangsebességgel tört a fuvolák szőtte kockás pléd, a fagottok prezentálta nyugodt tehénkérődzés és a csellók szervírozta testes vörösbor árnyékos, langy szellőjű piknikbékéjébe. A pergődobok meghozták a jégesőt, a rezesek az égreccsenést, a harangjáték a végítéletet.
Szerencsére mindezt csupán fél percig, néhány vad futam erejéig szorongatva a hallgatóság szívét, hogy aztán az utolsó hangokat, mint elszakadt zsinegű papírsárkányt hagyják a távolba vitorlázni.
A karmester a zongoristára tekintett.
- Trimm... Palalila-tiriri-trimm... palalila-tilala-tralala-trimmm - válaszolt a zongorista, illetve a zongora, illetve az a keverék-fajzat, misztikus lény, mely talán leginkább kentaurhoz volt hasonlatos, csak a ló-rész helyett emberfeléhez egy hatalmas, fekete, háromlábú, keménypáncélú bogár nőtt szervesen.
A zongaur emberfele összeszorított ajakkal és szemhéjjal, de nyitott szívvel és elmével billentette elő alfeléből a futamokat, homlokáról sírt verejtéket a fekete petrezselyem-darabkákkal teletűzdelt, öles fogazatra. Feje tetején ágaskodó, renitens hajtincsét hínárként ringatták az alt-hullámok, mandzsettája villanásai a négyvonalas oktáv trilláival kergetőztek.
A közönség merengett és merült, mosolygott és közben befelé sírt.
A zongora első szóló-epizódja a végéhez közeledett, a karmester intőleg emelte pálcáját.
- Vooooóóóóó... - úsztak be a kíséret hangjai, majd az elsőhegedűs is húrra tette vonóját, hogy átvegye a vezérszólamot a zongorától.
A negyvenes évei közepén járó, enyhén kopaszodó, szakállas úriember a karmester intésével tökéletes összhangban vonta meg az első hangot, aztán tekintete a közönség felé tévedt, és ottmaradt. Tágra meredt szemmel bámult a hallgatóság feje fölé, és kihagyta a második, a harmadik, valamint a többi soronkövetkező hangot.
A karmester ősz, bozontos szemöldöke alól lövellt villámokkal igyekezett villamosszékké energizálni a rendbontó egyén ülőalkalmatosságát, kevés sikerrel. Enyhén lötyögő, ám hosszú évek alatt szívéhez nőtt teljes protézise közt halk szitkot sziszegve intette a kérdő tekintetű zenekart az elrontott ütemek ismétlésére, remélvén, hogy időközben az elsőhegedűsnek sikerül rájönnie, hogy tulajdonképpen mi célból ücsörög itt, hegedűvel a kezében.
Az enyhén kopaszodó, szakállas, immár verejtékgyöngyökkel tűzdelt homlokú úriember azonban továbbra is úgy bámult a mennyezet alá, mintha kitárt szárnyakkal manifesztálódott angyalt látott volna ott lebegni, avagy tüzes szekeret alászállani az égből, s mikor újból az ő része következett, széke mellé tette vonóját, remegő kézzel zakója belső zsebébe nyúlt, onnan meggörbült cigarettát kotort elő, és rágyújtott.
A karmester kezéből kiesett a pálca, az üstdobos méreténél fogva nehezen elvéthető instrumentuma mellé ütött, a klarinétos pedig rájött, hogy egy általa addig nem ismert, kellemesnek épp nem mondható sipító hang is benne bujkált hangszerében.
Mint mikor valaki egy forgó hanglemezre tenyerel, aképp szakadt meg minden hang, hogy a közönség döbbent csendben meredhessen a zenekarra, amaz az elsőhegedűsre, ő pedig immár, lassú füstfelhőt eregetve, maga elé.
Aztán Károly - mert ezt a nevet örökölte apai ágú nagybácsikájától - felvette vonóját, felállt, szája sarkába csippentette cigarettáját, egy mozdulattal levette csokornyakkendőjét és kibontotta ingnyakát, majd egy hirtelen vonással olyan gyönyörű, keserédes, lágyan nyers sírásra fakasztotta hegedűjét, hogy az abszolút nullához közelítően hideg, dermesztő borzongás futott végig a közönség, a zenészek, a pálcája után matató karmester és talán még a tárt szárnyakkal lebegő angyal hátán is. Elmondhatatlanul szívszorító hangok törtek elő az enyhén remegő ujjak alól, de ez a szívszorítás nem gyilkos fojtogatás, hanem túláradóan szeretetteljes ölelés volt, s a jelenlévők kivétel nélkül mind megérezhették, hogy milyen lehet belehalni egy orgazmusba.
A szájtáttató eksztázis dermedtségéből elsőként az egyik pergődobos tért magához, hogy aztán idült vigyorral, lehunyt szemmel egy slowfox-ütemet kezdjen kopácsolni. Régi álma volt már öltöny-nyakkendőben, csillogó kristálylámpák fényében, kamerák kereszttüzében megtenni ezt, s úgy érezte, eljött az idő.
Aztán a másodfuvolista, szőke haját elegáns kontyban viselő, Melinda névre hallgató egyetemista hölgy csatlakozott, aki pár pillanatig csak a levegőben járatta ujjait hangszere fölött, majd úgy döntött, ténylegesen megszólaltatja azt a dallamot, amit előző este írt albérleti félszobája mécsesek és lávalámpák fényével bélelt, szomorú magányában. A leginkább egyiptomi gyászénekre emlékeztető dallamsor először alig hallhatóan, majd egyre intenzívebb fuvallatokkal festette meg a hangáramot.
Albert, az épp' válófélben lévő klarinétos felpattant, kifele rohantában hosszabbítót, mikrofont és állványt kért az egyik, színpad mögött dermedő technikustól, majd a parkolóban álló, kopott Audijához sietett, és a csomagtartóból kiemelt egy kétszázwattos Marshall erősítőt és egy effekt-pedált. Befelé rohantában kikapta a kért eszközöket a technikus kezéből, helyére ment, üzembe helyezte az erősítőt, az effektek közül kiválasztotta azt a torzítót, amit az Alapból Bunkó nevű, legendás punkzenekar basszgitárosa használt anno nyolcvanhatban, a mikrofon elé tette hangszerét, majd miután pár pillanatig felmérte, hogy melyik az a hang, ami a hangnem szerint legkevésbé illik az eddigiek közé, megfújta azt.
A közönség felhördült, de rezzenete nem fals hangok okozta gyomorideg-borzolat elleni önvédelmi reakció volt, hanem eleven döbbenet, hogy a felismerhetetlenségig torzított klarinét-hang elképesztő módon illett Károly cigarettafüstbe burkolt hegedűcirógatása, a pergős Sándor szoknyalebegtető trammpamm-ja és Melinda siratóénekének furcsa kavalkádjába.
A zenészek és a hallgatóság is kezdte megérteni a pillanat mágiáját: úgy tűnt, hogy bárki, bármilyen hangot szólaltasson is meg, az gyönyörűen fog illeszkedni a meglévő szólamokhoz, nincs hamis hang, nincs pontatlan ütem, mindenki azt von és húz és üt és fúj, amit csak akar, és ez az egész valami félelmetesen magasztosan és misztikusan, lélekemelően és túlvilágian rakendroll.
Klára, a kétgyermekes csellista lekapta titkárnő-szemüvegét, átverekedte magát társain, majd "Geronimo!" felkiáltással a nyitott zongorába ugrott. A húrok döndülése olyan istenien tiszta diszharmóniával lökte magát a közönségbe, hogy többen elájultak, és csak hosszas pofozgatás után tértek magukhoz. A zongora fedele lecsapódott, a bogár elnyelte Klárát, akinek csak bal karja lógott ki ernyedten.
Rémült csend szakította meg az előadást, aztán a kar lassan megmoccant, és Klára hüvelykujja remegve a magasba emelkedett, mutatván, hogy minden oké.
A közönségből felszakadó, megkönnyebbült sóhaj angyalok karának hangján szólt, örvénylett, táncra kelt Balázs, a nagybőgős trappoló polka-ütemeivel, amit egy, csak a jó ég tudja, honnan elővarázsolt tejeskannán produkált, elkeveredett azokkal a hátborzongató melódiákkal, amiket Márta, a csellista varázsolt elő vonójával József cintányérjaiból, a hátára vette és csak vitte, vitte Zalán, az angolkürtös öblös death-metál hörgését, és az egész olyannyira meglepően magától értetődően harmonikus volt, mint még talán semmi, mióta zene létezett a világon.
A hegedűsök egymásba kapaszkodva rázták fejüket, az egyik kameramann a közönségbe ugrott, a karmester pedig pár lendületes lépéssel a zongoristánál termett, és lesmárolta.
Aztán amikor már mindenki érezte, hogy ez tovább nem fokozható, tapsvihar vetett véget a szimfóniának, a közönség éljenzett, a zenekar hajlongott, Klára a zongorából integetett, az angyal pedig mosolygott. Vakuk villogtak, majd mindenki hazament, pár centivel a föld felett lebegve.


Karl Beaton, a Musician Weekly nevű, világhírű zenei szaklap különös szigoráról ismert kritikusa pár nap múlva így jellemezte az előadást: "Jó buli volt".

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése