Google+ Followers

2016. június 22., szerda

Papp W. Fruzsi: Meg egyébként is

Apja hangja egyszerre csattan a villámot követő mennydörgés ostorával.
A fiú összerezzen.
Fél.
A falakon nem szűrődnek át teljes szavak, csak elhalt foszlányok szaladgálnak, az ajtó alatti résen csusszannak be, és rémítő tévképzeteket hagynak maguk után, mielőtt odakint elmosná őket a hideg vihar késő őszi szele.
A héten ez már a harmadik alkalom, és most sem érti az okát. Olyan felnőttes dolgokról van szó, amit ő nem érthet, de ami miatt a szobájában ülve kell várnia a soha meg nem érkező feloldást – a kibékülést.
Az ölében játék hever, de már ráunt. Nincs kedve olyannal foglalkozni, ami olyan gyerekes. Felnőtt szeretne lenni, hogy megértse és kibékítse a szüleit, ne marják egymást, ne előtte, ne most, ne ilyen hevesen.
A tányér falhoz csattanását nem kíséri természet-adta háttérzene, mégis vérfagyasztóbb a hangja; a szilánkok jól ismert csörrenése a csempén, a hideg zörgés, ami rémálmai visszatérő hangja, a hang, amit megtanult elkerülni, felismerni és amit fél. Mert ha a tányért a fal szenvtelen érzéketlenséggel darabokra töri, mit tehet egy láthatatlan fal a nekicsapódó szüleivel?
Odakint reccsen egy faág. Éppen az ablak előtt hajladozik és hősöket megszégyenítő kitartással viseli a vihar által rárótt pofonokat, nem adja fel, nem temeti maga alá az utcán parkoló biciklit. Elképzeli, milyen elképesztő erőfeszítésébe telik, mennyire szenved az az ág, amit egy jól irányzott széllöket, meg a rá nehezedő talán mázsás súly egyre inkább a földhöz húz. Oda akar nyúlni, hogy segítsen, vállára vegye az elfáradt ágat, és megemelje. Visszasegítse eredeti helyére, hátha úgy könnyebb.
Most anyu ordít, apu közbevág, az ág megadó tehetetlenséggel a földre hull, a bicikli kereke színpadias harakirit követ el az út közepén, egy arra járó autó kikerüli, a sofőr is ideges, mindenki ideges, ő pedig nem ideges csak nem érti és fél és egyébként is…
Már megint egy meg egyébként is, holott nem akarta használni, mert apu használja mindig újabban, és tudja, hogy semmi jót nem jelent. A fiúval, aki tőle három paddal ül arrébb a tanulószobán már megvitatták ezt, az ő szülei is átmentek ezen a „meg egyébként is” korszakon, ő is tudja milyen ez, és elmondta, hogy először nehezebb lesz és rosszabb, aztán végül eljön majd a „kérsz-e még egy gombóc fagyit, anyádnak nem kell megtudnia” időszak is. Pontosan tudja, mit jelent, ha ez az időszak elérkezik, és egyszerre várja, mert többé nem kiabálna senki, de nem akarja, mert akkor aput csak kéthetente látná hétvégén és olyankor anyu szomorú lenne, meg egyébként is.
És már megint.

Két esőcsepp szomorú táncot jár az ablakon, előbb összefolynak, majd szétszélednek, külön utakra térnek, s végül az ablak peremén ismét egymásra találnak. Végighúzza az ujját az üvegen, de most nem hagy a fakó fehér masszában kiemelkedő nyomot, mert nincs fakó fehér massza, mint a buszok ablakain, vagy a kocsi hátsó üvegén, amikor apu elviszi valahová, és esik az eső.
Villámlik, és pár másodpercre rá dörög, a vihar közel van, szinte a fejük felett tombol.
Holnap szombat, nincs iskola, nem kell esernyő alatt nyomorogva átszaladni a portán anélkül, hogy rendesen elbúcsúzna a szüleitől és hétfőre talán a nap is kisüt, talán jobb idő lesz, talán nem fognak vitatkozni, talán, talán, talán.
A felhők mogorván, feketén és vihart sírva gomolyognak az utca fölött, egészen olyanok, mint amiket apu pöfög fel, amikor meg kell állni kicsit az iskola előtt, hogy ne a kocsi legyen füstszagú, de a kocsi így is úgy is olyan, mert mikor beszáll, a ruhái titokban szövetkeznek az autó kárpitjával, átadják nekik a szagmintát, és kész a baj, máris mindennek olyan a szaga, anyu megint nyafogni fog, és apu megint a szemét forgatja majd.
Amikor azzal a fiúval beszélget, mindig olyan érzése van, hogy később ez már jó lesz, és ő is örülni fog neki, mert akkor már mindenki örül neki. De kinéz az ablakon, és egy lányt lát a szemben álló ház eresze alatt, aki mosolyogva néz a háborgó égre, úgy tűnik, szereti az esőt, örül a viharnak – végre valaki nem ideges –, mégis esernyővel a kezében áll, és vár, hogy kicsit alábbhagyjon az égszakadás, mert ilyenkor mégsem indul el az ember.
Nem akar elaludni, erőnek erejével nyitja ki a szemét, meg akarja várni a végét, amikor csend telepszik a házra, beburkolja, mint valami folyékony arany, jótékony kincs, de nem bírja. Az eső odakint tombol, a cseppek monoton kopogása édes altatódalt dúdol a fülébe, ő pedig hagyja, hogy egészen a földig csússzon, koppanjon a feje a túl kemény padlószőnyegen, és észre sem veszi, de már alszik, és álomtalan álomban várja a reggelt.
Bár napsütést és finoman csalogató palacsintaillatot képzelt, csak mélabúsan bujkáló napsugarakra és hidegre ébred, mert a takarója az ágyon várja, ahogy anyu mindig kikészíti neki este. Ott fekszik egy kicsit, nézi az ablakot, ami még mindig tiszta víz, bárányhimlős gondolja, és ösztönösen az állán lévő apró mélyedéshez nyúl, ahol kivakarta a saját himlőjét. Odabent, az iskolában, persze szereti harci sebként magasztalni a kis horpadást.
Mire magához tér, és készen áll az újabb napra, anyu belép az ajtón. Szőke haja most nem ugrándozik vidáman az arca körül, nem mosolyog a szeme, nincs gödröcske az arcán, ahogy minden szombat reggel. Sápadt, szeme kékje mintha fátyolos lenne, mint a nagyié, de ő alig lát, ő nem számít.
Anyu sóhajt, szomorú mosollyal az arcán nézi a földön fekvő kisfiát, amint rájön, hogy őket hallgatva szenderült álomba, és még csak nem is kívánt neki jóéjszakát, amiért magában már a fiú is elmarasztalta, de nem mondja, mert mostanában nem mond ilyeneket. Mert meg egyébként is.

Arra gondoltam, ma legyünk rosszak. Reggelizzünk valami édeset. Van itthon egy kis fagyi…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése