Google+ Followers

2015. április 26., vasárnap

Lylia Bloom: Tényleg boszorkány!

Régen történt,
Már csak mese,
Ki tudja, tán
Meg sem esett.


A köd észrevétlenül ereszkedett le az aprócska falura, a gyerekeknek fel sem tűnt a változás. A művelődési házban gyűltek össze, mint minden szombat délután. Akkoriban még alig néhány embernek volt videólejátszója a településen, de Tóth bácsi szívesen kölcsönadta nekik. A fiatalok a néhány összegyűjtött kazettából válogathattak, akkor éppen egy mesefilmet néztek. Ők szerették mozizásnak titulálni a programot, sokkal jobban hangzott. A videó jó szórakozást nyújtott a hűvös hétvégi napokon, amikor a lurkóknak nem volt kedvük a szabadban lófrálni.
A mesefilm véget ért, a gyerekek szedelőzködni kezdtek. Ahogy kiléptek a művelődési ház ajtaján, megborzongtak a hidegtől és a köd látványától, amit még ijesztőbbé tett a gyéren világító lámpák fénye.
Ott van Buzdorné! – kiáltott fel egyikük, mire mindannyian visszarontottak a biztonságos épületbe, és bezárták maguk mögött az ajtót.
Dani azonnal felkapcsolta a pillanatokkal korábban leoltott villanyt.
Most mi legyen? – kérdezte Julcsi rémülten, tekintetét a fiúk között kapkodta. – Hogy fogunk hazamenni?
Ugyan, ne féljetek már! Az csak egy vénasszony – legyintett Péter.
Megint ő viselkedett a legbátrabban. Tizennégy évével ő számított rangidősnek, fiatalabb társai hallgattak rá. Ekkor azonban esélye sem volt, hogy meggyőzze őket.
Nem tudod, mit beszélsz! – támadt neki Attila. – Az egy boszorkány.
A kisfiú fogai összekoccantak, amikor kiejtette a vészjósló szót.
Boszorkányok nincsenek – ragaszkodott Péter az igazához, és karba font kézzel nézett a többiekre.
De igenis vannak! A múltkor is láttam, amint macska képében ült a kerítés tetején – hadarta Julcsi.
Az csak egy macska volt! – győzködte Péter.
De olyan szemeket meresztett rám, mint Buzdorné szokott!
Julcsi toppantott egyet, így remélve meggyőzőbb hatást.
Édesanya azt mesélte, amikor ő gyerek volt, Buzdorné ugyanígy nézett ki, ugyanennyire öreg és púpos volt – csatlakozott Dani a kislányhoz.
Hiszékenyek vagytok – vigyorgott rájuk Péter.
De még egy fényképet is mutatott! – győzködte Dani. – Igaz, hogy nagyon régi a kép, meg homályos is, de akkor is Buzdorné van rajta.
Attila tátott szájjal hallgatta az újabb fejleményeket.
Haza akarok menni!
Julcsi szeme könnyel telt meg, ahogy a kinti sötétséget fürkészte a függöny mögül. Péter vette kezébe az irányítást.
Rendben, együtt megyünk. Először hazakísérjük Julcsit, aztán Attiláék felé megyünk tovább, Dani meg úgyis ott lakik mellettünk. Így jó lesz?
A többiek némán bólogattak. Szorosan egymásba karolva léptek ki az ajtón, teljesen összesimulva haladtak a gomolygó ködben. Észrevétlenül váltottak egyre gyorsabb ütemre. A faluban semmi nesz nem hallatszott, még egy kutya sem vonyított. Teljes és szokatlan csönd uralkodott mindenfelé. Egyszer csak, mintha valami megsuhintotta volna a gyerekek hátát. Mindannyian megrezzentek, de csak Julcsi sikoltott egy aprót. Ettől még szorosabban bújtak össze. Péter vigyorogva ingatta a fejét. Nem hitt sem a boszorkányokban, sem a láthatatlan érintésekben. A korábbi suhintást pusztán szélnek vélte.
A következő pillanatban fülhasogató nevetés hallatszott, ami inkább tűnt károgásnak, mint jókedvű kacagásnak. A gyerekek eddig bírták türtőztetni magukat, sikítva futásnak eredtek, ahogy csak a lábuk bírta, nem is figyelték merre mennek.
Gyertek már vissza! – kiáltott utánuk Péter. – Nem történt semmi! – győzködte őket hangosan.
A fiatalok azonban nem fordultak meg, szaladtak minél távolabb attól a helytől, ahol az a valami hozzáért a hátukhoz, és ahol a hátborzongató nevetés a fülükbe vájt.
Ekkor egy halálra vált ordítást hallottak, amitől megtorpantak, és földbe gyökerezett lábbal meredtek egymásra. Az ordítás megismétlődött, és határozottan Pétertől származott.
Néhány pillanatnyi néma tépelődés után döntöttek: nem törődve rettegésükkel, elindultak visszafelé a barátjukhoz. Mire odaértek a falfehér arccal ácsorgó Péterhez, a köd nyom nélkül felszállt, és visszatértek a falu neszei is. Valahonnan egy macska nyávogása hallatszott, messziről pedig egy kutya ugatása.
Péter üveges szemmel meredt előre, nem vette észre visszatérő barátait. Szája alig láthatóan remegett.
Mi történt? – kérdezte Julcsi rémülten, de válasz nem érkezett.
A gyerekek tanácstalanul tekintgettek egymásra.
Mi történt? – ismételte meg a kérdést Attila hangosabban, aztán megrázta Péter vállát.
Hosszú percekig nem szólalt meg egyikük sem, csak nézték a kővé dermedt fiút. Mikor Péter végül megszólalt, csak ennyit mondott: – Buzdorné tényleg boszorkány.
Hangja alig hallatszott, és ennél többet nem is mondott.


Azóta, akárhányszor kérdezték tőle, hogy mi történt azon a ködös alkonyon, mindig csak annyit felelt: – Buzdorné tényleg boszorkány.


- - - -
A novella a Bosszorgányos pályázat harmadik helyezett írása, megjelent a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház első, Kalandok és kalandozók című kötetében a SpiritArt Kiadó gondozásában, 2015 áprilisában.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése