Google+ Followers

2016. április 8., péntek

Illyana Sanara: Karmazsin léptek

A mennyezetet bámulom.
A gyertya imbolygó fénye még mindig hallucinációkat okoz: úgy tűnik, mintha a plafon egyenetlenségei a fényjátékra összecsúsznának.
Újra eszembe jut Karina figyelmeztetése. Ne higgyek a szememnek, csak annak, amit a kezembe fogok. Ebben a Házban semmi sem az, aminek látszik, ezért is kell körülnéznem.
Na meg azért,
hogy tanuljak: talán egyszer majd én is olyan szemtelenül gazdag Árny lehetek, mint a Nagymester.
Igen: Karina minden értelemben a Mesterem. Ő avatott be az orgyilkolás művészetébe, közbenjárásával elhagytam az utcát, megszabadulva a tolvajbandák átkos hatása alól. Ő volt az, akivel megízleltem a valóban élvezetes testi örömöket.
Azonban tudom, hogy Karina nem az a fajta ember, aki elnézi a botlásokat. Egyetlen hiba, legyél akár ribanc, akár Árnyléptű, az életedbe kerül. Elveszel valahol mélyen a város alatti csatornarendszerben, és ha szerencséd van, a hulládat átvágott torokkal találják meg.
Felsóhajtok.
A nevem Nathaniel Raina. Elmúltam húsz, majdnem annyi vagyok, mint a Nagymester. Mondhatnátok, későn érő típus lehetek, de az igazság az: fajom képviselőjeként még így is pelenkásnak tűnök.
Éjelf vagyok. Minden áldásos és átkos külsőségével együtt.
A hajam fekete, tépett, így sokkal fiatalabbnak látszom, mint valójában. Szemem macskás-zöld, ívelt. Arcom akár átlagos is lehetne, de Karina azt szokta mondani, adjak hálát az Istennőnek ezért az arcért, mert legalább nem gondolják rólam azt, hogy valójában vérvadász vagyok.
Ja. Az vagyok. Legyek rá büszke? Miért tenném? Valamiből meg kell élni, és ez kicsit jövedelmezőbb, mint a tolvajlás. Persze, veszélyesebb is. Míg zsebesként maximum csak a kezed vágják le, Árnyléptűként leeshetsz a magasból, lelőhetnek egy íjjal, hasba szúrhatnak öt centis acéllal, fejedet vehetik, de vannak olyan elvetemültek, akik akár még fel is gyújthatnak.
Mindezt az igazságszolgáltatás jogcíme alatt, és nem is egyenként, ámbár tetszőleges sorrendben.
Megnyikordult alattam a priccs. Ezt vegyem talán jelnek?
Újra mélyet sóhajtottam, ahogy a plafon illúziója szétcsúszott, új formát adva a víziónak.
Még csak néhány napja vagyok itt, de már most elegem van ebből a Házból.
A Nagymester hol hagyta az eszét, amikor ezzel a feladattal bízott meg? Kacagnék, ha erre az lenne a válasza, hogy valahol a testem középső részén.
Karina ilyetén pajkos szavaira gondolva, elönt a vágy, mert tudom, milyen tud lenni utána. Tapasztaltam már párszor a nő ölelését, szóval biztos vagyok benne: egészséges kannak tart.
A gyönyörök emlékei eszembe jutottak, önkéntelenül is megacélozva elmémet.
A mester hatása alatt voltam, de nem... szerelemnek nem nevezném. Ha az lenne, nem élveztem volna egyszer sem az elmúlt négy évben a Kamélia lányainak ölelését.
Vagy fiainak.
Na igen. Kevés fajtámbeli mondhatja el magáról, hogy mindkét nem képviselőinek meg tud felelni.
Na. Erre viszont nem vagyok büszke.
Amikor tizennégy voltam, akkor tört be a bandavezér. A mai napig magam előtt látom a szájából kicsorduló nyálat, amikor hangos hörgéssel élvezett rá a hasamra.
Akkor megfogadtam, hogy a következő alkalommal elvágom a torkát, hogy a vérét lássam lefolyni.
Amikor eljött az idő, már nem voltam többé gyerek, bár emlékeimben karom vékonynak, testem véznának tűnt, mint egy lányé.
Nem a torkát vágtam át.
A száját.
Az idegekkel, inakkal, fültől fülig.
Az az első vér, amit ontottam. És az egyetlen, amit élveztem. A többi csak munka. Feladat, ha úgy tetszik. Nem az élvezetért öltem, hanem a pénzért. Ha élveztem volna, hivatásnak nevezném. De így csak meló maradt.
Az Obszidián Rend Házának szolgaszállásán fekszem, egy újabb feladat végrehajtása közben. Ezúttal nem kaptam nevet, nem kaptam pozíciót. Nincs célpontom. Most csak figyelnem kell. Szolgaként kell élnem újra, egy teljesen ismeretlen Házban, ahol senkit sem ismerek, senkiben nem bízhatok, csak fülelnem kell és látnom. Minden olyan dolgot, amit csak a szolgák láthatnak.
Mindent: mert szolgaként láthatatlan vagy a méltóságok szemében. Nem vesznek észre, valójában Árny vagy, akiről úgy gondolják, hogy irányíthatják. Elvégre az Árnyak Házában vagyok, a Sötét Úrnő követői között.
És az Éjszaka újra eljött.
Két napja érkezett a Köd, a tőle megszokott lusta hömpölygéssel borítva be mindent: élőt és élettelent egyaránt. Ez a pár nap Kendara istennő ideje, de a hitem segít és megóv.
Semira nemzetségéhez tartozom, mindenféle értelemben. Éjelfként születésem óta az ő híve vagyok, és az, hogy a Kamélia befogadott, jobban hozzá kötött, mint bármi máshoz ezen a világon. Az Istennő kegyelméből a Mester emelt fel a mocsokból, és választott ki: adjak egy lehetőséget minden magamfajtának. Vagyis, hogy megmutassam, mire vagyunk képesek az elme és a vér játékával harmóniában létezve.
Hogyne. A magamfajtának. Melyiknek? Az éjelfnek, az utcakölyöknek vagy az vérvadásznak? Tartsatok önteltnek, de még egy ilyen nem járt a város utcáin, háztetőin, mint én.
Vakhra városában nem sok éjelf jár, azonban sok az utcakölyök, a vérvadászokról meg nem beszélünk.
Persze, mondanám, hogy a szülővárosom, de ez nem fedné a valóságot. A hegyekben születtem, valami eldugott faluból félúton Vakhra felé. Anyám, a drága, ott hagyott az egyik lakóház ajtajában, hátha valami jóravaló megtalál, és felnevel. Ahogy ő képzelte.
Persze, felneveltek, míg tízévesen az utcára nem dobtak. Onnantól kezdve nem volt megállás, csúsztam le a lejtőn, egészen addig a napig… vagyis éjszakáig, amikor vértől mocskosan öleltem át magam, ruhátlanul, hisztérikusan nevetve, egy tolvajbanda fejének kivérzett teste mellett.
Akkor talált rám Karina, a Nagymester.
A mai napig nem tudom, mi vette rá, hogy a Vörös Kaméliába vigyen, saját maga mossa le rólam a száradt bíbor folyamot, megtörölgessen és felöltöztessen. Ételt és ágyat adjon. Nem kérdezett, nem követelt, csak nézett a nagy szemével, mintha a vesémbe látna.
Arra sem volt kíváncsi, hogy mi lehet a nevem, hogy mióta élek az utcán – persze akkor erre a kérdésre még magam sem tudtam volna választ adni. Alig egy órája követtem el az első gyilkosságot, remegtem a felszabadultság és a megalázottság érzésétől – a dagadt disznó vérével együtt kéjnedvei is a dézsát szennyezték. Persze, hogy képtelen lettem volna bármire is válaszolni, elmebeteg vihogás nélkül.
Ne emlékezz, Nathaniel – suttogom magamnak. – Tisztítsd ki az elmédet, légy józan.
Saját dorgálásom nem visz sikerre, az emlékek tovább tolulnak elő valahonnan tudatom mélyéről, miközben a plafon még mindig hullámzik.
Akkor még nem tudtam ki ő: napoknak, heteknek kellett eltelnie, hogy megtudjam, kivel sodort össze a sors. Addig azonban nem voltam semmi más, csak egy hangtalanul csoszogó kiskutya a nyomában, akárhová ment a Házban. Nem beszéltem, és csak hagytam, hogy kölyöknek nevezzen.
Figyeltem a hátát, vállának rándulását, ha olyan hírt kapott, ami nem tetszett neki. Arca rezdülését, megvonagló ajkát, amikor mosolyt próbált elfedni. Minden gesztusa lassan belém ivódott, és egyszer csak azon kaptam magam: úgy sóhajtok fel, ahogy ő, úgy lépek, mint ő, úgy gombolom be magamon a zubbonyt, ahogy ő öltöztetett fel az első estén.
Talán hat hete – három Sötét Köd és három Világosság él emlékeimben – kaparhatott össze a sikátorból, amikor már sokadjára kaptam rajta, hogy a szeme sarkából leste mozdulataimat, majd a karomnál fogva, némán húzott be a szobájába. Vállamnál fogva nyomott le az ágyra.
Mit látsz, kölyök? – volt az első kérdése felém, miközben vékony ujjai kiszabadítottak a kabátból.
Nathaniel – válaszoltam.
Hangom meglephette, mert szemöldöke csak leheletnyit emelkedett meg, ahogy megoldotta nadrágja szatén övét.
Mit látsz, Nathaniel? – kérdezte újból, ujjai már a posztóinget tépték felsőtestemről.
Karmazsin virágokat, úrnőm.
Szóval látod a vért. Helyes, nagyon helyes, hegyesfülű – ügyes kezei alatt ruháink már a padlót borították. – Meddig voltál útkereső? – tolt hátra, hátam lágyan érintette a lepedőt.
Talán hét évet, úrnő – Nem mondtam ki a nevét, míg nem adott rá engedélyt, pedig akkor már tudtam.
Felejtsd el, amit akkor tanultál. Mutatok neked más utat – térdelt fölém. – Semira ösvényén indítalak el, megmutatom, milyen az, ha beleolvadsz az éjszakába, még ha kezedet vörös is szennyezi – az övé már ágyékomon dolgozott.
Ahogy tekintetét az enyémbe mélyesztette, felsóhajtottam. A saját hangommal, vágytól reszketegen.
Látom, nem rémít meg, hogy gyilkosnak akarlak, Nathaniel. Jó fiú vagy.
Meg kellett felelnem a bizalmának, minden értelemben, de azon a délutánon semmi más nem érdekelt, mint hogy érzéki idomain felfedezzek minden apró sebhelyet.
Karina bájai nem csak bennem hagytak mély nyomot az évek folyamán.
Többen kerültünk a hálójába, mint ahány pisztráng esik foglyul egy halász varsájában: és nem csak bájainak köszönhette a rajongást.
Ahogy teltek a hetek, és időről időre karjai közt találtam magam, egyre többet tudtam meg róla. Voltak olyan dolgok, amiket ő mondott el, és voltak olyanok, amiket szóbeszédből találtam ki.
Aztán ahogy megerősödtem, el kezdett tanítani valamire, ami gyökeres ellentéte volt azoknak az örömöknek, amiket lábai közt éltem meg.
Kiokított, hogyan használjak egy villát, ha valakinek a látását kell elvenni. Megmutatta, hogyan bánjak a karddal, tőrrel. Miként tudom megvédeni magam, anélkül hogy nehéz páncélt viselnék.
Élénken emlékszem azokra az éjszakákra, amikor felvitt a Vörös Kamélia tetőjére, és ugrani tanított.
Na igen. Akkor kivételesnek éreztem magam. Ma már tudom, hogy minden Karmazsin Árnyat ő avatott be, személyesen. Nemcsak ágyában fordultak meg sokan, hanem pengéi előtt is.
Féltékenység? Talán egy leheletnyi, ami bennem munkált ennek tudatában.
Irigység? Semmiképpen. Meg kellett szoknom, hogy csakis akkor élvezhetem társaságát, ha ő akarja.
Arra is jól emlékszem, milyen édes izgalom töltött el, amikor útnak indított az első megbízatásomra. Nem a vér vonzott, hanem a lehetőség, hogy újra ölhetek, megmutatva a Nagymesternek, mit tanultam az évek folyamán: ezúttal már pénzért szabadítva meg valakit sivár életétől.
Valami kalmár asszonykája volt a préda, akit hites ura rajtakapott, egy jöttment dalnokkal.
Napokig kellett figyelnem, megismerni a nő szokásait, ízlését a férfiak és a szép kelmék terén.
Évek teltek el azóta, mégis érzem a vágyat, ami elöntötte a cafkát, ahogy meglátott az egyik árusnál a piactéren.
Akkor voltam először igazán büszke különleges származásomra.
Nyelvem hegyén éreztem vére lüktetését, ahogy végigmért, tetőtől talpig, külsőm minden apró részletét megjegyezve.
Hajam akkor a vállamig ért: a Nagymester kencéinek köszönhetően, fényes, már már ragyogó ónixként ölelte körbe ovális arcomat. Nem voltam vállas, a ruha szabása azonban kiemelte ruganyos izmaim játékát. Megfelelően magas termetem mellett az árus eltörpült.
Szemem sarkából figyeltem az asszony reakcióit betanult, ficsúrt mímelő mozdulataimra.
Tanácstalanságot játszottam meg a számtalan textil fölött, amikor néhány perc múlva megérintette vállamat.
Meglepetést színlelve meredtem rá, majd jól nevelt úri gyerekként, rámosolyogtam.
Orromba mászott ölének hirtelen vágyából fakadó illata. Tekintetem végigsiklott rajta, a kihívó, méregdrága öltözetből kibuggyanó mellein kissé többet időzve, nem mintha nem ismertem volna teste minden hajlatát: a kutatás alatt párszor megcsodáltam.
Látom, fiatalember, nem tudod melyiket válaszd. Szerintem ez illene hozzád – mutatott találomra a lehető legundorítóbb mintájú kelmére.
A homlokomat ráncolva kérdeztem vissza.
Biztos vagy benne, szép hölgyem, hogy ez a minta nem vonja el a figyelmet a szemem színéről?
Tekintete villanásából tudtam, jó úton haladok a meghódításában.
Az édes izgalom még mindig ereimben lüktetett, amikor azon az éjjelen a szobájába lopóztam, meggyőzve a nőt: nem bírok ellenállni az iránta fellobbanó vágynak.
Rövidesen már a megjátszott kéjtől megszaggatott hálóköntösében feküdt a hatalmas ágyon, és csókjaimtól elalélva észre sem vette, hogy a hajából kihúzott selyemszalaggal a baldachin oszlopához kötöztem a kezét.
Az sem tűnt fel neki, hogy jó magam egyetlen ruhadarabtól sem szabadultam meg.
Csak arra kellett vigyáznom, hogy ne essen kár öltözetemben, amit Karina bocsátott a rendelkezésemre.
A vér, ami ereiben lüktetett nemhogy meghátrálásra késztetett volna, hanem épp ellenkezőleg: sajátomat pezsdítette fel, és csak megmámorosodva figyeltem, ahogy az élet távozik belőle, azon a seben keresztül, amit nyakán ejtettem Karina egyik tőrével. Tekintete enyémbe mart, fájdalom és értetlenség, majd félelem csillogott mélyén. A gyötrelemtől fogai tenyerembe kaptak, ahogy befogtam száját, hogy ne verje fel lakosztálya csendjét.
Még mindig érzem arcom izmainak rángását, ahogy lusta mosolyt alkottak ajkam körül, amikor törékeny élete a végéhez ért.
Ó, igen! Mondhatnátok, a velőtrázó gonoszság ült vállamra azon az éjjelen, de nem lenne igazatok! Szemernyit sem éreztem magam gazembernek, csak az nyugtatott meg, elértem célomat: a Nagymester parancsának tettem eleget. Az, hogy ezért még arannyal teli, súlyos erszényt is kaptam… az már másik lapra tartozik.
Hosszú percekig álltam az ágy mellett, és a nő parfümétől terhes levegőt szimatoltam. Lusta mozdulattal simítottam le méregdrága öltözetemet, majd mint akit elvarázsoltak, a néhai asszony fésülködőasztalához léptem. Egy üvegcsét kerestem, hogy bizonyítani tudjam majd Karinának, és a munkaadónak, hogy megtettem.
A hajnal első lélegzetvételével tértem vissza a Kaméliába. Még mindig érzem az izgalmat, a várakozást és a vágyat, amint a Nagymesterhez siettem. A bizonyíték égette zsebemet, aztán tenyeremet, ahogy átnyújtottam neki a kis üveget a bíborszín sűrű esszenciával.
Nathaniel, mit hoztál? – Hangja unottnak tűnt, nem illett Karinához, mégsem tettem szóvá, csak követtem a Kamélia alatt végighúzódó csatornarendszerbe, egyenesen Semira mágusaihoz.
Akkor találkoztam vele először.
Még mindig a hideg ráz tőle, ahogy rágondolok, miként tekintett rám szúrós, vérben játszó szemével, pedig már akkor sem voltam gyenge. De a vérmágus, a maga egyszerű, néma módján megrémített.
Most, ahogy a priccsen fekszem az Éjszaka Házában, kiver a víz az emlékre.
Irgaan már nem volt fiatal. Pergamenszerű ráncos bőre repedezett a kortól. Színe sárgás, hogy mitől, még csak találgatni sem mertem, ahogy éveinek számát sem akartam megtippelni. Haja alig, az is egyetlen hosszú fonatba fogva a feje tetején, mint valami karaván kísérőnek, így jól látható volt a hegyes fül: Irgaan is Istennőnk kegyeltje, születése óta. Ő volt a másik éjelf Vakhrában, aki hosszabb időt töltött a falakon belül, rajtam kívül. Alkatát nem bírtam kivenni az őt borító vérvörös köntöstől.
Hangja lepett meg leginkább, és szájpadlásomon éreztem a félelem ízét.
A fiú jól szolgált, Nagymester? Jól látom, hogy ajándékot hozott? – nyúlt az üvegért, recsegő hangon, mint valami odvas fa, amit épp kivágnak.
Karina csak bólintott, de csak amúgy gépiesen, vagy még inkább ösztönösen, mint aki oda sem figyel tetteire.
Irgaan egy tálkába öntötte az asszony vérét, és valami porszerű anyagot szórt bele. Bíbor köd lepte el egyetlen pillanat alatt a kamrát. A ködből két alak rajzolódott ki, egy díszes szoba és egy hatalmas ágy. Tátott szájjal figyeltem saját alakmásomat, ahogy érzékien édes játékot űztem a kalmár feleségével, majd láttam, ahogy vigyorogni kezdek a halálán.
Hibáztál, kölyök – szólalt meg akkor Karina, olyan hangon, amit a mai napig nem ismételt meg.
Rémülten néztem rá, és vártam a büntetést.
Az a tekintet… hagytad, hogy beléd szeressen. Ne legyen még egyszer ilyen. Túl sűrű lett a vére tőled. Így használhatatlan Semirának – nézett meredten a tálkába Irgaan válla fölött. – De most az egyszer elnézem, mert nem tudhattad. Legközelebb azonban… nem jutalmat kapsz majd, hanem büntetést – húzott magához.
Akkor, amikor a szavaitól megszülető rémület lecsendesedett bennem, rájöttem, miért is vezetett a vérmágushoz feladatom zárásaként: okulni.
Irgaan mellett az ember lassan megtanulja, hogy természetes a viszony a vér és közte. Feltéve, ha már önmagától nem jött rá. Az Idéző szótlansága a legnagyobb tanítómester. Úgy tanulod meg a fortélyokat, hogy észre sem veszed, arra kezdesz figyelni, hogy a vén éjelf miként veszi a levegőt, amikor olvassa az esszenciát, vagy milyen mozdulatokat tesz, ha kötést alkalmaz. Karina mellett ő az, aki megnevel, aki feltárja előtted a rejtett titkokat.
Ez a Vörös Kamélia tanítása.
Felülök a priccsen, gondolataimat gyorsan papírra vetve.
Nem mondhatja senki azt, hogy nem figyelmeztettem: ne mondjatok ellent, ne tegyetek elhamarkodott mozdulatokat a vele való gyakorlás közben, mert ti lehettek bajban, hiába vagytok a Nagymester kedvencei.
Ne járjon úgy senki, mint sokan előttem, vagy épp utánam.
Jómagam csak azért nem estem szét a vérvágytól Irgaan mellett, mert a megfelelési kényszer vezetett, és nem az, hogy minduntalan a vörös nedv utáni vadászösztön hajtott.
Öntudatlanul hajtottam magam minden egyes éjjel az ő vezénylete alatt. Még akkor sem gyengültem el, amikor a Köd felszállt, és Chrysania ideje jött el.
A Vörös Úrnő minden Karmazsinnak extra időt szolgáltat, és csak akkor lehetsz igazi Árny, ha megfelelsz az Istennő elvárásainak. Na ja. Semira sem mentes a bohóságtól, a Vér teremtményeként azonban te jársz a legjobban. Úgy élheted az életed, hogy ha kell nevetsz, ha kell sírsz. Választhatod a közönyös arany középutat is. A kezed nincs megkötve, de még elméd sem. Egyetlen dolog vezethet, ha hagyod eluralkodni magadon: hogy Karina ágyába kerülj. Akkor azonban fel kell tenned a kérdést: mi a legfontosabb? Néhány órányi gyönyör a Nagymester karjaiban, vagy pozíciód a Vörös Kaméliában?
Ha erre tudsz választ adni, nyert ügyed van. Ha nem, akkor megrekedsz valahol félúton az agyatlan bunkó és a nyáladzó vérvadász között.
Esteledik, amint leteszem a pennát, és fáradtan körbenézek a szobában. Vagyis abban a fülkében, amit még lelencgyerekként sem neveztem volna szobának.
Eszembe jut a jó kis kamra a Kaméliában, amit a saját ízlésemnek megfelelően rendezhettem be. Persze, Karina segítségével, mert bár nem voltam a kedvence – vagyis, nem az egyetlen kedvence –, de még mindig a védelme alatt álltam, így volt némi sanszom, hogy nyugodtabb életem legyen, mint a többieknek.
Kelletlenül húzom el a számat, ahogy újra a Nagymesterre gondolok.
"Istennőm, mit vétettem, hogy vissza kellett térnem a kezdetekhez?" - érdeklődök Semirától, bár tudom, ahogy a többire sem, úgy erre a kérdésre sincs válasz, így csak mélyet sóhajtva gombolom ki ingemet. Vetkőzés közben azon elmélkedem, vajon a nap folyamán találtam-e használható információt. Volt-e valami, amivel esetleg elárulhattam magamat, vagy Házamat, esetleg Istennőmet. De semmire sem jutok.
Újabb mély sóhajjal kavarom fel a szoba csendjét nyújtózkodás közben, a mozdulat megfeszíti izmaimat meztelen hátamon.
Egyetlen dolog van csupán, ami miatt nem megyek most vissza Karinához: a megtorlás miatti félelem köti gúzsba kezeimet. Attól tartok, hogy itt tartózkodásom teljes mértékű kudarc és, hogy üres kézzel kell visszatérnem a Kaméliába. Tudom, hogy a Nagymester – bármennyire is kedvel – nem tűrné el ezt a fajta bukást, és kegyetlenül el bánna velem.

Így marad a döntés: ki sem teszem a lábam addig ebből a komor Házból, míg nem teljesítem a feladatomat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése