Google+ Followers

2014. július 5., szombat

Szilágyi Heléna: Modernkori tragédia

 Már gyermekkoromban is foglalkoztatott az öröklét gondolata, az élet meg a halál harca, Erósz és Tanatosz folytonos küzdelme. Mondták is páran, talán gúnyosan, néhányan komolyan, hogy pályát tévesztettem, a filozófia lenne az én asztalom. De nem tehettem, nem tanulhattam, el kellett kezdenem dolgozni. Pénztáros lettem egy kisboltban. Miután kikerültem az intézetből, pénzre volt szükségem, ám az olvasással ekkor sem hagytam fel. Főként az ókori irodalmat szerettem, talán ezért is ragadt rám a Medúza név. Meg azért, mert nem voltam sosem egy szent, ha keresztbe tettek nekem, mindig bosszút álltam… Tévedés ne essen, embert még nem öltem – legalábbis pusztakézzel –, rontásokat szórtam. Aki farkasszemet nézett velem, mindig vesztett, bárkit megátkoztam, egy éven belül meghalt. Az intézeti nevelőm – majd később, amikor örökbe fogadtak –, az alapítványi gimnáziumban a kémia és az irodalom tanárom is. Szívinfarktus, agyvérzés, mindegy, én voltam. Később már igyekeztem jó kislány lenni, a gyámjaim megszerettek, nem akartam bajt hozni a fejükre, mellesleg megismertem a testvéremet. Psychének neveztem, mert gyönyörű és naiv volt. Örökös morcos és megkeseredett hangulatom felívelt. Egy osztályba kerültünk, összebarátkoztunk. Neki fogalma sem lehetett arról, hogy közös az édesanyánk, csak én tudtam ezt a titkot. Ő az élet napfényes oldalán cseperedett fel, míg én az árnyékból táplálkoztam.
Ez a barátság még a mai napig is tart, gyakran csak úgy sétálgatok a szűk, poros utcában, ahol lakik, de minden péntek délután kettőkor megállok a kapujával szemben a túloldalon, majd csak bámulom. A szerelmem mindig pontban ekkor távozik tőle. Magas, szőke, akár egy herceg. Először a kisboltban találkoztam vele. Izzadt, dadogott, a szívét markolászta. Odasiettem hozzá, megkérdeztem, mi a baj, ő pedig azt felelte, hogy csak a szokásos, csupán egy kis vérnyomás emelkedés, vagy szívritmuszavar. Megsajnáltam, ezért ott álltam mellette, amíg el nem múlt. Sokat beszélgettünk, a végén meg is köszönte. Gyakori vendég lett nálunk, megkedveltük egymást, boldogok voltunk. Aztán Psyché elszerette tőlem. A nővéremnek mindig az enyém kellett, nem elég, hogy a szüleink engem dobtak ki, őt pedig megtartották! Még a haja is ápoltabbnak tűnt meg hosszabbnak, barna zuhatagként omlott a vállára, míg az enyém kócosan és vörösen tornyosult a fejem búbjára.
Megvártam, amíg a délceg férfi beszállt az autójába, majd elhajtott. Ekkor átmentem az úttesten, felcsöngettem, Psyché pedig szívélyesen felinvitált magához. Már az ajtóban várt, mire felértem az emeletre. Leültetett egy kényelmes bőrfotelbe, majd velem szembe helyezkedett el, aztán pár másodpercig néma csendben üldögéltünk. Én untam meg előbb:
– Itt vagyok – vontam meg a vállam. – Megnyugodhatsz, nem okoztam ezen a héten senkinek semmi kárt – somolyogtam, majd körbenéztem az otthonos, meleg színeket árasztó nappaliban.
̶ Ezt jó hallani. Akkor nem sértegetted a vásárlókat? Nem volt dühkirohanásod? – faggatott kényelmesen hátradőlve a szövet kanapéban.
̶ Nem. Nem vagyok már kölyök, Psyché!
̶ Tudom, felnőtt nő vagy – mosolygott rám kedvesen. – Mit szorongatsz a kezedben? – csillant fel a szeme.
̶ Ez galagonya lekvár. Ámornak.
̶ Ismered Áront? – kérdezett ismét. Meglepte ez az információ, tán zavarta is.
̶ Ámor! – helyesbítettem ki. – Persze. Átadnád neki? Mostanában ritkán jön a boltba.
̶ Nyugodtan hagyd csak itt, majd odaadom neki. De miért pont galagonya?
̶ Mert különleges, meg jó a magas vérnyomás és a szív problémák ellen.
̶ Nem is tudtam! Ez igazán kedves tőled!
Annak ellenére, hogy megígérte nekem, amikor legközelebb átmentem Psychéhez, az ajándékomat ott találtam a konyhaszekrényén. Nem adta át Ámornak, sőt a szerelmem aznap nem is járt nála.
̶ Mi történt Ámorral?
̶ El kellett utaznia. Vasárnap jön vissza.
̶ Nem akarta magával vinni a lekvárt?
̶ Bocsáss meg! Elfelejtettem. Ha visszatér, odaadom neki – mentegetőzött, majd dorgáló hangnemre váltott. – Bár nem szeretek küldöncöt játszani, legközelebb majd te ad neki oda. Nem a postásod vagyok, hanem egy lajtorja, ami segít feljebb jutni, elérni az álmaidat.
̶ És ha nekem azaz egyetlen álmom momentán, hogy odaad neki?
̶ Meg fogja kapni – nyugtatott meg. – De mit is mondtál a múltkor? Szeretnél tovább tanulni, nem igaz?
Ha nem gondoltam Ámorra, egész kedélyesen el tudtam beszélgetni Psychével, sokat haladtunk előre, rengeteg dologban támogatott, bátorságot merítettem belőle, de lassan kezdtem kinőni őt. Már voltam egymagam is olyan erős, hogy nélküle is helytálljak az életben. Kezdtem úgy érezni, hátráltat, és ami a lényeg, hogy Ámortól elválaszt. Szándékosan feledkezett meg a galagonya lekváromról!
Sosem szerettem, ha packáznak velem, így elhatároztam, visszaszerzem a szívelixírt. A nevelőszüleim, az öregek, már nem nagyon követték figyelemmel, mikor-merre kószálok, hiszen már a huszonötöt is betöltöttem meg munkám is volt, ami gyakran éjszakai beosztással járt. Tudtam, hogy Psyché szombatonként ritkán tartózkodik otthon, így felugrottam hozzá, amikor már a szomszédok is az igazak álmát aludták. Irigyeltem a nővéremet, amiért külön lakása lehetett, lediplomázhatott a szerető, támogató szülői háttér segítségével, és Ámor is az ő kegyeit leste. Egyszer elkísért engem Psychéhez, és azóta le sem lehetett vakarni róla. Psyché pedig meg is feledkezett arról, kinek köszönheti a boldogságát.
Tanultam egy-két hasznos trükköt az árvaházban, így a zárral sec-perc alatt meglettem. Psyché nem féltette sosem az anyagi javait, ő olyan idealista alkat volt, aki a lélek ajándékait előrébb tartotta, mint a fogyasztói társadalom kacatjait, így nem kellett tartanom sem riasztótól, sem más biztonsági berendezéstől.
Beosontam a félhomályban úszó előszobába, majd miután két széknek is nekimentem, rátaláltam a konyhára, ahol a befőttesüveg csak engem várt a csodaszérummal együtt. De ha már így bejutottam, kicsit körbenéztem a lakás olyan zugaiban is, amit eddig nem láthattam. A hálószoba lett a kedvencem a rengeteg családi fotóval, meg Ámor leveleivel. Jót szórakoztam, miközben mindet porrá zúztam meg darabokra szaggattam. Sőt a konyhából csakliztam egy kést is, amivel széjjelvágtam a paplant, amiben éjszakánként a szerelmemmel fetrengenek, aztán bezúztam a fürdőben a tükröt, amiben minden reggel nézegeti magát, miközben az aznapi sminket helyezi fel a tökéletes pofijára. És a fésűjét is megfosztottam a fogaitól, ne csak én legyek mindig kócos! Katasztrófa sújtotta területként hagytam magam mögött a lakást.
Másnap olyan elégtételt éreztem, hogy életem legjobb napja köszöntött rám. A pintyek csicseregtek, a szomszédok mosolyogtak, a nap sugarai pedig végre előkúsztak a morózus, szürke fellegek közül. Úgy érezhettem magam, ahogy Psyché szokta és csak remélni mertem, hogy ő pedig az én szerepemben tündököl. Meg akartam bizonyosodni erről, ezért meglátogattam őt. Amint megláttam, megnyugodtam: romokban hevert. Reggel jártak nála a helyszínelők, majd úgy döntött, inkább a szüleihez költözik. Éppen akkor csomagolta össze a több száz ruháját meg méregdrága cipőjét, miközben a szentimentális, kérkedő képeit siratta. A tökéletes smink elfojt, az üde mosoly legörbült, a pirospozsgás arc kifakult. Végre neki volt szüksége rám! Rettegett, rájött, vele is megtörténhet ilyesmi, hogy nem csak sült galamb és vidám dalolászás az élet. Majdnem megsajnáltam. De nem tettem, csak tettettem.
Írt Ámornak, hogy nem tud kimenni elé, előttem pötyögte be az üzenetet, így már azt is tudtam, hová menjek. Amikor Psyché útnak eredt, én is elindultam a repülőtérre. Izgultam, nem tudhattam, a hercegem miként fog reagálni a jelenlétemre. Bár mindig is szerettem a misztikus, titokzatos történéseket, nem hiába érdeklődtem ennyire az ókor után. Az antik világ volt a művészetek és az ösztönök mekkája, még nem kötöztek gúsba a társadalmi normák meg a szigorú törvények! Mániás vagy depressziós? Ugyan. Nem tömték gyógyszerekkel a szerencsétlent, hanem elismerték, hogy képes megélni az érzések teljes skáláját. A gyehenna tűzét és a mennyei ragyogást! Ám manapság már kevesebbre értékelik, sőt félembernek, csak kísérleti alanynak tartják őket.
A gép érkezése előtt tíz perccel már a terminálnál ácsorogtam, vörös loboncomat és vadul kalimpáló szívemet nyugalomra intettem. Körbenéztem, mindenhol izguló meg vidám emberek várakoztak, végre éreztem magamban valami olyat, ami nem csak rám jellemző. Ekkor megláttam. Aranyló haját, tengerkék szemét rögvest felismertem, pedig fel sem nézett, mert azt hitte, senki sem jön elé. Ó, kis balga! Odakiáltottam neki, integettem, mire szeppenten rám pillantott. Olyan találkozás volt ez, mint a mozifilmekben: egyszerre csillant fel a szemünk. Elmosolyodott, gurulós bőröndjével felém masírozott, majd megölelt:
– Végre egy ismerős arc! Mit keresel itt? – kérdezte szelíden, ahogy csak ő tudta.
– Téged. Psyché nem akart kijönni.
– Igen, olvastam az üzenetet, azt írta, hogy a szüleinél megbeszéljük.
– Nem jó ötlet – húztam a számat. – Adott nekem egy levelet. Azt állította, hogy nem képes a szemedbe mondani.
Ámultan nézett rám a balsejtelmes felvezetés után. Előbányásztam a levelet a farzsebemből, amit aztán Ámor csak tétován vett át. Hol rám, hol a gyűrött papírmaséra pillantott, végül egy sóhaj kíséretében felnyitotta a borítékot.
– Nem értem – motyogta szinte gyermeki ártatlansággal. – Mi történt egy hét alatt? Miért dob csak így el magától?
– Évek óta ismerem őt, mindig is ilyen volt. Hamar ráun mindenkire, mindig jobbra vágyik.
– Azt írja, gyengének tart, hogy neki igazi férfi kell… – sorolta kétségbeesetten.
Mindig is ügyes voltam, színpadias és meggyőző. A rosszmájúak azt mondanák, hogy manipulatív, pedig csak egyszerűen tehetséges. Psyché kézírásának leutánzása sem okozott gondot, hiszen tíz éve gyakoroltam. Mindig is tetszettek a gyöngybetűi, gyakran használtam őket a saját macskakaparásom helyett. Igaz, háromszor tovább tartott így a jegyzetelés, de a mai napért mindenképp megérte. Tudtam, hogy egyszer ez lesz az eszköz, amivel elnyerem azt, amit érdemlek.
A szerelmem beült mellém, éppen csak megúszta, hogy be ne verje a fejét. Nem neki méretezték a szokványos autókat, az ő daliás alakja nagyobb méreteket követelt. Simogattam szőke fürtjeit, miközben a vállamon pihent a feje, és a semmibe meredt. Beszívtam az illatát, mert tudtam, akárcsak a könyvekben, egyszer majd beleszeret abba, aki begyógyítja a szíve sajgó sebeit. Bemondtam a címét, majd a taxi elindult velünk. Percekig meghitt csend telepedett a járműre. Biztonságban éreztem magam, és boldognak
– Nem – lehelte hirtelen Ámor. – A hatodik kerületbe kérjük a fuvart – helyesbített a sofőrnek.
– Semmi értelme – próbáltam jobb belátásra téríteni.
– A tulajdon szájából akarom hallani!
Hajthatatlan volt. Ezt a makacs oldalát eddig nem ismertem, de így csak még izgalmasabbá tette a háborút köztem és Psyché között. Jogász, most már értettem, hogy miként is passzol hozzá ez a rideg, számító szakma. Jobban hasonlítottunk, mint hittem. Beleegyeztem, de amíg ő türelmetlenül az utat kémlelte, én a kabátom takarásában bepötyögtem a „Tudom, hol vagy. Mindjárt ott leszek.” mondatokból álló üzenetet. Természetesen, mielőtt elküldtem volna, beírtam a #31 kombinációt ezzel elrejtve a telefonszámom.
Éppen cseperegni kezdett az eső, amikor kiléptünk a sárga kocsiból, majd halk dörgések zengették meg az eget. Az alkonyat meg sem érkezhetett, már is olyan éj lepte a várost, mintha fekete leplet hajítottak volna az égboltra. Nekem való idő. Ámort sem zavarta túlzottan, mit sem törődve az időjárás viszontagságaival rontott be a kapun, amit valaki nemrég nyitva hagyott maga mögött. Utána siettem, párosával kellett szednem a lépcsőfokokat, hogy utolérjem még a társasház lépcsőházában. Megragadtam a karját, aztán meggyőztem arról, hogy nem jó ötlet, ha csak úgy beront a lakásba. Hagyja, hogy én beszéljek. Egy pár másodperces tépelődés után rábólintott.
– Itt vagyok, bogaram! – szóltam be nagy dörömbölések közepette eltorzítva a hangom. Ámor összevont szemöldökkel figyelte, mit csinálok.
– Menjenek innen! – kiáltotta egy rémült szoprán, valószínűleg Psychéé. Láthatta az árnyékunkat, ahogy a bejárati ajtó üvegén keresztül ívelt, innen tudta, hogy ketten vagyunk.
– Nem engedsz be? – kérdeztem, majd elnevettem magam.
– Fegyver van nálam! – Vágott vissza.
Ekkor formálódott ki bennem a terv utolsó mozzanata.
– Ugyan – hagyta el ajkamat egy újabb gurgulázó kacaj, mire Ámor megunta a színjátékot, és átvette a szót.
– Elég a szórakozásból! – mordult fel. Majd hozzáfűzte, hogy csak beszélni akart Psychével, de ekkor már késő volt. A pisztoly eldördült, az ajtó üvege pedig szilánkosra tört, végül a bizarr jelenet záróakkordjaként Ámor hanyatterült a folyosó dermesztően hideg kövén. Bennem rekedt a szó, ám Psychében is! Habár későn, de felismerte a szeretett férfi hangját. Lélekvesztve rohant az ajtóhoz, nyitotta ki mind a három zárat, majd vetődött Ámor mellé a földre.
– Te jó Isten! – sipítozta. – Mentőt, hívjatok mentőt! Anya! – kiáltott be a nappaliban kuporgó, kétségbeesett nőnek, aztán letette maga mellé a halálos fegyvert. – Áron, ne hagyd el magad! – fogta keze közé a férfi arcát. – Nem akarlak elveszíteni! Nem tudtam, hogy te vagy az! Azt hittem, hogy az a pszichopata!
– Anna – nyögött fel a férfi. Mézszínű tincseit barnává festették az esőcseppek.
– Mondd, kedvesem! – Majd tüzetesen megvizsgálta a sebet, amit a golyó okozott. Ámor vállát érte, semmi létfontosságú szerv nem sérült, a férfi csak a lendülettől és az ijedségtől vágódott el.
– Mégsem dobtál? – könnyebbült meg a sebesült, mintha más problémája nem lenne, mintha a golyó bele sem fúródott volna a húsába.
– Miről beszélsz? – dadogta Psyché.
– Nem, nem! – kaptam fel a földről a fegyvert, és Psychére fogtam. Hányingerem lett tőlük. – Meg kellett volna ölnöd mindkettőnket, hogy az idők végezetéig az egymáséi legyünk! Vagy neked kellett volna elpusztulnod! – ordítottam.
– Medúza, én vagyok az, Psyché, ő pedig Ámor. Nem ártottunk neked, ismersz minket –Úgy beszélt hozzám, mint egy tökkelütött hároméveshez.
– Ezúttal nem így lesz! Megváltoztatom a történelmet! Ámor Medúzáé lesz! Psyché már így is mindent megkapott az élettől!
– Te őrült, hagyd békén a lányomat! – kiáltotta az álszent édesanyja, miután letette a telefont. – Ne merészeld bántani! – sietett az ajtóhoz.
– Most bezzeg anyaként viselkedsz, mi? – röhögtem tébolyultan. A fegyver csövét a nőre szegeztem. Rögtön nem volt olyan nagy a szája!
– Basszus – dadogta a lány a földön térdelve. – Ez relapszus.
– Mi? – nyögte Ámor a földön fekve.
– A téveszméje – mondta, majd ismét felém fordult. –Mariann, figyelj rám! Mariann, én vagyok az, Anna, a pszichológusod. Medúza csak a beceneved, ahogy nekem is a Psyché, érted? Ez a mi közös világunk, de ez nem valóság. Én csak azt akartam, hogy biztonságban érezd magad mellettem – magyarázta, majd csendesen hozzátette: – Nem engedhettem volna, hogy beleéld magad ebbe a fiktív világba!
– Hazug ribanc! A testvérem vagy, az a nő pedig ott az anyánk, aki eldobott magától!
– Mariann, te a nagyszüleiddel élsz kiskorod óta! Az öregekkel, ahogy hívod őket. Nem árvaházban nőttél fel, sosem voltunk osztálytársak, azok csak kreált emlékek… Mióta nem szeded a gyógyszered?
– Legyek olyan, mint egy élőhalott!? Ki szeretne egy belassult, érzelemmentes bábot? Ne mosd át az agyam! Ne merészeld! – fogtam két kezem közé a fejem, már sajgott a sok ostobaságtól, amit a nővérem belém akart sulykolni.
Mire kinyitottam a szemem, Psyché már rám is vetette magát. A stukkert akarta, ki akart nyírni! Egyetlen egyben lehettem csak biztos, hogy mindig is erősebb voltam nála, így hiába vergődött, a pisztoly csöve csakhamar a halántékán landolt, miközben rakoncátlan karjait a szabad kezemmel összemarkoltam.
A szeme vizenyőssé vált a reménytelenségtől, láttam bennük azt a metsző félelmet, ami csak egy halálra ítéltben lapulhat. Örömmel töltött el a látvány, végre ő volt az áldozat.
– Mindig is olyan akartam lenni, mint te – vágtam a fejéhez keserű szavaimat. – Akit elfogadnak, szeretnek és megbecsülnek. Miért járt neked több? Egyesek miért születnek a fénybe, míg mások sötétbe?
Ám nem fejezhettem be a monológom, a számonkérést Ámor szakította félbe, aki olyan erőteljesen belerúgott a bokámba, hogy a korlátnak estem.
– Te áruló! – visítottam, aztán a fegyver elsült.
Ám ezúttal, ahelyett, hogy mindenki magába szállt volna vagy csöndben marad, Psyché elrugaszkodott, és olyan erősen eltaszított magától, hogy csak lestem. És estem.
A golyó senkit sem talált el, felfelé küldtem az Elíziumba, míg én a Tartarosz felé zuhantam. Lelökött a harmadik emeletről! Sosem szabadott volna közel engednem magamhoz! Nem eresztettem a tekintetét, megrovóan meredtem rá, hogy örökre az emlékezetébe vésse ezt az éjszakát. Ő is engem bámult, csak arra várt, hogy kilapuljak az udvar nedves betonján.

A zuhanás pillanatai hosszú perceknek tűntek. Maradt időm elgondolkozni életem summáján, és azt hiszem, a gyűlölet mindig is erősebb volt bennem, mint a szeretet. Semmi más, hiszen már azt sem tudtam, mi valós és mi hozzáköltött. Elviselhetetlennek tűnt létem szánalmas tragikomédiája, találnom kellett egy mítoszt, ami magyarázatot nyújt rá. Kár, hogy Medúza sem volt halhatatlan, csak ezúttal nem Perszeusz, hanem az undorítóan boldog szerelmespár vetett véget neki. Más példaképet kellett volna választanom. Medúza egy vértócsa közepén kileheli a lelkét, míg az a kettő, ahogy a mitológiában, boldogan él, míg meg nem hal. Ámort elviszi a mentő, engem meg a halottas kocsi. Nem igazságos! De mit is vártam? Az élet sosem volt az. Mindig is akadtak olyan emberek, akik szenvedésre születtek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése