Google+ Followers

2014. január 23., csütörtök

Szél Zsolt: A földalatti

Európa egyik metropoliszában…


Nem a lakhelyem, csak dolgom van itt néha. Budapest vagy Bécs egyre megy, ha az ember nem mint turista szemlélődik, hanem az ügyeit intézi. Ilyenkor mindig napijegyet váltok a tömegközlekedési eszközökre, ez a legolcsóbb, leggyorsabb megoldás. A villamoson, vagy földalattin hömpölygő szürke tömegben emberi sorsok kapcsolódnak össze néhány pillanatra, hogy azután, talán örökre kilépjenek egymás emlékezetéből.



Nyílik a metrókocsi ajtaja, és a leszálló utasok áramlata szinte fellök, pedig épp befelé igyekeznék. Mielőtt elfogynak, magával ránt az ellenáram, és tehetetlenül sodor a helyes irányba. Az ajtón túl kinézek magamnak egy éppen felszabadult ülőhelyet. Már-már elérem, amikor mögülem, vagy csak mellőlem megugorva egy fiatalasszony leelőz – esküdni mernék, hogy szabálytalanul –, és laza félfordulattal huppan a kiszemelt helyre. Az én helyemre! Fenékbedobással. Bosszúsan nézek a szemébe, de állja a tekintetem. Arcára a győztesek elégedett mosolya ül ki, és némi lelkiismeret-furdalás. Ez utóbbit lehet, hogy csak én képzelem.

Helyes arca van, a szeme csillog, és egész lényéből sugárzik a nőiesség. Ezzel lefegyverez. Nem tudok rá haragudni. Viszont tüntetően állva maradok előtte ott, ahol tetten ért a fürge testcsellel. Néhány pillanattal tovább szemezek vele, mint ahogy azt az illendőség diktálja, majd a többi utast is szemügyre veszem. Közvetlenül mellette egy huszonéves fiú ül. Igazi csodabogár. Fehér inghez fekete csokornyakkendőt és azonos színű zakót visel. Arcának lágy vonásait bili-frizura egészíti ki, labdaszerűvé gömbölyítve fejét, melynek hegyében – minő fordulat – fekete félcilinder pihen. A kalapról széles, tűzpiros betűkkel a HALLOWEEN felirat köszön vissza rám. November végén ilyet csak egy idióta vagy egy egyetemista viselhet. A legény tekintete rezignált, mozdulatai lassúak, ölében sötét hátizsák.

Ismét az önkényes helyfoglalón legeltetem a szemem, mikor is hangos szimatolásra figyelek fel. Miszter Halloween higiéniai önvizsgálatot tart, és valószínűleg elégedetlen az eredménnyel, mert zsákját öléből a padlóra teszi, egy végtelennek tűnő mozdulattal széthúzza a cipzárt, és kotorászni kezd a poggyász belsejében. Először egy átlátszó műanyag doboz kerül elő. Olyan, amiben normális ember a tízóraiját tárolja. Ebben viszont körülbelül tízdekányi fehér kristály van. Só, vagy cukor lehet… Megpróbálom kitalálni a kristályszemek méretéből, de ennél a fénynél nem látom jól. A legény keze a dobozt félrelökve kutat tovább a táska mélyén, mígnem egy dezodoros flakont szorongatva tűnik fel újra. Kíváncsiságomat kielégítve ismét a fiatalasszony felé fordulok semmi rosszra nem gondolva.

Szeretném újra elkapni a tekintetét, de ő eközben a mellette zajló néma színjátékot figyeli. Nem baj, attól még gyönyörködhetem benne. Közben felszisszen a dezodoros flakon. Egyszer… Még egyszer… Majd még egyszer, és ki tudja hanyadszor. Továbbra is gyanútlanul bámészkodom, de hirtelen légzési gondjaim támadnak, úgy, hogy a szemem is könnybe lábad. A drogériák tömör gyönyöre dzsinnként szabadul ki a palackból, és a hirtelen támadt túladagolt szabadságtól megrészegedve, megtorló hadjáratra indul a földalattin. Bosszúsan pillantok a tettesre, aki épp ekkor ejti vissza hátizsákját az ölébe. Rám se hederít. A fiatalasszony viszont igen. Segélykérő tekintetét grimasszá torzult arc övezi. Nyomoromban is némi elégtételt érzek: „Na, ugye! Kellett neked tolakodnod? Hát szagold!” Az igazak fölényével pásztázom végig az utasok sorát, akik viszont – szinte vezényszóra – egyként keresik a vegyi támadás elkövetőjét. Szólni senki sem szól, de a véleményük az arcukra van írva. Egy, két hellyel távolabb ülő nyugdíjas nénike engem fixíroz. Türelmesen megvárja, míg észreveszem, majd némán, pusztán mimikával kezdünk el kommunikálni. A sorstársak szavak nélkül is megértik egymást.

Az elkövető viszont mit sem érzékel mindebből. Saját kis világába zárkózva ül. Most éppen a jobbját fürkészi. Valahol a batyu legmélyén kifolyhatott a tinta egy golyóstollból. Erről árulkodik a tenyere. Papírzsebkendővel próbálja eltüntetni a foltokat, sikertelenül. A kék tinta makacs jószág. Egy ismerősnek tűnő koreográfia veszi kezdetét.

Zsák a földre, cipzár, átlátszó műanyag doboz fehér kristállyal… FLAKON!

– Nem lehet igaz! Ha most megint… – jajdulok föl legbelül, és már-már rászólok, de mérlegelem a helyzetet. Kába tekintet, rezzenéstelen arc, lelassult motorika. A fickó vagy részeg, vagy be van lőve. Az oly ismerős „cefreszagot” sem most, sem pedig a dezodor-támadás előtt nem éreztem. Ez csak egyet jelenthet. Nem alkohollal ütötte ki magát. Jobbnak látom meghunyászkodni. Az az átkozott szisszenés! Megint. Törlés a papírzsebkendővel, szisszenés, törlés... A foltok lassan oldódnak. Pssssz… Pssssz… Rémálom! Talán mégis le kellene fejelni. Közben a kocsi másik felében megüresedett néhány ülőhely. Nehéz szívvel, de döntök. Biccentéssel búcsút intek a néninek meg a szépasszonynak, és egy lemondó sóhajtás kíséretében elhagyom a csatateret.



Már ülök, amikor egy ismerős arc huppan mellém. A helyfoglalós hölgy. Utánam jött. Összenevetünk még kicsit erőltetetten, mint az összeesküvők, majd mindketten a nyugdíjas nénikét figyeljük a távolból. A mama egyelőre büszkén kitart, és alkarjával fedi el orrát. Számolom, még vagy öt szisszenés… Nem bírja tovább, fölugrik. Minket keres, majd miután megtalált, mellénk ül. Már hárman nevetünk cinkosan. Pedig a dezodor szaga lassan ide is elér.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése