Google+ Followers

2017. január 15., vasárnap

Kovács Gábor: Lefelé, hazafelé

A forró kávétól öklendezni kezdek. Újabban minden reggel így indul, egy könnyed haláltusával üdvözlöm a napot. Szememre könnyfüggöny ereszkedik, majd következik az összegörnyedve, levegő után kapkodó köhögés. Minden pillanatban arra készülök, hogy torkomból sugárban tör elő a vérem, de ez még nem az a nap, talán majd a holnapi. A szédülés kis híján a padlóra csavar, ennek ellenére nagyot slukkolok erős cigarettámból. Hiába, a pokolba vezető út fájdalommal van kikövezve, engem pedig hidegen hagy ez az utazás. Nem sietek ugyan, de azért lassítani sem fogok egyre ingatagabb lépteimen, azt majd a természet úgyis megoldja. A szörnyű másnaposság már mindennapjaim része lett, ahogy a folyamatos rosszullét is, megszoktam már, úgyhogy egész jól vagyok.
Fogmosás közben megtörténik, amit már előre tudtam, kiadom magamból a barna löttyöt. Sebaj, csinálok másikat, ha már ezt a játékot kell játszani. A tükörhöz fordulok, és szembe nézek önmagammal. Vagyis csak a tükörképemet bámulom közömbösen. Fejemre tapadt, zsírtól csomós hajamat egyetlen mozdulattal fésülöm hátra enyhén remegő kezemmel, közben arra gondolok, hogy egy sapkát kellene szereznem. Lehetőleg valami viharvert promóciós darabot, amit a hozzám hasonlóak szoktak hordani. Ha lenne, folyton azt hordanám.
Talán bűzlök is, de ezt már egy ideje nem tudom megítélni, viszont, még mindig jóképű vagyok. Lecsúszott rocksztárosan ugyan, de egész jóképű.
Fogalmam sincs róla mennyi az idő, hiszen nincs jelentősége. Csupán a megállás nélkül duruzsoló tévé műsoraiból tudok következtetni. Néhány óra ájult alvás után úgyis mindig felébredek, de az is lehet, hogy ezek csupán percek. Húgysárga szememből lehetetlen a kialvatlanság mértékét kiolvasni.
Innom kell valamit.
Kifordulok a fürdőből és magamra húzom hetek óta hordott farmeremet, pólót veszek fel anélkül, hogy megszagolnám, majd cipőt zokni nélkül. Az időjárást sem érzem, a hőség jöhet belülről is, a hideg lehet körülöttem, vagy fordítva. Az évszakok már nem különböznek.
Az utcán senkire sem nézek, hiszen már nem tartozom közéjük. Félek tőlük. Tisztában vagyok vele, hogy csak legyengült idegrendszerem az okozója, de napközben rettegek az emberektől. Az üzletben is próbálok észrevétlen maradni. A legolcsóbb piákat keresem, nem mintha annyira számítana, de már eljutottam odáig, hogy a mennyiség fontosabb a minőségnél. Az alsó polcról gyorsan ki is kapkodom a vékony falú alumínium dobozokba zárt megváltást és már indulok is vissza menedékembe. A pénztárnál álló lány, amikor meglát, hátrébb lép egyet. Látom rajta az undort és a megvetést. Ő abból az időből ismer, amikor még minden a helyén volt, egy ideje nem beszélgetünk, mint ahogy előtte mindig tettük. A közös témák elfogytak.
Sietek haza, ahogy csak bírok. Vedelni akarok, a véget nem érő szalonspicc ölelő karjaiban ringatózni, hogy a múlt felejtődjön, a jelen pedig ködösödjön végre.
Este majd elindulok, hogy az egyre nehezebben előcsalogatható szörnyeteggé válhassak. A fenevaddá, akinek legszebb pillanataimat is köszönhetem. Sokat tett értem a homályos évek alatt, többnyire hálás vagyok minden egyes felbukkanásáért, de néha szégyenbe is hozott. Például amikor egy teletetovált arcú transzvesztita ágyában ébredtem.
Perkelének neveztem el a démonomat.
Ugyan hangja már nem olyan félelmetes, bundája megkopott, karmai pedig csorbák, de méltósága, a régi. Kívülről nézve.
A lánnyal is így találkoztam, átváltozva. De ő a valódi énembe is beleszeretett. Valószínűleg boldogok voltunk, miközben a szó jelentését egyikünk sem ismerte. A nap sütött, mindenünk megvolt, csak egymással nem tudtunk mit kezdeni, észrevétlenül beköltözött harmadiknak a megszokás. Ha nagyon vágyunk valamire, az elveszti a csillogását, ha már birtokoljuk. Nagyon is jól tudtuk ezt, mégsem poroltuk le soha románcuk elhanyagolt alkatrészeit, hagytuk hangosabban csikorogni. De mindketten többet akartunk, valami megfoghatatlant, valami rosszabbat, valami katartikusabbat. A viharfelhőket, amik elkerültek minket.
Egy néhány szavas üzenettel lett vége.
Beszélnünk kell!”
Nem gyászoltam meg egyetlen percet sem, helyette a vadat hívtam segítségül, és ő vitt, amíg volt szikra. Közben azért néha én is megjelentem. Mikor irigykedve néztem azokat, akiknek tényleg csak egy sörre volt ideje, miközben nekem egyre kevesebb lett az életem. Az egyedüllét ürességét próbáltam megtölteni bármivel, amit elém raktak a pultoknál, de ha már semmi nem hoz izgalomba ideje kiszállni, a saját ritmusodban. Függő akartam lenni és mindig elérem a céljaimat. Felelőtlen gondtalanság lett a jutalmam, ahogy távolodtam a racionalitástól, legnagyobb félelmemmé az vált, hogy torkom száraz marad. Egyszer sem szomjaztam.
Az összemosódott évek valamelyikének utolsó előtti napján ágazott ketté az út előttem. Tudtam, bármelyiket is válaszom, ha rálépek onnantól nincs visszatérés. Akár a megvilágosodás pillanata is lehetett volna, ha nem vagyok ennyire önző és gyarló, de nevezhetjük gyávaságnak is. Talán először tényleg magamba szálltam. Egész testemben éreztem, itt a legutolsó változásról kell dönteni. A könnyebb és a nehezebb út között kellett választanom, viszont lefelé kényelmesebb menni.
A népszerűbb felé indultam.
Folyton azt érzem, hogy a szobában van valaki. Csak megmozdulni látom, de ha odanézek, megint csak én vagyok itt egyedül. A vesém közben folyamatosan fáj, tudatja velem romló állapotát. A fájdalmak a legkülönösebb helyeken jelennek meg. Vajon milyen lesz a befejezés? Kínokkal teli? Lázálomszerű? Vagy megnyugtató? Ha lesz hozzá erőm, elbújok, mint a könyvben a mambó királya, hagyom, hogy a magamnak alkotott halál elvégezze a dolgát. Eloltom a cigimet és azonnal rágyújtok a következőre. Mégsem égettem ki magamból az összes érzelmet. Lenyúlok magam mellé és az üres üvegek közül kikeresem azt, amelyikben még lötyög valami.

Még egy löket kell, mert kezdek elszomorodni.

1 megjegyzés:

  1. Gábor egyre jobb! Hatalmasat fejlődött az első írásai óta. Olvasás közben elmerültem a nyomorában, éreztem a beletörődését, a "minden mindegy" érzését. Előre, a határ a csillagos ég!

    VálaszTörlés