Google+ Followers

2015. december 20., vasárnap

Kadmon: Tanulmányi kirándulás

Jimbo némán ült a sarokban, és igyekezett minél kevésbé összevérezni a padlót, nehogy felbosszantsa a két férfit. Nem akart ő rosszat. Csak kijött, sétálni. A nővérek mindig bezárták estére a többi gyerekkel, pedig ő szerette a csillagokat. Jól esett érezni az esti szelet az arcán. Néha körbe-körbe forgott a fák alatt, és azt képzelte, hogy énekel. A Hold mindig mosolygott rá – ő volt a leghálásabb közönsége.
A fészerbe is csak azért nyitott be, mert látta, hogy nyitva van az ajtó. A doktor bácsik megtanították neki, hogy csukott ajtókhoz engedély nélkül ne nyúljon. A kíváncsiság persze mindig hajtotta, de csak leskelődött, sose ment be. Néha az ablakon át be tudott kukucskálni olyan helyekre is, ahol zárva volt az ajtó, és nézte a nővérek beszélgetéseit. Időnként csúnya dolgokat mondtak. Róla is és a többiekről is.
Nem kedvelte a nővéreket.
A fészerbe csak azért nyitott be, mert látta, hogy nyitva az ajtó, de nem akarta megzavarni a bent lévőket. Mindkét férfit ismerte, ők is ott dolgoztak a kórházban. Dobozokat és üvegeket pakoltak egy ládába. Mosolyogtak, jókedvűnek tűntek. Jimbo odament hát hozzájuk. Szerette a doktorokat, ők rendesek voltak, nem úgy, mint a nővérek.
Egy ideig pityergett a pofon miatt, de úgy gondolta, hogy biztos valami rosszat csinált, így most némán ült a sarokban. Az orrából a vércseppek vörös foltokat hagytak a padlón. Szétnézett. Egy rongyot akart keresni, hogy letörölje, de végül nem mert megmozdulni.
A férfiakra meredt. Látta, hogy dühösek. Sokat mozogtak, csapkodtak a kezükkel. Jimbo tudta, hogy amikor így viselkednek, általában büntetést szoktak a gyerekek kapni.
A magas férfi, aki szemben állt vele, végigsimított kopasz fején. Szája összeszorult, és valahányszor találkozott a tekintete Jimbóéval, félrekapta a pillantását. A barna hajú férfi háttal állt a fiúnak, s csak néha fordult hátra. Ijesztő szeme volt. Jimbo jobban örült volna, ha egyáltalán nem néz rá.
A magasabb keze megmozdult, magára vonva Jimbo figyelmét, így beszédének már csak a végét tudta leolvasni a férfi szájáról.
– …kezdjünk a kölyökkel?
Ezután szünet következett, a barna hajú felemelte a karját, majd leejtette. Vajon róla beszélnek Koncentrálni kezdett a magas szájára.
– És ha visszavinnénk? Sose találna vissza.
Jimbo egy kicsit megörült, hogy elkísérik a kórházba. Egyedül is szívesen sétált, de társaságban mindig jobb. A gondolat felvidította.
– És ha valahogy… – itt a férfi egy kis szünetet tartott, a szeme a plafonra meredt – meggyőznénk?
A fiú nem értette, hogy miről akarnák meggyőzni. A háttal álló férfi keze ökölbe szorult, majd ránézett Jimbóra. Az arca az összeszaladó ráncok miatt olyan volt, mint egy farsangi maszk, Jimbo mégsem érezte vidámnak. Mondhatott valamit, mert a magas ezt kérdezte:
– Az nem túl drasztikus? – „Drasztikus”. Ezt a szót mondta, ebben Jimbo biztos volt, bár a jelentését nem értette. – Kell lennie más megoldásnak.
A barna hajú idegesen a fiú felé biccentett, ahogy mondott valamit.
– De az intézetből keresni fogják, nem?
Jimbo fejében már összekavarodtak a kérdések és gondolatok. Tekintete hol a magasra, hol a másikra villant.
– Nekem nincs nagy kedvem hozzá. Te akarod csinálni?
A barna hajú vállat vont, és a fiú irányába intett. A magas arca elkomorodott. A szekrényhez lépett, és matatni kezdett. Egy ásót vett elő, majd Jimbo felé indult. Mosolygott rá, de csak a szája, a szeme nem.
A fiú látta, hogy akar tőle valamit. Most viszik majd játszani?
Amikor odaért, a magas férfi az ásón támaszkodva leguggolt. Szélesen gesztikulálva, a száját nagyra tátva a fiú elé tolta az arcát:
 Gyere Jimbo! Ásunk egy kicsit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése