Google+ Followers

2015. december 19., szombat

Tim Morgan: Füstbement leánykérés

Eszem ágában sincs megnősülni! – toporzékolt a trónörökös. – Hát már nem emlékszik, édesapám, hogy jártam legutóbb?
Az öreg sárkány összeráncolta homlokát az egyik fején, megcsóválta a másikat, s ezzel egy időben a harmadikon beleharapott a szája sarkába. Gondterhelten nézte, ahogy egyetlen fia, a kipusztulástól fenyegetett dinasztia utolsó reménysége duzzogva járkál a barlangban.
Pedig mindent úgy tettem, ahogy édesapám javasolta: virágokat szórtam a hercegnő lába elé…
Nekem úgy rémlik, tövestül kitéptél egy virágzó csipkebokrot, és ráhajítottad szegénykére a magasból.
– …aztán édességgel kedveskedtem neki…
No, arra se lennék büszke a helyedben! – dörmögte az öreg. – Hogy jutott eszedbe méhkasokat vinni a királyi lakosztályba?
– …csak úgy sikoltozott…
Ez igaz, de nem örömében – vetette közbe a leendő örömapa. – A fél udvart összecsipkedték a méhek.
Ám az ifjú sárkány beszámolóját nem lehetett megakasztani efféle lényegtelen részletekkel. Zavartalanul folytatta a felsorolást:
Később elrepítettem egzotikus tájakra…
Már aki szereti a forrongó vulkánokat…
– …el is alélt a gyönyörtől…
Vagy a kénköves bűztől…
A trónörökös tehetetlenül tárta szét karjait.
Láthatja, édesapám, én mindent megpróbáltam. De mit tegyek, ha annak az elkényeztetett fruskának még ez sem volt elég?
Azt a szót, hogy „elég”, inkább ne is emlegesd!
A trónörökös szomorúan ingatta egyetlen fejét.
Szerintem az a baj, hogy a mai királylányoknak nincs érzékük a romantikához. Virág, édesség, luxusút… Eh! Hát hogyan kell ezeknek elcsavarni a fejét? Szerintem, hagyjuk a fenébe az egészet! Nem élnék túl egy újabb kudarcot.
Ha nem szerzel asszonyt, így is, úgy is kihal ősi fajunk. Ez pedig nem történhet meg, mert akkor az ember végleg átveszi a hatalmat e világon – sóhajtott az öreg. Aztán dühösen csapott egy akkorát pikkelyekkel borított, tüskés farkával, hogy a barlang falából öklömnyi darabok potyogtak a földre. – Nem értelek! Pedig annyira egyszerű az egész! Odarepülsz, és „legyakod a hetvenkedő, páncélos nyüzügéket”, hogy a te szavaiddal éljek. Aztán elragadod a királylányt, ahogy egy rendes sárkányhoz illik. Így tettem én is, előttem a hétfejű nagyapád is, annak előtte meg a tizenkét fejű dédapád, no és a…
Jó, jó, tudom! – szakította félbe az ifjú a krónikát, mielőtt a sárkánykirály felsorolta volna a patinás családfa unalomig ismert “hőstetteit” vagy ezer évre visszamenően. – Csak azt mondja meg, édesapám, miért ragaszkodik ahhoz, hogy a menyasszony királylány legyen?
Hát neked a nemesi vérvonal smafu? Csak nem akarsz összeállni egy pórral?
Úgy értem, miért lényeges, hogy ember legyen? Miért nem lehet inkább valami hüllő?
Ohó, várd csak ki a végét, fiacskám! – mondta az öreg. – Nincs az a szende, bájos menyecske, aki idővel házsártos sárkánnyá ne változna!
Ő már csak tudta: hosszú élete alatt több tucat hercegnőt rabolt el. De bárhogy is ápolta a hagyományokat, ezzel csupán késleltetni tudta az elkerülhetetlennek látszó kipusztulást. S egyetlen sarja, aki már alig-alig emlékeztetett a dicső ősökre, ráadásul most előállt renegát gondolataival.
Ez bizonyára így van, édesapám! De értse meg, párválasztási szempontból én… hogy is mondjam… egy kissé más vagyok…
Na várjunk csak! – Az öreg nyelt egy nagyot. Négy szemöldökét gyanakvón felhúzta, kettőt meg össze. Oldalra billentett fejekkel kérdezte: – Ugye nem arra célzol, hogy…
Ó, nem, nem! Dehogy! – sietett tisztázni a félreértést a fiatal. – Egyszerűen arról van szó, hogy engem nem igazán hoznak tűzbe az embernőstények.
A sárkánykirály megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, s a keletkező szélvihar tucatnyi csontot sodort ki a barlangból.
Most már végképp nem értem. Akkor ki tetszik neked?
A gyíklénylányok! – vágta ki büszkén a trónörökös. – Hú, ha belegondolok, milyen csudára lehetnek képesek a hosszú, izmos nyelvükkel…
Te beteg vagy – csóválta fejeit összehangoltan az apa. Aztán határozottan toppantott cölöpszerű lábával. – A vitát befejeztem. Addig ne kerülj az öt szemem elé – egyet elveszített hajdanán, amikor életre-halálra küzdött egy páncélos lovaggal –, amíg meg nem kapod a szomszéd királytól a leánya kezét! – Azzal sarkon fordult, és magára hagyta pipogya utódát.
A trónörökös nem tehetett mást, kénytelen-kelletlen elrúgta magát a sziklapárkányról, s mint a rosszindulatú pletyka, szárnyra kapott.


***

Végre! Csakhogy megjöttél! – köszöntötte fiát a sárkánykirály, amint az belépett a barlangba egy zsákkal a mancsai közt.
Az öreg elmorzsolt három könnycseppet a szemei sarkában – az egyik feje nem volt annyira érzelgős.
Remélem, ezúttal sikerrel jártál!
Hát, most tényleg jobban éreztem magam, mint legutóbb! – rikkantotta a trónörökös. – Hinnye, ha látott volna, amikor a lovagokkal versengtem!
Tudtam! Tudtam, hogy mégsem vagy olyan puhány alak, aminek tettetted magad! Mesélj, hányat marcangoltál szét?
Marcangolni?! – hökkent meg a fiatal. – Tulajdonképp egyet sem. Sör-virsli versenyben mértük össze az erőnket.
Sööör… virs… – hüledezett a hüllő.
Úgy ám! Betértünk egy puccos fogadóba, hogy eldöntsük, ki a legény a gáton. Jó kis móka volt!
Ehhez én már öreg vagyok – legyintett csüggedten az apa. – Új szelek fújnak, végül is mindegy, hogyan győzöd le őket. A te bendődbe úgyis több fér, mint egy regiment katonának. Inkább arról mesélj, hogy ment a leánykérés.
Egész jól. Bár a király nagyon makacs ember. Körömszakadtáig ellenezte a frigyet. De mikor már nem volt mivel vakaróznia, végül is beadta a derekát.
Ilyenek ezek a mai királyok! – fújt füstpamacsot az öreg sárkány. – Eleinte kézzel-lábbal tiltakoznak. Aztán csak lábbal… végül fejetlenségbe torkollik a lánykérés. Így megy ez…
Ahogy mondja, édesapám, ahogy mondja! De az a fő, sikerült megszereznem a királylány kezét. El is hoztam magammal.
Így elnézve, elég apró teremtés lehet, ha belefért a zsákodba.
Ja, ez csak a keze – vihogott a sárkányfi. – Minek cipeltem volna ide azt a tagbaszakadt fehérnépet? Hogy itt lábatlankodjon nekem a barlangban?
A sárkánykirály csak azért nem sápadt el, mert a hüllők ebben nem szoktak jeleskedni, de karmaival két arcán is végigszántott. S ezzel a mozdulattal csaknem négyszeművé minősítette magát.
Ó, te szerencsétlen! Mit tettél?! – bömbölte. – Ő volt az utolsó valamirevaló királylány a környéken! Hogy viszed tovább asszony nélkül a vérvonalat?
A trónörökös megszeppenve pislogott.
Ezek szerint a gyíklénylányok semmiképp nem jöhetnek számításba?
Hallgass! Már így is épp elég bajt okoztál! – förmedt rá a háromfejű. – Miattad kiújul a viszály! Holnap nyakunkon lesz a királyi gárda, hogy bosszút álljanak.
Ááh, szerintem nem kell félni az emberek haragjától! – vélte a vőlegényjelölt. – Amikor elrepültem, búcsúzóul mindenfelé örömtüzek gyúltak.
Te eszetlen! Csak nem perzselted fel az egész várost?
A trónörökös idétlen vigyorral vonogatta satnya vállát.
Hááát, egy darabig talán füstölögnek még magukban, de egyszer majd csak elhamvad szívükben a gyűlölet parazsa.
Ó, te átok! Fogalmad sincs, mit tettél!
Csak azt, amit a nősülni vágyók szoktak. Elmentem egy kis háztűznézőbe…
Az öreg sárkánykirály erre már nem is felelt. Megtörten vánszorgott a barlang mélye felé, hogy ott várja be az elkerülhetetlennek tűnő véget. Habár tudta, hogy amíg tökkelütött fia életben van, hivatalosan nem lehet kihaltnak tekinteni ősi családjukat, ám abban bizonyos volt, hogy a sárkányok dicső fajának végképp befellegzett.

A novella megjelent a Kalandok és kalandozókban

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése