Google+ Followers

2014. február 4., kedd

Harmadik feladat: Kép-zelj!



                         















Régvolt vonatsínek emlékét őrző híd

Egy kislány siet a barátnőjéhez, ujjait játékosan végighúzva a fém korláton. Reszketve, nyöszörögve simulok a léptei alá – mozdonyok, vagonok hosszú sorainak cipelésére teremtettem, és lám, most sóhajtozok egy gyerek súlya alatt!
Alig egy perc, és újfent egyedül maradok, pedig hát mit ér egy híd, ha használatlan? Nem jár ma már rajtam senki, évek óta alszom, és álmodok. Arról, hogy roppant vonatok száguldoznak felettem fémes ricsajjal, újra hallom az emberek zsongását, érzem a hajnalban munkába indulók álmosságát, a nyaralásra készülők izgatottságát, a hazatérők meleg örömét, szerelmesek évődését, anyák, és gyerekek ragaszkodását, elveszettek szomorúságát, és a ködként leereszkedő fásultságot. Mindez az enyém is volt, egészen addig, amíg egy nap nem jött többé a vonat. Amíg vártam, a fű kidugta szemtelen fejét kövek közt, és mohón terjedni kezdett, az eső felmarta a síneket, megroggyantam, lepusztultam. Így jár minden, amit emberkéz alkotott, és magára hagyott.
– Mondjátok csak – kérdezem a fákat –, mikor jönnek vissza?
De a fák nem válaszolnak. Ők sosem felejtenek, tudják, hogy a vonat, amely hozzám tartozott, mocskával kis híján vesztüket okozta.
– Mondjátok csak – kérdezem a gazdag fűcsomókat –, mikor lesz itt újra élet?
– Hiszen élünk – felelik az ostoba fűszálak, holott minden télen meghalnak, vagy ha mégsem, hát a gyerekeik fojtják meg őket. Több nemzedéknyi fű kapaszkodik a hátamba, önzőn burjánzanak, elemésztenek mindent.
– Hiszen élünk – susogják a szelet csiklandozva. – Nézd, milyen csodálatos minden!
Büszkén mutogatják színes, lélektelen virágaikat, miközben meghalok.

Virágh Anna

– –

Az éjszaka lusta macskaként nyújtózkodott, fekete szőrcsomókkal borítva a tájat. Néhány kutya véget nem érő ugatással hangoztatta eziránti nemtetszését. Az éj sötétjét átszitálta a csillagok fénye, útmutatót adva az állatoknak – esetleg vállalkozó kedvű embereknek. A szél úgy hasított keresztül az erdőn, mint autógumi a sztrádán – süvöltve, port hagyva maga után. Utálatos egy éjszaka volt – senki sem szerette. Az erdőt lakó emberek olyannyira nem szerették, hogy végigaludták az egészet. Ha tudnák, mit hagytak ki!
Valahol az erdőben egy ember határozatlan körvonala bontakozott ki a fák között. Alakjával ellentétben léptei határozottak voltak, és határozottan vitték valahová – hogy hová, azt nehéz volna megmondani. Látszólag céltalanul bolyongott, és közben érthetetlenül motyogott. A szél időről időre megtántorította; hősünk ilyenkor meg-megszakította mondandóját egy-egy morgással vagy kiáltással.
Annyira belefeledkezett az utazásba (és a beszédbe), hogy szinte elfelejtette az úticélt, így azt is, hogy elérte. Mikor ez eszébe jutott, megállt. Régvolt vonatsínek emlékeit őrző hídhoz ért. Felnevetett, aztán lehajolt. Matatott a földön, mígnem talált egy vaskos, hosszú tárgyat, amit aztán a vállára kapott, ránézett, újra felnevetett, és így kiáltott:
– Dzsevölin!
Alighogy ezt kimondta, a híd túlsó oldalán további három homályos alak manifesztálódott egyenesen bele az utálatos fekete macska ölébe. Óvatosan közeledtek az idegen felé, de bárhogy is próbáltak kapcsolatba lépni vele, az nem hallotta őket saját vihogásától és a szél süvítésétől. Miután a „dzsevölin” szót a lehető legtöbb módon elkiabálta, újabb kifejezés jutott eszébe, amivel a tárgyat illethetné, ezért így kiáltott:
– Panyó, bazze! – Ahogy korábban, ezt a két szót is hosszasan ízlelgette, és amíg így tett, a másik három alak alig fél méterre lopakodott tőle. Hősünk a jelenésre fittyet hányva, lendületesen fordult meg, és indult vissza arra, amerről jött, így fültövön vágta az egyik mellette álldogáló homályos alakot, amitől az a híd felé, hősünk pedig az alatta tátongó szakadék felé tántorodott. Akkor a másik két alak odament hozzá, egyikük az embert, másikuk a kezében szorongatott vaskos tárgyat ragadta meg, majd a szakadékba dobta. Eközben a meglepetésszerűen fültövön vágott alak indulatosan azt mondta:
– Feri baszd meg, nem Javelin, nem Panzer, ez egy kibaszott tuskó! Ne igyál többet!

Kristálysólyom

– –

Felszállt a por, ahogy a táskám földet ért, a porszemek pedig vígan táncoltak a szúnyoghálós ablakon keresztül beszűrődő fényben. Csalódottan néztem fel, majd elvágyódva kipillantottam az épület ajtaján. Utáltam a nyári táborokat, az osztálytársaimat, meg az idétlen kirándulásokat, de nem a természet közelsége miatt, hanem miattuk. Az erdő ősi nyugalma megbékített, ez volt az egyetlen oka, hogy még nem rohantam el sikítva a kemping területről.
Fél óra múlva a sötétség úrrá lett a táboron, leszállt az éj. A koromfekete tájban lángnyalábok lobbantak fel, amelyek a tábor közepén kijelölt tűzrakó helyről világítottak felénk, akárcsak egy második kicsi nap. A melegénél már ott sorakozott a tábor többi lakója.
A tűz – méláztam el – meleget és biztonságon nyújt, ugyanakkor veszélyes is. Hatására egy félelmetes érzés kerített hatalmába. Az emberiség azt hiszi, hogy már az őskorban megszelídítette, épp úgy, mint a természetről is, amivel úgy bánik, mint egy igába hajtott marhával. Szerintem, egyik sem igaz. Se a tűz, se a természet nem lett az ölebünk, csak szeretnénk hinni ebben. Ha jól bánunk velük, ha tudjuk kezelni őket, a barátaink lehetnek, de nem a szolgáink. Ha mégis szolgaként bánunk velük, a legádázabb ellenségeinkké válhatnak. Az ember valójában fél tőlük, mint mindentől, amit nem ismer vagy nem ért teljesen.
Elvarázsolva figyeltem a szobám ablaka előtt ülve. Közelről féltem tőle, távolról pedig hipnotikus bűvöletbe ejtett. Így érezhetnek az erdőben élő vadak is, mikor megpillantják egy sátorozó tűzrakását – lamentáltam.
Megrettentem, mikor váratlanul a szobatársam a vállamra tette a kezét:
– Nézzétek! Menjünk ki, biztosan ott lesz a tábor java!
Szinte fel sem fogtam, mit mondott, még mindig elbűvölt állapotban ültem a megviselt, atkás ágyamon. A lányok már rég úton voltak, amikor észbe kaptam. Hezitáltam még egy sort, majd lassan utánuk ballagtam, miközben csodáltam a csillagos eget és a vörös fényben tündöklő égitestet. Ma a hold is lángol – vettem tudomásul fanyarul.
Megálltam, míg a többiek letelepedtek a lángok köré. Ismerős balladákat énekeltek, hangulatos éjszakának ígérkezett a mai, de nem ültem le közéjük. Csak álltam egy fa tövénél, onnan néztem őket.
Nekem is ilyennek kellene lennem? – vetődött fel bennem a kérdés.
Zsebre dugtam a kezem, majd nekidőltem a bükk törzsének. Mikor az ember társaságban van, mégsem találja a helyét, csak akkor jön rá igazán, hogy mennyire is magányos. Tudtam én, persze, eddig is, csak nem fájt annyira, mint egy rúgás az oldalamba – morogtam magamban.
Néztem a tűznyalábokat, hallottam ropogni az égő gallyakat. Meglepő módon elcsitította még a folytonosan kattogó elmémet is.
– Hé, Szonja! Gyere te is! – intett magához az iménti lány. – Ülj le közénk!
– Nekem itt is tökéletes – vonakodtam.
– Hé, csaj, csak nem fáradt vagy? – kuncogtak. – Vonz az ágyikó?
Most hazudjam ezt? – futott át az agyamon. Idegen vagyok én köztük, mellesleg énekelni sem tudok, csak kényelmetlenül érezném magam – vontam le a konklúziót. Tépelődve ismét a fénylő, pattogó lángok közé néztem.
Megborzongtam. Mintha ösztönösen éreztem volna a jelenlétét. Több se kellett! Gondolkozás nélkül ültem le a padra az idegesítő szobatársam mellé. A lelkem úgy ellenkezett, akár egy macska, akit sarokba szorítottak. Fújtatott meg felborzolta a szőrét. De ez csak a lelkem, a testem némán ült, miközben le sem vette róla a tekintetét. Bizalmatlanul mustráltam a távolból azt, aki még kívülállóbb nálam is.
Sosem láttam még ezt a fiút, csak a mai nap bukkant fel az életemben, ennek ellenére ismerősnek tűnt. A lángnyalábok homályossá és hullámzóvá tették a levegőt, alakja mégis szilárdan állta a tűz játékát. Egy közeli kunyhó árnyékában lebzselt, mellkasa magabiztosan domborodott. Szótlanul állt, csak meredt a lángok közé. Szerintem ő sem a természeti erő iránti tisztelet miatt vonta ki magát a társaságból. Mint ahogy én, ő is tartott a tűztől. Mint egy vadállat.
Ekkor megdermedtem a felismeréstől: olyan, mint én. A srác is alakváltó!

Szilágyi Heléna

– –


Zúgnak a lángok, ahogy a huzat kifelé húzza őket. Ropog a fa a fogai közt, fényes zsarátnokok röppennek szerteszét, mint a morzsák. Él, és falánksága végtelen; ügyelni kell rá, kordában tartani, különben felzabál mindent, amit ér. Érzem a hőjét az arcomon, már feszül a bőröm, szinte várom, mikor kezd sercegve füstölni... mégsem ez az, ami foglalkoztat. A forróságnál sokkal jobban zavar a tű, amit a nyakamon érzek.
– Gyerünk! – nyomja még jobban a bőrömbe a tűt.
Nem hiszem, hogy valóban választ vár, így hallgatok. A lábam már zsibbad, a térdem lassan átveszi a kandalló előtti rács mintázatát, mégsem tudom rászánni magam.
– Miért nem teszi meg maga? – kérdezem halkan, összeszedve minden merészségem. Már öt perce tart ez az állókép, és nagyon jó lenne, ha végre véget érne.
– Mert sokkal nagyobb élvezetet nyújtana, ha látnám az arcod, miközben megteszed, mint az, ha én dobálnám rá – feleli a fülemhez hajolva. Leheletének melege elenyésző a tűz hevéhez képest, de sokkal kellemetlenebb. Meglegyint a gondolat, hogy ha akcióhős lennék, akkor egy gyors mozdulattal elkaphatnám a karját, amivel a fecskendőt tartja, és belökhetném őt a tűzbe. De ahogy jött, úgy megy is; esélyem sincs ellene. Csak a dac.
– Tehát azt akarja, hogy én elégítsem ki – morgom. – De azt lesheti. Meg a haverja is. Sőt, tudják mit? Verjék ki egymásnak!
– Nocsak, nocsak, milyen harciasak vagyunk! – röhög fel, és arra az időre a tű eltávolodik a fejemtől. – Azt hiszem, hogy ezért a beszólásért büntetést érdemelsz. Ang! Vedd kezelésbe!
Nesze neked, nagypofájúság. Félve attól, hogy bántanak, összébb húzom magam, és amikor a másik fickó mellém ér, úgy érzem magam, mint hangya egy hegy tövében. A cipői akár egy-egy csónak. Nem merek felnézni, csak annyit látok, hogy a keze beúszik a képbe, felvesz a mellettem heverő könyvek közül egyet. Aztán a fecskendős alak megmarkolja a hajam és hátrarántja a fejem, hogy semmiről ne maradjak le.
Ang buta vigyorral az arcán nézegeti a könyvet – szerintem nem is tud olvasni. Talán éppen ezért végzi olyan élvezettel a munkáját. Szétnyitja, végigpörgeti a lapokat, majd megragadja az egyiket, és lassan, nagyon lassan, kiélvezve a legkisebb reccsenést is, kitépi, gyakorlott mozdulattal gombócba gyűri, aztán nézegeti egy darabig. Már-már arra számítok, hogy a szájába veszi és csócsálni kezdi, de ehelyett az én orrom alá dugja.
– Na, jó? – vihog a fecskendős. – Tetszik a szaga?
– Illata – suttogom, mire Ang könnyedén a lángok közé hajítja a galacsint.
– Szaga – röhög fel. – Füstszaga van. Értitek! Füstté vált!
Túlteljesített. Több IQ szorult belé, mint feltételeztem.
– Nos, nem gondoltad meg magad? Mi ráérünk, könyv is van még... Na?
– Soha – rázom meg a fejem, amennyire csak merem.
– Istenem, hogy utálom a fajtádat! Esküszöm, ti valami őskövületek vagytok. Könyv? Papír és toll? Hát rohadjak meg, ha értem. Olyan ez a rohadt szoba, mint valami múzeum. Undorító. Már rég ki kellett volna halnotok. És ki is fogtok. Tudod, mi van nálam, he? He? – ránt egyet a fejemen.
– Egy szérum – felelem. Hogyne tudnám, mi az, hiszen tele volt vele a sajtó. Egy eléggé nyíltan ügyködő szervezet célja az, hogy kiirtsák az emberek könyvszeretetét, és egyikük kifejlesztett egy szert, amivel reményeik szerint kiiktathatják a bibliofíliát. Hogy mikor kezdtek úgy tekinteni rá, mint betegségre? A jó ég tudja. De eltökélten el akarják tüntetni. – De hatástalan.
– Úgy gondolod? – sziszegi, és szinte azonnal tövig döfi a nyakamba a tűt. Egy pillanatra megbénít a váratlan fájdalom, és mire kiürül a fecskendő, elernyedek. A fickó elenged, én a padlóra rogyok, és a lábdobogásukat hallgatva figyelem a lángokat.
Amikor hallom az ajtócsapódást, felülök, és a kezembe veszem a meggyalázott könyvet. Végigsimítom a kitépett lap torzóján az ujjam, és bocsánatot kérek tőle, amiért ez történt vele, majd a többivel együtt visszateszem a polcra, ahonnan leverték őket. Aztán leemelek egyet, amit nem háborgattak, és leülök vele a fotelba.
Az ostobák – gondolom, miközben végigcirógatom a gerincét. Azt hiszik, hogy ez valami vírus, amit egy vakcinával, vagy esetünkben inkább méreggel, ki lehet iktatni. Ha tudnák...
Elmerülök az olvasásban, lassan feledve a történteket. Szórakozottan simogatom a tűszúrás helyét, miközben a tűz tovább ropog a kandallóban.

Berill Archer-Malfoy

– –

Rufus és a sátán kutyája

– Hölgyeim és uraim, Rufus és a sátán kutyája! – rikkantott a műsorvezető könnyezve a röhögéstől. – Nagy tapsot nekik, díjazzuk a bátorságot!
A nézők azt tették, amit tenniük kellett, sikítottak, ugráltak, bugyit dobáltak, elvégre nem a semmiért kapták a fejenkénti ötezer forintot étkezési jegyben. Rufus, a harmincnegyedik X-faktor üdvöskéje úgy fogadta a hamis gratulációt, mint egy igazi sztár: karját felemelte, bólogatott, száját pedig összeszorította.
– És most halljuk a zsűri véleményét! – szakította félbe a műsorvezető az ujjongást.
A közönség elhallgatott. Zoli, a magyarországi művészek körében elismert klarinétos magához ragadta a szót, csillogó szeme arról árulkodott, hogy a produkció mélyen meghatotta.
– Csodálatos, és egyben lenyűgöző, ahogyan az operát és a mulatós zenét rock alapokra helyezed, egyszerűen bámulatos ez a zenei szinesztézia – mondta magabiztosan, mintha ismerné a szó jelentését. – Le a kalappal, nagyon átjött, teljességgel zseniális volt a háttérben húzódó kecskekórus.
Zoli zsebkendőt vett elő, hogy abba rejtse túlcsorduló érzelmeit, úgyhogy a kamera inkább Jucira fókuszált. Sajnos ő egy épkézláb mondatot sem tudott kipréselni magából, úgy rázkódott a nevetéstől, hogy másnap hasizomláza támadt tőle annak ellenére, hogy egy héten négyszer személyi edző segítségével tartotta feszesen az izmait.
– Kálmán, kérlek, mondj valamit! – nyögte ki végül.
Kálmán divattervező volt. Nem a legjobb, nem a legismertebb, de minden kétséget kizáróan divattervező volt. Kékes haját hátrasimította, nyakkendőjét betűrte ingzsebébe, majd az előtte lévő dizájnos asztalra könyökölt.
– Rufus drágám, te egy igazi csodabogár vagy, nem is tudom, hol kezdjem. A dobermann nagyon szép, de szegénynek halláskárosulása lesz, ha mindenhová magaddal cipeled, na meg a PETA is megtalál előbb-utóbb, ne tudd meg, mit kaptam tőlük a jaguárbunda miatt. Az egyiptomi háttér elég stílusos választás, de olyanná teszi az arcodat, mintha már most mumifikálni vinnének, inkább valami zöldes árnyalatot kéne legközelebb. Ha rám hallgatsz, ezt a vikingeket idéző szakállat már most levágod, jobban illik a pofidhoz egy vastagkeretes szemüveg. A csontvázmellény atomkirály, meghatározó és illik az egyéniségedhez, és az a tollas bőrnadrág is igencsak a helyén van, minden tekintetben.
– Ne haragudj, Kálmikám, de közbe kell szólnom, nekem pont ez a kérdőjel, így nem néz ki normális ember – mondta Feri.
Kis híján lecsúszott a székről, annyira lazán ült, az asztal mögül is csak a feje látszott ki. Feri mindig kimondta a véleményét, akkor is, ha senki sem volt rá kíváncsi, ráadásul mindig olyan formában, mintha egy literes üveg viszki mellett beszélgetne a barátaival.
– Barátom, egyszerre értelek és nem, olyan vagy, mint a spiné, aki vitt is ajándékot, meg nem is a királynak. Már nem a Jimmynek, ha értitek...
Feri hatásszünetet tartott, a közönség pedig az étkezési utalványokért cserébe hangos nevetésben tört ki.
– Azt viszont egyértelműen leszögezhetjük, hogy se énekelni, se táncolni nem tudsz. Igazam van?
– Hát, azért ezt így nem mondanám – felelte Rufus meglepve.
– Celeb akarsz lenni?
– Ja.
– Akkor jelentkezz a Való Világba, most van a casting az épületben.
– Az sem hülyeség, addig legalább a rezsimet sem kell fizetni – felelte Rufus némi fejvakarás után. – Kösz a tippet.
Szabó Anna

– –

Mocsársziget

– Diktálom!
– Csak lassan, hogy jó legyen a központozás.
– Tehát: KoczkaC és SzBagoly a tervezettnél hamarabb tért magához. Ugyanis a munkaerő-toborzók mechanikus kábítóeszközüket emberekre optimalizálták. Így a szállítmányba került két ork több órával előbb tért magához. Azonnal elkezdték kizsebelni a többi rabszolgát. Elsősorban a pénzt és színesfémeket kerestek, de az alkoholszármazékokat sem hagyták az „alvóknál”. Mire a többiek magukhoz tértek, már vidáman gajdoltak. Ebből aztán hatalmas verekedés lett, ami megzavarta a hidraulikus kvatáns egyensúlyát. A navigátor lokalizálta a zavar okát, és az egyszerűség kedvéért a kamra teljes tartalmát kilökte a tengerbe.
– Miért nem csak az orkokat hajította ki?
– Gyorsan kellett intézkedni, különben a kvatánst szabályozó poszogó mösze bevadul.
– De így károsodott a küldemény.
– A küldemény értéktelen, amíg célba nem ér. Sokszor azután is. Folytatom a diktálást, ha abbahagyod az értelmetlen kérdezgetést.
– Abbahagytam!
– A két ork rövid hányódás után kijózanodott, és szaglálódás után észak-északnyugat irányba kezdett úszni. Pár óra múlva fákkal borított sziget tűnt fel a horizonton.
– És az emberekkel mi lett?
– Annak nincsen geográfiai jelentősége. Ha még egyszer közbeszólsz, fejbe csaplak a mechanikus kábítóeszközzel!
– Befogtam.
– A sziget partjainál térdig ért a víz. Hatalmas fák gyökerei, támasztó gyökerei és légző gyökerei szőtték be a teret. A gyökerek között halak, kígyók, békák és egyéb sikamlós lények tenyésztek. Rájanyékek és egyéb repülő szörnyek ültek az ágakon, vagy lestek a halakra. SzBagolyék lábaltak beljebb, de szilárd talajt nem találtak. Néhány helyen a víz mocsárrá sűrűsödött. Közben elkezdődött a dagály. Az orkok föl akartak mászni a fákra, de váratlanul több szőrös bozsó jelent meg, dobálással és ordítozással fejezve ki nemtetszését. A ricsaj előcsalogatta a gyíkembereket is, akik ugyancsak hevesen ellenezték az orkok megtelepedését élőhelyükön. Ebből permanens verekedés fejlődött ki, amit az orkok nagyon szeretnek. Az őslakók több kisebb – de fájdalmas – sebesülés elszenvedése után előkeresték a józanabbik eszüket. Ennek tanácsára tutajt építettek, és azon kitoloncolták az orkokat a szigetről.
– Kész?
– Igen.
– A jelentést Mocsársziget címen iktattam, és besoroltam a Tengerfölde könyvtár állományába.

- - -

(A szőrös bozsók fákon élnek. Nagyon szőrös kosárlabdázók = olyanok, mint Csubakka.)


Vándor Gábor

- - 

– Végül megérkeztünk túránk utolsó állomásához! Kérem, tekintsék meg a fotoszintetizáló embereket! – hívta fel az idegenvezető a lelkes látogatók figyelmét, akik szorgosan kattogtatni kezdtek hűséges fényképezőgépeikkel.
– Elnézést kérek, jól értettem? Ezek az emberek képesek a fotoszintézisre? – kérdezte egy hitetlenkedő turista.
– Igen! Lábukat vízben tartják, innen nyerik ki az életben maradásukhoz szükséges tápanyagok egy részét, a többit a Nap sugarai biztosítják számukra – folytatta lelkesen az idegenvezető, mit sem törődve a mellette álló hawaii nadrágos úriember bősz villogtatásaival.
Az emberek nem akartak hinni a saját szemüknek. Volt, aki az asztal tetejéről fotózott, hátha más perspektívából sikeresebben lencsevégre kaphatja az evolúció fondorlatos megoldásait. Mások döbbenten nézegették a már elkészült fotográfiákat, így igazolva, hogy nem a képzeletük játszik csalfa játékokat velük.
Tivadar csak állt ott, szürke pólójában, napszemüvegét feje tetejére csapva. Az idegenvezető szavai a messzeségbe vesztek, és azon töprengett, hogy mennyire jól esne most neki egy nagy tál csirkepaprikás.

Pál Kitti

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése