Google+ Followers

2014. november 30., vasárnap

Katona Kamilla: Boszorkányüldözés

A karaván a megszokott időben érkezett a városba, az aratás második napján. Az emberek izgatottan nyüzsögték körül a szekerekből felállított tábort, mindenki az árusok portékáját nézegette vagy épp a sajátját próbálta eladni. Estére előkerültek a mutatványosok is, a nézők szájtátva bámulták a tűzhányókat és a színes ruhákba öltözött színészeket.
Egy lapos szekéren végül megjelent a kedves kis ikerpár, egy fiú és egy leány. Egyforma ruhát viseltek, szőke hajuk is egyformán volt összefogva, csak annyi különböztette meg őket, hogy a fiún nadrág volt a leányon pedig fodros kis szoknya.
– Ide, ide emberek! Gyűljetek ide! Halljátok ezt a históriát! Ó a szörnyű végzet! Halljátok e mesét! – kiabálták mindketten, csengő hangjuk élesen hatolt a tömegbe.
Az emberek a szekér köré gyűltek, kíváncsian várták az ikrek történetét.
– Gyűljetek körénk emberek, hallgassátok a sors eme könnyfakasztó cselfogását! Ó, a szomorúság! Hölgyek, hozzák a zsebkendőjüket, szükségük lesz még rá! – mondta a fiú.
– Egyszer régen, réges-régen, egy messzi földön történt. Azt beszélték, egy boszorkány élt a környéken. Egyszer régen, azt beszélték, egy boszorkány beleszeretett egy hercegbe – mondta a leány, és megfogta a testvére kezét.
Boldogság és öröm volt minden óra, szerelembe fúltak a napok. A boszorkány még varázsolni is elfelejtett, de hiszen nem is volt rá szükség – miféle bűbájjal lehetne elérni, amit érzett?
Egy csipkés keszkenő suhant a szélben, mint egy fáról hullatott színes levél. Hosszú, vörös fürtök követték szorosan a nyomát, mezítelen lábak csattogtak szaporán a kövön. A leány sietve követte a pajkos szél játékát, szemét az elnyűtt keszkenőn tartva.
Gyors lépteinek hamar megálljt parancsolt, ahogy a számára olya kedves kendő, anyja öröksége, egy ismeretlen férfi kezébe érkezett.
Ó a sors játéka! Váratlan fordulat! Ahogy a két szempár egymásra talált, a két szív egybe fonódott.
A herceg, és az ismeretlen, ágrólszakadt leány, aki egy kunyhóban élt, az erdő szélén.
Kedves nevetését hallván mindenkinek repesett a szíve, úri ruhákba öltöztetve pedig senki sem tudta volna megkülönböztetni valamely nemesi ház sarjától.
A boldogság napjai azonban hamar elszálltak, mint ahogy az ősz szele elfújja a fák leveleit.
Gonosz mendemonda terjedt: a városban boszorkány jár.
A következő nap egy nagy tömegre virradt, félelemtől és hittől buzgón követelték a leányt, azt mondván: boszorkány. Senki emberfia nem állíthatta meg őket, berontottak, mint a futótűz, lemetszették a leány hosszú fürtjeit, és elhurcolták őt a főtérre, ahol már nagy kupacba hordták a tűzre való fát.
Nem hallgattak senkire, csak az istenük ítéletét követelték.
Lám, a kedves leány a máglyára kötözve! Az égre emelt tekintetében csak a könnyek csillannak a halódó nap fényében. Kihez fohászkodhat néma imádsággal?
– Bánd meg a bűneid, istentelen teremtmény! – kiabálták az emberek. – Bánd meg a bűneid!
Ám a buzgóságuk hamar elhalt, hiszen a halál súlya nyomta a lelküket.
– Hát a szerelmünk csak átok volt? A szívem megszakad! – sírta a leány, a hercegére emelve a tekintetét. Hiszen ő is ott állt a tömeg első sorában, kezében fáklya. – Úgy hiszed, minden, amit éreztél csak fekete mágia volt? Ha így van, te légy az első, aki meggyújtja a gyűlölet tüzét!
Hangja gyenge, mint a gyertya lángja, ami kis híján tövig égett már; amint az imátkozó emberek mind hangosabbak lettek, csak remélhette, hogy elérte a másikat.
A herceg nem mozdult, a tömeg zaja megtört körülötte, mint a tengerből kiálló sziklán a víz. A vérvörös fényben, a fáklyás és a lemenő nap fényében, mint a láncukat vesztett igazgyöngyök gördültek le az arcán a könnyek.
– Jól figyeljetek, emberek, látjátok az égi lángokat? Azok az igazság lángjai, és a parazsuk a végső bíra.
A szőke leány a lemenő nap utolsó sugarait visszatükröző felhőkre mutatott. A testvére vette át a szót, és emelt hangon folytatta.
– Egyszer régen, egy messzi földön, élt egy boszorkány, úgy mondják. Régen, a messzi földön, egy boszorkány elbűvölt egy herceget, úgy mondják.
A szerelem lángja a végső óráig égett, az új nap egy máglya hamvaiba fúlt. A boszorkány eltitkolta a varázsát, hát miként másképp érte volna el, amit a herceg érzett?
Körözvények és kiáltványok a falakon és a fákon, bűnözők és gonosztevők. Ám egy kitűnik a sok közül, rajta egy fiatal nő rajza. A fogadókban, keresztutakon – a templom falán: hasonló papírok, és lám, a papnő azonnal felismerte a leány képét; bűne boszorkányság, büntetése halál.
Az ismeretlen leány, akivel a herceg váratlanul szerelembe esett, egy boszorkány volt.
Ó a sors szeszélye! Kegyetlen fordulat! A papnőben, ki oly régóta áhítozott a herceg figyelmére, keserűség lángjai gyúltak.
Mindenek ura, te magasságos! Világítsd meg előttem az utam! Nem nézhetem tétlenül, ahogy ez a boszorkány a praktikáit szövi, hisz a fekete mágia ellened való! A te kezedben az igazság, hát ítélkezz felettünk, és bocsásd meg a bűneinket, bocsásd meg, amit tenni fogok. A boszorkánynak halnia kell!
S ezzel elterjed a hír: a városban boszorkány jár!
Keljetek fel emberek, és ragadjatok fáklyát, a városban boszorkány jár!
Kössetek farkasfüvet és galócát a nyakatokba és kövessetek!
Az öröm és boldogság ideje elmúlt, átok ül rajtunk.
Ha a szavaimnak nem hiszel, herceg, hát lásd, papírra van vetve az igazság! A boszorkány átvert téged, varázslatok rabja lettél! Hát vesd ki otthonodból a gonosz teremtményt, máglyára vele!
Hosszú, vörös haj, mint a legtisztább tűz fénye, a földön szétszóródva; a tömeg elhurcolta a zokogó nőt.
A hosszú pillanat, mikor ketten maradtak utoljára, a döbbent herceg és az eltökélt papnő, végtelennek tűnt.
Lám, a boszorkány máglyára kötözve! Az ördöghöz fohászkodik, gonosz átkait szövi az utolsó leheletével! Imádkozzatok buzgón, emberek, mielőtt az életünket veszi!
– Bánd meg a bűneid, istentelen teremtmény! – kántálták az emberek. – Bánd meg a bűneid!
Ám a buzgóságuk hamar elhalt, erényeik bűnbe fordultak.
– Hát átokká vált a szerelmük! A szívem megszakad! – szólt a papnő. – Gyújtsátok meg a máglyát, küldjétek vissza a gyűlöletes démont oda ahonnan jött! Csak így a helyes, ezt kell hát tennünk!
A tömeg egy emberként helyeselt. Fát dobtak még a rakásra.
– Port a porhoz, megtesszük, amit kell! Ne hagyjátok, hogy a némber megtévesszen benneteket!
Szárnyak erdeje takarta el az eget, sötét madarak jelentek meg, mint a végzet előfutárai. Milyen végzetet hoztak? Gyűlöletes, szomorú végzetet, vagy sötét, de reményteli jövőt?

Hisz nincs szükség mágiára, varázslat nem érheti el azt, amit érzünk. A napok szerelembe estek, örömbe fúlt minden óra.
Lám, máglyára kötöztek a tébolyodott népek! Bárhová nézek, csak gyűlöletet látok.
Bánd meg bűneid!
Kihez fohászkodnék? Hisz elnyomnak az üdvrivalgásukkal!
Mind bűnné váltak az erények!
Hát a szerelmünk csak átok volt? Megszakad a szívem!
Nincs isten, aki jó útra térítené!
Madarak, ég vándorai! Hozzátok szólok!
Gyújtsátok meg a máglyát!
Vegyétek ezt az összetört szívet és repítsétek messzire!
Hisz csak azt tesszük, ami helyes!
Mint egy vérrel vörös láng, úgy bukik le a nap.
Bánd meg bűneid!
Hát vegyétek ezeket a könnyeket, mondjátok el a mesét, és kérlek, ne felejtsetek el zokogni!

A halál súlya már fölöttünk lóg!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése