Google+ Followers

2017. december 8., péntek

Bri Hornyak: Catlantic City


Sűrű fátyolos ködfelhő ereszkedett a Mew Jersey-beli Catlantic City-re. Az idő borús volt, akárcsak a kedvem. Vége egy újabb napnak. Éreztem, hogy valami van a levegőben. Egész nap nyugtalan voltam. Kénytelen-kelletlen odadörgölőztem mindenhez. Így utólag visszagondolva megérezhettem a vihar közeledtét.

Épp a MilkyWay-en ültem egy lepukkant tejbárban, amikor megmordult a mobilom.
– Ige' – szóltam bele kelletlenül.
– Bocsánat, kapitány, a zavarásért, de új ügy érkezett – dorombolt a vonal végén Cirmi. – Nem vár halasztást!
– Értem, máris úton vagyok.
Felhörpintettem turmixom maradékát, megtöröltem a bajszom és kisétáltam a hűvös éjszakába. Ez az este sem telik nyugodtan – gondoltam, miközben bepöccintettem az 1959-es Catillac Eldoradot.
Az őrs csendes volt. Már mindenki hazament. De mivel nekem se kutyám, se macskám, én csak a munkámnak élek. Épp kényelmesen elhelyezkedtem nyúzott bőrfotelemben, amikor meghallottam Cirmi abesszin mancsainak halk neszét.
– Jó estét, Kapitány! Elnézést, hogy megzavartam a pihenését, de az ügy nem tűr halasztást – sütötte le nagy, kerek, kék szemét. – Személyesen önt kérte fel a Fő Macsnagy. Tudja… Ő az érintett hölgy régi barátja.
– Nocsak, hölgy? Miről is van szó pontosan?
– Eltűnt egy nagyon értékes cirrrkónia cica-peca.
– Cirrrkónia? Tudtommal azért nem adnak sokat még a fekete-macska piacon sem.
– Így van uram, de ez nem akármilyen peca.
Azzal elém tolta az ügy aktáját. Kinyitottam a barna dossziét. Az első oldalon ott volt egy A4-es méretű képen a már előzőleg említett értéktárgy. Meg kellett hagyni, valóban csinos darab volt a kicsike. Hosszú nyele éjfekete cirrrkóniával volt kirakva, a végén pedig gyönyörű szivárványszínű vándorsólyom tollak. A kép alján ott állt az eltűnt szépség neve. Éjféli Szivárvány.
Még számban ízlelgettem a nyoma veszett cica peca hangzatos nevét, miközben lapoztam az aktában. És akkor egy másodpercre nyamvadt kandúrszívem megállt dobogni. Ahogy megpillantottam Őt, jobb mellső mancsomtól a farkam végéig felállt a szőr. Hirtelen jött zavarodottságomban, amit kis cila korom óta nem éreztem, gyorsan becsuktam az aktát, és megköszörültem a torkom.
– Mack Karmol hol van?
– A helyszínen Uram, szemtanúkat keres.
– Remek. Szóljon neki, hogy én is úton vagyok.

Kifelé menet olyan csöndes volt minden, hogy még az egér neszét sem lehetett hallani. Csak én éreztem, ahogy izzad a mancsom, miközben szorongatom az aktát. Nehezen szedtem a levegőt, akárcsak a lépteimet. Éreztem, a vihar megérkezett fölém.

Akadálytalanul suhant végig a Catillac a főúton, minta csak valami éji erő hajtaná, egyenesen ki a városból, egészen a Catlantic City tábláig. Tudtam, ott laknak csak az igazán gazdagok. A társadalom krémje. Kisvártatva leparkoltam a Cirmi által megadott címen. Pár járőr kint volt már a helyszínen. Kiszálltam, és odaballagtam a társamhoz. A szemtelenül fiatal és rémesen idegesítő Mack Karmol-hoz.
– A tejszínelők végeztek már? – mordultam rá.
– Szép jó estét Kapitány! Hogy van? Mit szól ehhez a furcsa időjáráshoz? Meg mernék magának esküdni, amint hajtottam fel a Gombolyag utcán, mintha friss tonhalat érzetem volna. De nem is értem, hogy lehetne, hiszen...
– Térjen a lényegre, ha kérhetem! – vágtam közbe.
– Ja, persze, hogyne. Máris. Nem. Vagyis igen, de se mancslenyomat, se egy szőrszál, se egy bajuszdarab. Úgy tűnik, profikkal van dolgunk.
– Értem.
– Igen. Hát akkor talán menjünk is be.
– Remek ötletei vannak Mack Karmol. Maga nélkül ez eszembe se jutott volna.
– Valóban Kapitány? Örömömre szolgál.
Majd végre-valahára elindultunk a fehér macska-kövön.

Amint beléptem a tágas előcsarnokba, megcsapott az édes tejkaramell szaga.
Alig tértem magamhoz a bódulatból, amikor elém pattant egy kis szürke házi macska.
– Jó estét az Uraknak! Erre tessék, kérem szépen – nyávogta nemes egyszerűséggel.
Bevezetett minket a szalonba. Fényár és csillogás vett körül minket. A falakon macska nagyságú portrék. Mámorító volt az illat, és a sziluett is, ami elém tárult a jól megvilágított helységben. A szoba közepén egy selyem macskakosárban megláttam Őt. Közelebb léptem.
– Üdvözlöm! N.Y.A.F. kapitány vagyok. Önben kit tisztelhetek?
– N.Y.A.F.? Milyen különös név. Maga talán külföldi? – emelte rám gyönyörű, smaragdzöld tekintetét. Egy másodpercre elakadtam. Mintha az idő is lelassult volna. Le sem tudtam venni a szemem a bajsza körüli kis pihékről.
     – A teljes nevem. Nuderanko Yakonta Axel Fart. Apám British Burmese volt, anyám pedig Egyiptomi Mau – tértem gyorsan magamhoz.
     – Ó, Egyiptom! Járt már ott? – nyervogta édesen.
     – Elnézést, nem csevegni jöttem. Az egyszerűség kedvéért szólítson Kapitánynak – tértem ki a válasz elől. – És megtudhatnám, hogy mi a becses neve?
     – Miss Cornelia Le Fetty vagyok – mondta bársonyos dorombolással, miközben felém nyújtotta frissen pedikűrözött mancsát.
     – Elnézést, de nem nyalok mancsot! - Mire ő félénken visszahúzta. Pedig de szívesen megnyaltam volna! Puha, friss vörös bundája úgy hullámzott, mint a sűrített tej, édes karamell illatot árasztva. Kétség sem fért hozzá, hogy ő volt a legszebb Maine Coon akit valaha láttam.

– Nos, Miss Le Fetty...
– Kérem, szólítson csak Corneliának – mondta, és elmosolyodott.
– Rendben. Tehát Miss Cornelia – mondtam, de nem mosolyogtam vissza. – Ha jól értesültem a ma kora esti órákban eltulajdonítottak öntől egy cirrrkónia cica-pecát. Egy nagyon híres műkincs, bizonyos Éjféli Szivárvány egyetlen értékes másolatát.
– Igen, így van, néhai ükanyám tulajdona volt. Alomról alomra szállt a családunkban. Az eszmei értéke felbecsülhetetlen számomra. De persze a piaci ára sem csekély.
– Mikor látta utoljára?
– Délután elmentem kicsit kocsikázni. Addig beraktam a széfbe. Amikor este  haza értem, már szőrén-szálán eltűnt.
– Merre kocsikázott? – kérdeztem, miközben elővettem jegyzetfüzetemet.
– A Déli Nyalagúttól balra.
– A Catolikus templomnál?
– Igen.
– Látta valaki esetleg, aki alá tudja támasztani, hogy arra járt?
– Igen, a házi macskám végig velem volt.
– Rendben, természetesen egy kollégám majd felkeresi az említett hölgyet – biccentettem Mack Karmol felé, aki láthatóan nem értette, mit akarok ezzel.
– Tartózkodott ez idő alatt valaki a házban?
– Csak a személyzet. Van három házi egerem. Két szürke és egy fehér. Meg persze néhány porcica. De értük mancsoskodom. Évtizedek óta a családunkat szolgálják.
– Értem. Természetesen velük is beszélnünk kell – biccentettem újra Karmol felé.
– Elnézést Kapitány hogy közbenyávogok – nyávogta közbe –, de az az érzésem, hogy valamit csinálnom kéne.
– Remek megérzései vannak Mack. Akkor talán menjen és vegye fel a személyzet vallomását.
– Igenis kapitány.
– Elnézést a közjátékért Miss Le Fetty.
– Cornelia, ha kérhetem – cirmogta.
És hogyne kérhette volna. Édes drága dús szőrű Istennő.
– Láthatnám, kérem a páncélszekrényt?
– Hogyne, kövessen!
És én követtem. Szememet le nem véve csábítón csóváló farkáról. Járás közben kivillant bal mellső lábán egy vékony bokalánc. Villogott, mint macska a sötétben. Úgy éreztem hipnotizáltak.
– Itt is volnánk – állt meg egy kismacs nagyságú páncélszekrénynél.
– Mancslenyomatos? – kérdeztem.
– Nem. Igazság szerint olyan nagy értéket ritkán tartok benne. A házban mindig van valaki.
– Riasztó van?
– Nincs, csak a kerítés mentén egy kis coleus canina – dörgölődzött oda a kaparófához.
– Igen, azt volt szerencsém érezni… Rendben köszönöm, egyelőre ennyi. Igyekszünk minél hamarabb előkeríteni a szóban forgó cica-pecát. Még jelentkezem.
– Alig váron. Bízom önben, N.Y.A.F. Kapitány. – És rám mosolygott olyan édesen, mint a méz. Az összes szőrszál felállt a hátamon. Még egy mélyet beleszippantottam a bódító karamellbe, és kiléptem az ajtón a szalonból.
Odakint Mack Karmol már várt.
– Hé, főnök, elviszel?
– Nem.
– Nem beszéljük meg az ügyet?
– Ejnye, Mack, kezdik cserbenhagyni a megérzései. Késő van. Holnap találkozunk az őrsön.

Hazafelé nem húztam fel a Catillac tetejét. A rossz idő ellenére ki kellett szellőztetnem a fejem. Nem tudtam másra gondolni, csak a gyönyörű smaragdzöld szempárra és a krémes-puha szőrű mancsokra. Miss Cornelia Le Fetty. Mit tett velem?

Másnap Mack Karmollal összeültünk megbeszélni az ügyet.
– Jó reggelt, Uraim – nyitott be Cirmi, miközben a jegyzeteimet olvastam át. – Hoztam tejeskávét.
– Cirmi, maga egy kincs – doromboltam. Cirmi megnyalta mancsát és lesimította csinos kis fülecskéjét.
– Tudom. – Majd kisétált az irodából.
– Nos, Karmol. Kérem, tájékoztasson a tegnap felvett vallomásokról.
– Rendben, főnök. Miss Le Fetty-nek van egy szürke házi macskája. A cicapálca eltűnésének idején Miss Le Fetty-tyel tartózkodott. Vallomásuk megegyezik. Az előéletéről nem találtam semmit. Nincs priusza.
– Remek, folytassa, kérem!
– A házban szolgál továbbá egy fehér egér és két szürke. A fehér egér régen vándorcirkuszban dolgozott, és fehér, mint a patyolat. Viszont az egyik szürke egér, bizonyos Chan-Dash Nesz öt évet ült San Miceisco-ban sajt és kolbászcsempészetért. Mielőtt dobozba rakták, a kínai Wah Cin nevű bűnbanda tagja volt. A másik szürkéről semmi. Egyszerű mezei egér.
– Érdekesss.
– Behozzuk?
– Egyelőre nem kell, csak tartsák megfigyelés alatt.
– Értettem.

A napok csak úgy vánszorogtak. Lassan három hét telt el hogy ellopták a cirrrkónia pálcát. És mégis sokszor azon kaptam magam, hogy többet gondolok Rá, mint az ügyre.

Épp a MilkyWay-en ültem egy lepukkant tejbárban, amikor megmordult a mobilom.
– Ige' – szóltam bele kelletlenül.
– Bocsánat, kapitány a zavarásért, de új ügy érkezett – dorombolt a vonal végén Cirmi. – Nem vár halasztást.
– Értem, máris úton vagyok.
Felhörpintettem turmixom maradékát, megtöröltem a bajszom, és kisétáltam a napfényes délutánba. Bepöccintettem az 1959-es Catillac Eldoradot, és már úton is voltam a 19-es sikátor felé. Lepukkant környék lévén nem számítottam semmi jóra. Kisvártatva leparkoltam a Cirmi által megadott címen. Pár járőr kint volt már a helyszínen. Kiszálltam és odaballagtam társamhoz. A szemtelenül fiatal, rettentően idegesítő Mack Karmol-hoz.
– A tejszínelők végeztek már? – mordultam rá
– Jó napot Kapitány! Hogy van? Mit szól ehhez a csodaszép időjáráshoz? Meg mernék magának esküdni, amint hajtottam fel a 18. utcán, mintha friss csirkemáj szagát érzetem volna. De nem is értem, hogy lehetne, hiszen…
– Térjen a lényegre, ha kérhetem! – vágtam közbe.
– Ja, persze, hogyne. Máris. Igen. Vagyis még nem.
– Mi történt?
– Azt hiszem, valami csatornapatkány. Egyszerű sajtkrém túladagolás.
– Látta már a testet?
– Nem Uram. Magát vártam.
– Micsoda megtiszteltetés, Karmol. Akkor talán indulhatnánk is.

Amint közeledtünk a tett helyszínéhez, megcsapta az orromat az egy napos dögszag.
– Mack, kérem, beszéljen a tejszínelőkkel.
– Máris.

A 19-es sikátor végén egy barna konténer mögött ott feküdt az áldozat. Azt első ránézésre is észrevettem, hogy középkorú szürke egérrel van dolgunk. Ruházatából ítélve nem egy mezei egér. Néztem megmerevedett pofáját. Orrából kifolyt a megromlott krémsajt. Szörnyű halál. Gyenge jellem, aki a drogokhoz nyúl.

– Ezt a fickót én ismerem – nyávogott fel gondolataimból Karmol.
– Ige'? Nem is tudtam, hogy újabban egerekkel lóg, fiam.
– Nem, Kapitány, félre értés ne essék, nem úgy, ahogy gondolja... Én nem szoktam más egerével. Persze egyszer volt egy eset, hogy...
– Térjen a lényegre!
– Ő Chen-Dash Nesz! Miss Le Fetty szürke egere.
– Csakugyan? – lepődtem meg, és hirtelen kényszert éreztem, hogy nekidörgölőzzem a közeli falnak.
– Mit mondtak a tejszínelők? – kérdeztem hátamat vakartatva.
– Ahogy azt sejteni lehet, uram. Az áldozat múlt éjjel lelte halálát sajtkrém túladagolásban. Idegen mancsúságnak nincs jele.
– Találtak valamit az áldozatnál?
– Igen, ezt. – És átadott egy megrágott papírfecnit.
– Ez meg mi a rosseb? Mi ez a macskakaparás?
– Nem tudom, főnök, valószínűleg egérül van.
– Remek, küldje be a laborba.
– Meglesz, főnök. Maga szerint véletlen egybeesés?
– Micsoda?
– Hát hogy pont ő az áldozat!
– Nem tudom, Mack, de sötétben minden macska fekete!
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Nem tudom, Mack.
Egy utolsó pillantást vetettem még a pórul járt kis szürkére. Ahogy fordultam meg, hogy elhagyjam a dögszagú sikátort a lemenő nap fényében megcsillant valami Chen-Dash összecsimbókosodott szőrében.
– Jöjjön csak ide, Mack! Maga szerint ez micsoda? – Karmol odalépett, miközben egy gumikesztyűt húzott pufók mancsára.
– Úgy látom valami üveg. Nem is, inkább egy kő. A legjobb lesz, ha ezt is beküldjük a laborba.
– Rendben, fiam, tegye azt! De mégis, milyen színű az a kő?
– Ez, főnök, olyan fekete, mint az éj.
– Ahogy sejtettem.

Hazafelé nem húztam fel a Catillac tetejét. Szép idő volt, és nekem ki kellett szellőztetnem a fejem. Nem tudtam másra gondolni, csak a gyönyörű smaragdzöld szempárra és a krémes-puha szőrű mancsokra. Miss Cornelia Le Fetty. Azt hiszem, hamarosan újra találkozunk.
Másnap Mack Karmollal összeültünk megbeszélni az ügyet.
– Jó reggelt Uraim! – nyitott be Cirmi, miközben a jegyzeteimet olvastam át. – Hoztam tejeskávét.
– Cirmi, maga egy kincs – doromboltam. Cirmi megnyalta mancsát, és lesimította csinos kis fülecskéjét.
– Tudom. – Majd kisétált a tárgyalóból.
– Nos, Karmol. Kérem, tájékoztasson a laboreredményekről.
– Máris Uram! Nos, a cetlin, amit az áldozatnál találtunk egy felkapott night club címe van, és a tegnap esti időpont. Chan-Dash feltehetően ott tartózkodott a halála előtt.
– Melyik club?
– A Macskajaj.
– Nocsak!
– Ismeri?
– Csak hallomásból. De nem egy egérnek való hely, az már biztos! És mi a helyzet a kővel?
– Hát, főnök, kérem a dobpergést!
– Mit akar ezzel mondani, Mack? Csak nem megegyezik az ellopott cica-pecával?
– Nem uram! A kő az eredetiből van.
– Micsoda? – álltam meg hirtelen tejeskávém lefetyelése közben. – Kérem, ismételje meg, amit mondott! Attól tartok, szőrgombolyag ragadhatott a fülembe.
– Nem, kapitány! Az ön füle makulátlan. Az éjfekete cirrrkónia az eredeti Éjféli Szivárványból van.
– Az meg hogy történhetett? Csak nem ellopták azt is?
– Nem, ez benne a csavar. Az eredeti még mindig ott található a Miauvrében.
– Érdekes. Van most valami dolga, Karmol?
– Nincs uram, épp ráérek.
– Volna kedve esetleg velem tartani, hogy szemügyre vegyük ezt a híres-neves Éjféli Szivárványt?
– Hát hogy a viharba ne, uram!

Surrantunk kifelé a tárgyalóból, amikor odasündörgött Cirmi.
– Kapitány! Valaki várja az irodájában.
– Küldje el, Cirmi drága, most nem érek rá.. A dolgom nem tűr halasztást.
– De a hölgy...
– Hölgy? – vágtam közbe páni izgalommal.
– Igen, Miss Cornelia Le Fetty van itt.
– Karmol! Pöccintse be a Catillecem, megyek maga után, mint a sicc! – Azzal átdobtam Mack-nek az Eldorado kulcsait.
Suhantam az iroda felé. Reggeli félhomály volt odabent, aznap még be se tettem oda a mancsomat, a redőnyök félig le voltak húzva. Mámorító volt az illat és, a sziluett is, ami elém tárult az alig megvilágított helységben. A szoba közepén az én kopott karosszékemben ott gömbölyödött Ő! Közelebb léptem.
– Miss Le Fetty!
– Kérem, csak Cornelia – emelte rám pamacsos pofáját, amit sűrű könnycseppek áztattak el.
– Cornelia! Hát kegyed miért itatja itt az egereket?
– Tudja, ma reggel értesültem Mr. Nesz haláláról – szipogta. – Szörnyű, ami vele történt! El sem hiszem... Olyan rendes házi egér volt.
– Nos, minden bizonnyal. Részvétem – mondtam lágyabb hangon. Vén kandúr szívem elkezdett egyre hevesebben zakatolni.
– Van már valami nyom?
– Hát, ami azt illeti… Nem igazán beszélhetnék róla… – Ám a mondatot nem tudtam befejezni. Cornelia puha bundájának dörgölődzése elszédített.
– NY.A.F. – dorombolta mézédesen, majd érdes kis nyelvével megnyalta az orrom. – Úgy félek!
– Ugyan mitől, kedves Cornelia? – lihegtem.
– Úgy érzem, veszélyben vagyok! NY.A.F! Ugye maga mindig megvéd engem? – pihegte.
– Hát, hogy a viharba ne!
– Köszönöm.
Azzal megcirógatta a bajszom, majd kisétált az irodámból. Én álltam ott bálvánnyá merevedve, szememet le nem véve csábítón csóváló farkáról. Majd miután az utolsó vörös szőrszál is eltűnt a látómezőmből, iszkoltam Karmolhoz, mint macska a forró bádogtetőn.

A Miauvre-ban egy öreg kivénhedt mogorva nőstény csoszogott a segítségünkre. Kérésemre odavezetett minket az Éjféli Szivárványhoz. Az antik peca ott csillogott-villogott teljes pompájában, fényesre polírozott üveg vitrin mögött. Amint szemügyre vettem közelebbről, láttam hogy tökéletesen épp.
– Khmmmm – zavart meg nézelődésemben egy recsegő torokkaparás.
– Ige' – fordultam hátra meglepetten.
– Segíthetek valamiben? – szólított meg egy öreg British Burmese kandúr.
– Most hogy így kérdezi… Kit tisztelhetek önben?
– Fitz McCapar régész professzor. Örvendek a találkozásnak.
– Hát Maga az?! El sem hiszem! – nyávogott közbe izgatottan Mack, és pofa-bundája lángba borult.
– Mack Karmol! – szóltam rá élesen. – Magába meg mi a csuda ütött? Úgy viselkedik, mint egy kerge-macska.
– Elnézést kapitány, de... Ez a macska... Vagyis ön, professzor... El sem hiszem, hogy találkozunk! Ha ezt elmesélem majd a…
– Térjen a lényegre, ha kérhetem! – vágtam közbe.
– A professzor világhírű! Ő tárta fel Tuthankarmon sírját. Mi több! Lefordította az egész Mija naptárat, és több tanulmányt is kiadott a Maczka vonalakkal kapcsolatban.
– A macska rúgja meg! Tényleg! Elnézést a faragatlanságért! NY.A.F. kapitány vagyok, a Catlantic City-i rendőrség nyomozója. Ő pedig a társam, Mack Karmol – mutattam rá Mack-re, aki úgy riszálta vastag bundáját, mint egy jól lakott kis cila.
– Nocsak! – szaladt ki belőle a meglepődöttség. – Mit tehetek önökért, uraim?
– Meséljen kérem nekünk az Éjféli Szivárványról!
– Mi sem egyszerűbb! Gondolom hallottak már az ősi Egyiptomról. – Bőszen bólogattunk. – Nos, az előttünk lévő ősi cica-peca pálca a legenda szerint magáé Bastet istennőé volt.
– Elnézést kié? –kérdeztem vissza, de ahogy elnéztem Karmol lesújtó pofáját, lehet inkább hallgatnom kellett volna.
– Az ősi egyiptomi macskák háziasítottak egy akkoriban ott honos fajt. Az embert. Az emberek istenként tisztelték a macskákat. Kiszolgálták őket, minden parancsukat teljesítették, cserébe pedig nem kértek semmit. Rettentő hálás faj volt. Bastet istennő, aki a macskakölykök születéséért és a hold égi útjáért volt felelős, a legenda szerint annyira szerette az embereket, hogy néha felvette az alakjukat is. Ezt a szépséget még a nagyapám egy Bubasztisz-ban folytatott régészexpedíció során találta.
– Rettentő érdekes, Professzor. Köszönöm a tájékoztatást! Mondja csak, egészen biztos benne hogy az előttünk álló peca az eredeti?
– Ezt meg hogy értsem, kérem? – emelte fel bajszát.
– Biztos benne, hogy az előttünk álló cica-peca az eredeti? – ismételtem meg a kérdést.
– Vasmacska legyek, ha nem! – nyervogta nem kis felháborodással a hangjában.
– Ha kérhetném, megvizsgálná itt előttünk?
– Természetesen – hunyorgott. Válasza nem tűnt túl őszintének.
Odasomfordált a riasztóhoz, bekarmolta a kódot, majd óvatosan lepattintotta a vitrin tetejét. Hajolt fölé jobbról, hajolt fölé balról. Kopott, fakó bundája alól nyugtalan morgás hallatszott. Majd egyszer csak megállt.
– Azt a leborult macska bajszát! Hát ez meg hogy történhetett? Az én múzeumomban! – Hangja olyan magas frekvenciát súrolt, hogy attól tartottam, az összes üveg megreped a teremben.
– Professzor, kérem, megosztaná velünk is, mi történik most?
– Az – nézett rám őrült szemekkel –, hogy ez nem az eredeti! Ez az egyetlen hiteles másolat, ami valaha készült. Huszadannyira sem értékes, mint az eredeti.
– Van esetleg valami elképzelése, hogy mikor vagy hogyan történhetett a csere?
– Halványlila gőzöm sincs, de ha megengedik, most azonnal intézkednem kell.
– Hogyne, természetesen. Mack Karmol itt marad, és körbeszimatol.
– Értettem, kapitány – vágta rá gyorsan Karmol.
– És Mack… Kérje el a biztonsági kamera felvételeit!
– Maga nem marad itt Kapitány?
– Nem. Én úgy döntöttem, máshol végzek terepmunkát. Értesítsen, amint van valami fejlemény.
– Igenis kapitány!

A nap lemenőben volt, amikor elindultam a Macskajaj nevű night club felé. Nem húztam fel a Catillac tetejét. Szép idő volt, és nekem ki kellett szellőztetnem a fejem. Az ügy összeállt a fejemben. Valaki ellopta Miss Le Fetty nagy értékű peca utánzatát, hogy aztán kicserélje az eredetire, amit nagy valószínűséggel a fekete-macska piacon akar értékesíteni. Ez a valaki pedig minden bizonnyal Chen-Dash Nesz lehetett, Cornelia rossz múltú házi egere. De ki volt a megbízó? Vagy nem is volt? Lehet hogy az a dörzsölt kis szürke a saját bajszára dolgozott? Tényleg baleset volt a halála? Vagy valakik rásegítettek?
Nehezen ment a gondolkodás. Nem tudtam másra gondolni, csak arra az érdes kis nyelvecskére, pisze orra és nyalni való fülecskékre.  Miss Cornelia Le Fetty! Amint lezártam ezt az ügyet ott dorombolok majd a macskaajtód előtt.

A Macskajajban Catlantic színe-java megfordul. A képmutató pénzeszsákoktól a csóró kóbor macskákig. Mindenkit beengednek, csak pénze legyen. A helyi patkányok üzemeltetik. Nincs velük különösebb gond, de nem mondhatnám hogy nem voltak kisebb-nagyobb bonyodalmaik a törvényhozással.
Azon az estén is tömve volt a club. A füstölt sajt szaga keveredett a párolt haléval. Utat törtem magamnak a pulthoz és leültem.
– Estét' Mit adhatok? – fordult hozzám a pult mögül egy félszemű patkány.
– Whiskas-t kérek, tisztán, jég nélkül.
– Nehéz napja volt? – kérdezte, de nem úgy nézett ki, mint aki cseverészni akar.
– Mondhatjuk. Lenne egy kérdésem. – Azzal elé toltam Chan-Dash fényképét. – Ismeri ezt a szürkét?
– Nem vagyok tudakozó, öreg! – mondta, és elém tolta a Whiskasomat. Mire én alig láthatóan megvillantottam zsebem mélyéről előhúzott jelvényemet. – Így már kicsit más a helyzet. Nézze, nem tudom, mit mondott magának az a nyeszlett kis házi egér, de nekem semmi közöm sincs se a krémsajtokhoz, se a csempész kolbászokhoz. – Eduárdó ennél a pontnál magára bökött. – Csak tejfölben utazok. Osztrák, francia, skót… És persze mind legális.
– Hát hogyne! – hittem el minden egyes szavát. – Esetleg ajánlhatnám magának Eduárdó, hogy nevezzen meg valakit, aki tud felvilágosítást adni kis barátunkkal kapcsolatban? Ha ezt volna szíves megtenni, talán az egész beszélgetésünket, úgy ahogy van, elfelejtem.
– Látja ott azt a csinos kis fehér egeret? – bökött oda a pincérnőre. – Nah, az a kicsike a mi kis megboldogult Nesz barátunk barinője volt.
– Köszönöm az útbaigazítást – hörpintettem fel maradék Whiskasomat.
– Hé, zsarukám... Akkor minden okés, ugye?
– Nem tudom, kedves Eduárdó, hogy mire céloz. – Biccentettem egyet, majd elindultam fehérke nyomán.

– Elnézést kisasszony, szabad egy percre? – kérdeztem tőle barátságosan.
– Ki maga? És mit akar? Én nem vagyok az a fajta egér! Talál olyanokat hátul, a színpad mögött, keresse a Puhaszőrű Madamot – cincogta.
– Nem, én magácskával szeretnék beszélni! – ráztam meg bundás pofám. – Ha lehet négyszemközt.
– Erre – húzott félre a vészkijárat felé, ami a hátsó sikátorhoz vezetett. Meg kell hagyni, egész szemre való volt egér létére. – Miről lenne szó?
– Egy bizonyos Chan-Dash Neszről szeretnék magával beszélni.
– Mit akart tudni róla? Chan meghalt. Túladagolta magát, nincs mit mondanom róla...
– Nézze! Tudom, hogy közel álltak egymáshoz. Az a gyanú merült fel bennem, hogy az ex-párja talán nem véletlen baleset áldozata lett.
– Mi maga, talán rendőr? Olyan éles esze van, hogy akár az is lehetne.
– Mintha némi gúnyt vélnék felfedezni a hangjában!
– Látja? Mondom én!
– Szerintem Chan belekeveredett valamibe, ami rosszul sült el. Talán egy antik cicapeca lopásba. De csak tippelek.
– Legközelebb lottózhatna... Nem tudok róla semmit. – Majd indult, hogy felvegye a nyúlcipőt. De elkaptam a karját, mielőtt elért volna az ajtóhoz.
– Nézze…
– Cini.
– Nézze, Cini! Én segíteni akarok. Mondja el, kérem, amit tud! Segítsen elkapni Nesz gyilkosát. – Láttam rajta ez a duma bevált. Hatalmas kék szeme megtelt könnyel, de tartotta magát. Érős kis fehér volt. Szipogott egyet, megtörölte az orrát, majd belefogott a mesébe.
– Hát rendben, legyen. Ártani már úgyse árthatok vele. Chan-nel két éve jöttünk össze San Miceisco-ban. Miután kijött a dobozból, új életet akartunk kezdeni itt Catlantic City-ben. Minden simán ment. Ő kapott egy zsíros állást, mint házi egér, én meg itt kezdtem cincérkedni. Nem egy álom meló, de kapok bőven sajtra valót. Minden szép és jó volt, amíg nem jött az a némber, és be nem hálózta. Rávette, hogy lopja el azt a pálcát, majd cseréljék ki az eredetivel. Azt mondta, senki nem fog rájönni, eladják a fekete-macska piacon, és a pénzből elutaznak messzire, ahol senki nem ismeri őket. Az a nő teljesen a bajsza köré csavarta. Chan a halála előtt egy héttel szakított velem. Mindent bevallott, hogy halálosan szerelmes, és hogy nagyon sajnálja, de úgy érzi megtalálta élete nőjét. Engem meg csak úgy eldobott! De ő járt rosszabbul. Csak játék egér volt számára. Teljesen biztos vagyok benne, hogy az az aberrált nő áll a háttérben. Gusztustalan és beteges! Undorító. Azt kell, hogy mondjam Chan megérdemelte, amit kapott. – Olyan gyűlölettel beszélt, hogy teljesen meglepődtem. Egy összetört kis puha fehér egérre számítottam, nem egy véregérre! – És most, ha megbocsájt, vissza kell mennem dolgozni. Nem repül a sajt a számba.
– Öh, hát hogyne, Cini, menjen csak. Még egy gyors kérdés! Le tudná írni nekem a szóban forgó egeret?
– Egeret? Egeret?! Hát maga nem figyelt rám? Egy macska volt az. Egy nagy, kövér bundájú Maine Coon. Égbe kiáltóan büdös karamell szaggal. – Majd beviharzott.
Én csak álltam a sikátor közepén, úgy éreztem, megnyílik alattam a föld. Az ég dörgött, majd súlyos esőcseppek hullottak leszakadt pofámra. Nem lehetett igaz! Hirtelen jött a felismerés, mekkora lóvá tett macska is vagyok én. Szánalmas, vén bolond, aki egy pár szédítő cicafarok láttán elveszti a maradék eszét is. Teljesen tisztán láttam. Vagy mégsem?

Másnap Mack Karmollal összeültünk megbeszélni az ügyet.
– Jó reggelt, uraim! – nyitott be Cirmi, miközben a jegyzeteimet olvastam át. – Hoztam tejeskávét. – Majd kisétált a tárgyalóból.
– Nos, Karmol. Kérem, tájékoztasson az ügy fejleményeiről.
– Máris uram! Fitz McCapar vallomása alapján egy hónappal ezelőtt még biztos az eredeti cica-peca állt a Miauvre vitrinében. Ugyanis minden hónapban ellenőrzést tartanak az ilyen nagy értékű tárgyak esetében. Tehát visszanéztem a biztonsági kamera felvételeit egy hónapra visszamenőleg. Semmi gyanús mozgás nem található, három héttel ezelőttig. A kamerán jól kivehető egy kis testű egyén, feltehetőleg egy egér amint a biztonsági rendszer körül babrál, majd pontosan egy perces áramszünet, a kamerák elsötétülnek, és mire visszajön a kép, minden teljesen normális. A biztonságiaknak nem is volt gyanús semmi. Mindent összevetve nagy valószínűséggel az elkövető Chen-Dash Nesz volt. Ezt alátámasztja a holttesténél talált éjszínű cirrrkónia is, ami, mint kiderült az eredeti cica-pálcából származik.
– Értem. – Az agyam zakatolt. Nem mondtam Mack Karmolnak amit, Cini mondott nekem a sikátorban. Hogy miért? Magam sem tudom. A bizonyítékok mind Chen ellen szóltak. Cornelia mancsa tiszta maradt.
– Minden dokumentumot átküldtem a Fő Macsnagynak. – Áh igen, a Macsnagy, akivel régi jó barátok… Éreztem, itt valami nagyobb dolog van készülőben. A belső feszültség elektromossá tette a bundám. – Aki épp ebben a pillanatban adja vissza az Éjféli Szivárvány másolatát Miss Cornelia Le Fetty-nek.
– Hogy micsoda?
– Igen, a kinyávogtatóban vannak, ha jól gondolom.
Nekiiramodtam, mint a macska, akinek sürgős dolga van az alomban. Iszkoltam kifelé, hátha még elkapom egy pillanatra. Csak egyszer kell a szemébe néznem, hogy tudjam, igaz volt-e. Talán Cini tévedett. Vagy hazudott. Tudnom kellett! Még pont elkaptam egy utolsó pillantást, amint Cornelia beszállt a taxiba, mancsában a cica-pecával. Rám mosolygott, és megállt az idő. Megnyalta gyönyörű bajsza tövét úgy, hogy közben kivillant éles metszőfoga. Ez a Cornelia más volt. Aljas, és sokkal izgatóbb, mint a törékeny kis díva, akit én megismertem. Megvillantotta szemét és a taxi elhajtott vele.


Aznap hazafelé nem húztam fel a Catillac tetejét. A rossz idő ellenére ki kellett szellőztetnem a fejem. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy ki kell derítenem, mi folyik itt. Ennyire megvezettek? Miss Cornelia Le Fetty! Ki vagy te valójában? Kilenc életemre esküszöm, addig nem nyugszom, amíg mindenre fényt nem derítek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése