Google+ Followers

2015. augusztus 21., péntek

Györeizé: Bátorság

Mindig is írni akartam, de sosem volt meg hozzá a bátorságom, hogy belefogjak.

Bátorság... Sok olyat tettem, aminek a puszta gondolatába is beleborzonganak mások. Én voltam az, aki keresztülvezette a klánt a legmocskosabb időkön. Én szúrtam, vágtam, lőttem először, haraptam, karmoltam, ha kellett. Az én ruhámon volt a legtöbb vér, mert én álltam mindig legelöl. De sosem voltam elég bátor, hogy leírjam az első szót, hogy megtegyem az ismeretlenbe vezető vándorúton az első lépést.

Utasítások, tervek százait vetettem papírra, de nem írtam a kék ruhás, sárkányt eregető kislányról. A kislányról, aki újabb és újabb, egyre nagyobb sárkányt kért az apukájától, míg végre kapott egy olyan hatalmasat, ami felrepítette őt, messze, a felhők közé... Csak én láttam őt, mikor éjjel, vagy hajnalban, vagy amikor a jó ég akarta, párnára dőltem és lecsuktam a szemem. Csak nekem jelent meg a kócos kipirultság, a lebbenő kékség, a piciny marokba forrt zsineg. És én, végtelen önzésemben - mely valójában félelemből fakadt - mind megtartottam magamnak. Több, mint negyven éve raboskodik a kislány a fejemben, és tudom, hogy akkor sem lesz szabad, amikor az én koponyám már rég elrohadt.
Elszalasztottam minden alkalmat, hogy szabadon engedjem.

Nem magamat sajnálom. Nem én vesztettem el mindent azzal, hogy nem az álmaimnak éltem. Az álmaim vesztettek el mindent azzal, hogy nem engedtem szabadon őket az egyetlen lehetséges módon: nem írtam meg azokat. Őket. Embereket. Városokat. Kontinenseket. Világokat pusztítottam el azzal, hogy nem hagytam őket megszületni.

Nem tudom elmondani, mekkora súly ez a lelkemen.

Mindenki tudja, miket tettem a valóságban, mindenki hallott róla, mi a bűnöm. A szakértők azt is tudni vélik, mit éreztem és gondoltam közben. A hívők számára én vagyok az Antikrisztus, a tudósok az én véremben kutattak a kegyetlenségért felelős gén után. Tudományos lapokban közöltek tanulmányokat. Doktori disszertációk kedvelt témája lettem. Velem, velünk volt tele a sajtó. Rólam írt mindenki, és arról, amit tettem.

Csak én nem írtam semmiről.

Nem írtam az engedetlen atomról, aki nem volt hajlandó hasadni és az istenről, aki az atomban megbotolva olyan haragra gerjedt, hogy megteremtette az embereket, akikkel aztán az engedetlen atomokat hasíttatta az idők végezetéig.
Nem írtam az emberről, aki a megváltást kereste, és rá is akadt egy, az utcán talált pénztárca mélyén. Az asszonyról, akinek nem volt arca, de szenvedés az élete, míg egy nap össze nem keveredett egy hídról leugrani készülő portréfestővel. A lóról, aki megtanult zongorázni. A Jupiter felé hajózó androidokról és a pánikról, ami akkor tört ki, mikor a legénység egyik tagjáról kiderült, hogy valójában ember.

Csuda dolgok. Sorolhatnám még, de nincs sok időm a halálos injekcióig.

Ceruzát és papírt kértem, és azt hittem, valami elektromos ketyerét kapok, hiszen a ceruzával akár komoly kárt is okozhatok magamban. Pláne az én szakértelmemmel. Mikor ezt kifejtettem az őrnek, csak meredt rám, majd megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e azt, hogy órákkal a kivégzésem előtt a testi épségemért fognak aggódni.
Percekig röhögtünk.

Mosolygok most is, mikor felidézem ezt az epizódot, de fagymarok van a szívemen. Vért látok a kezeimen, álomvért, abortált magzatok hevernek köröttem, fantáziám szétszaggatott gyermekei, némák, vádlók. Pedig olyan szépek voltak bennem. Csodálatosak.

Talán jobb lesz most befejeznem. Nemsokára itt lesznek, hogy elvigyenek, és végleg belém fojtsák a szót.

Ég veled, sárkányt eregető kislány. Remélem, hogy valaki, valamikor majd szabaddá tesz. És talán engem is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése