2018. január 14., vasárnap

Kasza Magdolna: Minden jót, öreg harcos!

Vannak emberek, akik tudtukon kívül hatnak az életünkre. Talán soha nem is tudjuk nekik elmondani, hogy mennyire. Mert vagy szituáció nem adódik, vagy zavarbaejtő lenne, vagy nem is hinné... És a sok gondolkodás közben talán el is késünk vele.
A rajzolás mindig velem volt. Egyfajta belső kényszer. Talán megértenek az írók, a táncosok, a színészek, a festők, a költők, de még a hobbiművészek is. Mert ott van az a valami belül, aminek időről időre felszínre kell törnie... mintha enélkül túlcsordulna a peremen.
Akármi történt kiskoromban, azt mindig rajzzal éltem ki. Rajzoltam, ha öröm ért, ha bánatos voltam, ha terveztem, ha csak unatkoztam. Nem számított a közönség, csak amikor azt láttam, hogy örömet okozok vele. Rácsodálkoztam, hogy élményt adhatok.
De a rajzolás nem önmagától fejlődik. A szorgalom számít, de a tudást is fejleszteni kell. És akinél ott a kényszer, annál a fejlődésre való igény is ott lesz.
Az iparművészeti középiskolában két részre osztották a tanrendet. Két napot csak „szakmáztunk”, három nap maradt a közismereti tantárgyakra. Az egyik szakmai nap volt a grafikáé. Reggel nyolctól délután négyig. Egy óra ebédszünettel.
Itt ismertem meg az első grafikatanáromat, aki fontos mérföldkövet jelentett az életemben.
Kedves, kortalan ember. Szemüvege elég erős, kicsinyíti mosolygós szemeit. Egyik szemére nem is lát, valami betegségben veszítette el szeme világát. Grafikáit mégis apró, precíz mozdulatokkal készíti egy hatalmas nagyító alatt. Óráin nincs alá-fölé rendeltség. Velünk együtt dolgozik saját megrendelésein, amelyeket így pontról pontra nyomon követhetünk. Az iskolai feladatokat ugyanígy határidővel látja el, az idő beosztását ránk bízza. A többi tanár viccelődik is ezzel a munkarenddel, de kétségkívül működik nála a demokrácia. Még azt is megengedi, hogy magnót hozzunk, és magunk válasszunk zenét a rajzoláshoz. Néha beszélgetünk munka közben. Érdekli, mi foglalkoztat bennünket. Miket olvasunk, mi jár az agyunkban. Úgy szólít bennünket: öreg harcos. Lányt, fiút kivétel nélkül. Egyedül a szülői értekezleteket igyekszik megúszni. Mintha nem igazán találná a hangot a felnőttekkel. Mi, diákok viszont egytől egyig szeretjük őt. Nemcsak tanárunk, mentorunk. Miközben dolgozunk a feladatokon, észrevétlenül tanuljuk a precizitást, a kitartást, a kreativitást. Nyitogat és mindig csak annyit, amennyit az adott ember elbír. Külön figyel mindenkire. Buzdít, hogy saját világunkat teremtsük meg. Nincs tévút, csak utak vannak, amin vagy eljutsz a célodig vagy keresel újat. Amikor megtudja, hogy verseket írok, beprotezsál egy gyermekirodalmi folyóirathoz.
Annyira imádom az órai feladatokat, hogy végeredményüket kiteszem a szobám falára. Büszke vagyok rájuk. Jól esik rájuk nézni.
Amikor végzős évhez érünk, azt mondja, tudja, hogy mennyi mindenre kell készülnünk, nem kötelező már bejárni. Az érettségigrafikánkat készítsük. Ehhez egyéni támogatást ad mindenkinek. Mivel a saját munkáit továbbra is a grafikaműhelyben készíti, mindenki eldöntheti, hogy bejön-e oda dolgozni, vagy otthon halad tovább a munkával. A diákok lassan elmaradnak. A tizenkettőből marad nyolc, hat, három... és végül már csak ketten ülünk benn a tanár úrral. Csendesen dolgozunk, mindenki a saját munkájára koncentrál. Ebédszünetben a tanár úr hazamegy, a felesége főz otthon. Én is előveszem a kis doboz salátámat husival. Hazamenni nem tudok: három óra lenne az út oda-vissza. A tanár úr egy óra múlva visszajön. Kezében narancs vagy alma, néha csoki. Nekem hozza. Azt mondja, tizenkét gyereknek nem tud hozni, de egy megérdemli. Jól esik a figyelmesség.
A grafikáim is meghálálják. Nemcsak az érettségimunkámat segíti jótanácsaival egyengetni, de az első megjelenő könyvborítóm elkészítésében is nagy segítségemre van. Drukkol nekem az érettségin. Amikor végzek a szóbeli szakmai vizsgával, azonnal kijön a folyosóra megbeszélni. Elmondja a hibákat, de a dicsérettel sem fukarkodik.
Vége a sulinak. Főiskolára megyek. Az új élmények magukkal ragadnak, de visszahúz a szívem a kis grafikai műhelybe. Bemegyek, köszönök. A tanár úr örül nekem, de érezhető távolságot tart. Magázódásán megütközök:
– Hát már nem vagyok öreg harcos, tanár úr?
– Felnőtt hölgyeknek már más megszólítás jár.
Kicsit elszomorodom. Beszélgetünk, de nem akarom tovább feszíteni a húrt. Kicsit csalódottan bandukolok haza. Szerettem volna még öreg harcos lenni...
Még egyszer találkozunk, egy grafikai telepen. A főiskolai grafikatanárom hívja meg előadónak. Ujjongva várom a találkozót. Büszkén mesélem mindenkinek, hogy ismerem őt. Az előadása inspiráló. Megnézi a munkáimat, dicséri őket. Elmondja mire figyeljek oda. Boldogságomban arra vetemedek, hogy megkérem, hadd szerepeljünk egy fotón, de szabadkozik. Nem fotogén.
Elköszönünk. Elszontyolodva mondok búcsút, de ő rámnéz és azt mondja:
– Minden jót, öreg harcos!
Sok év telt el azóta. Valahogy nem mertem újra látogatni. Pedig jó lett volna megmutatni mi lett a tanítványból. Elmondani, hogy minden egyes vonal meghúzásában ott van. Hogy mennyi erőt merítek ma is abból, ahogyan hitt bennem, amikor még csak egy apró csíra látszott a tehetségemből.
De nem mondtam el. Csak remélni merem, hogy tudta. És remélem, hogy most fentről mosolyog. Ha így van, csak annyit mondanék:

– Tanár úr, hadd maradjak én most már mindig öreg harcos!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése