Google+ Followers

2015. augusztus 20., csütörtök

Kyle: A nevem Samu

Az első ütést azért kapom, mert dagadt vagyok. A másodikat megérdemlem.

Elnézek Feri feltartott ökle mellett, végig a verésre buzdító haverjain, tekintetem Anitán állapodik meg. Két ütéssel ezelőtt még a fenekét bámultam.

Három éve láttam meg először. Mellettem állt a gimnáziumi évnyitón, a szemem sarkából lestem, de rajtakapott – egy légfuvallat az orrába sodorta az izzadtságszagomat. Anita fintorogva felém pillantott, én meg rezzenéstelenül meredtem előre, mintha másvalaki lenne a bűzforrás.

Feri a képembe öklöz.

Hátulról átkarolnak, térdre, talpra rántanak. Anita előhúzza a telefonját a zsebéből, felemeli, és a mobil kitakarja gyönyörű arcát. Egy barátnője szól neki, hogy videót készítsen, ne képet. A többiek a hájamat csípik és csavarják, disznós vicceket durrogtatnak.

Feri visszakézből pofán vág.

– Könyörögj bocsánatért, te stírölős dagadék!

De én nem beszélek, és ezt ő is jól tudja. Mindenki tudja.

Képzelj el egy porbafingó, szeplős kissrácot. Egy szerencsétlen nyomorékot, ahogy a tükör előtt áll, mögötte a szüleivel. Az anyja odahajol hozzá, a vállára csúsztatja a kezét és azt súgja a fülébe, hogy minden rendben lesz. Azt mondja, csak mosolyognia kell, kézfogásra nyújtania a kezét, és illedelmesen bemutatkoznia. Csupán három szót kell mondania:

– A nevem Samu.

Most képzeld el a fiút, ahogy másnap elindul első napjára az általános iskolába. Tömött táskája szélesebb a vállánál, súlya alatt csetlik-botlik a szandáljában. A kissrác belép az osztályterembe, a gyerekzsivaj abbamarad, és idegen tekintetek tapadnak rá. Rengeteg szemgolyó, kitágult pupillák, és mind őt falják. Ez annyira sokkolja, hogy elrohan. Miután pedig becsengetnek, a tanár vonszolja vissza az órára. És az összes szemgolyó őt bámulja.

Képzeld el, ahogy a fiú előveszi a szendvicsét a szünetben. Óvatosan eszik. Aprókat harap. Lassan őrli a falatokat, hogy végig tele legyen a szája és senkivel ne kelljen beszélnie. Majd jön a következő szünet, és a kissrác újabb zsemlét bont. Betömi azt is. A harmadik szünetre a fiú az összes uzsonnáját megeszi, még a morzsákat is felcsippenti az asztalról, csak ne szólítsa meg senki. Aztán ebédig majd’ éhen döglik.

Másnap több zsemlét visz magával, a napi adag egyre növekszik. A fiú hízásnak indul, mintha bennrekedt szavai rakódnának le zsírként a testén.

Feri egy horogütéssel leterít.

Elnyúlok a talajon, alul az egyik oldalsó fogam kitekeredik. Anita megmutatja a felvételt a barátnőjének, ujjával a kijelzőt bökdösi. A fiúk a nyelvemet akarják látni, mert nem hiszik el, hogy nekem is van.

Feri a pólóm nyakánál felrángat. Szétfeszíti az állkapcsomat, ujjával a számban turkál, a nyelvemet akarja megfogni. A fogam még jobban kimozdul.

Anita feltartja a mobilját, hogy szenvedésem minden mozzanatát megörökítse. Később legyen min szórakoznia. Neki, a barátnőinek és a fiújának, Ferinek.

Feri kihúzza az ujját a számból, a kezére tapadt véres nyálat a hajamba törli. Megüt, amiért összevéreztem és összenyálaztam őt. Anita nevet. Mindenki nevet.

A vérem fémes ízű, de a kifordult fogam jelenleg jobban leköt. Megpróbálom kikaparni a nyelvemmel, csikorog és recseg, ahogy feszítem. Aztán roppan egyet, kitörik az ínyemből és beforgatom az ajkaim közé.

Feri ütésre emeli a kezét, és amíg a mobilnak pózolva hátrafordul, végignézek a vihogó arcokon, az élveteg tekinteteken, de különösen egyvalakin időzöm el. Ha újra az évnyitón lennénk, a legkevésbé sem szégyellném a szagomat.

Feri nevetve felém fordul, nyelve fodrozódik a nevetéstől. Óriásira tátott pofával röhög, amibe uvulája is belerázkódik. Verbális bántalmazásának fészke védtelenül tátong előttem.

És egy erőteljes köpéssel belerepítem ebbe a fészekbe a fogamat.

***

Anya a rendőrségre akar menni, de lebeszélem róla. Ezzel csak rontana a helyzeten.

– Ha hajlandó lennél megszólalni, hívhattál volna segítséget.

Ennyiben maradunk.

Másnap egy másfél méter magas, és feleennyi széles, lepellel letakart tárgy fogad az íróasztalomon. Előtte cetli, rajta anya kézírásával: Szeretettel a szüleidtől.

Felváltva pislogok a papírra és a dologra. A lepel mögül zajok szüremlenek elő, apró roppanások, mint mikor száraz gallyra lép az ember. A tárgy felé nyúlok, ujjaimmal meghúzom a lepelt, a tenyerembe markolom, és egy mozdulattal lerántom.

A kalitkából egy albínó nimfapapagáj kukkol rám. Kettépattintja a csőrében tartott napraforgót, fürge nyelvével kikanalazza a magot, és oldalra dönti a fejét. Egész testével nyújtózik, kíváncsian nézelődik, ahogy felém hajol. Közelebb tipeg az ülőrúdon, és így is szemügyre vesz. Hatalmas szemével, vörös pofafoltjával, ágaskodó bóbitájával és tömzsi csőrével olyan, mintha állandóan mosolyogna.

Vacsoránál apa és anya a papagájról kérdeznek. Hogy tetszik, mit gondolok róla, adtam-e már neki nevet.

Pegazus. Mert fehér, mert gyönyörű a szárnya, és mert a lábgyűrűjén ez áll: H-PGZ-912.

Anya és apa szellemesnek találja a nevet, majd emlékeztetnek, miért kaptam a kisállatot. Pegazus ugyanis segíthet leküzdeni a gátlásaimat. Szavakat taníthatnék neki, nekem pedig ez lehetne az első lépésem ahhoz, hogy újra nyissak a külvilág felé és beszéljek az emberekkel.

Már így is beszélek emberekkel, mondom.

– Rajtunk kívül.

Felsóhajtok. Hát legyen. Úgysem kaphatok örökké felmentést a szóbelik alól, és érettségiznem is kell majd valahogy.

***

Bepakolom a tíz szendvicsemet és a hat csokimat. Becsúsztatok még négy doboz kakaót, becipzárazom a táskát, felcsapom a hátamra, és már indulok is.

A buszról egy megállóval hamarabb szállok le, hogy elkerüljem a többieket. Kicsomagolom az egyik csokimat, és majszolni kezdem. Elhaladok egy, a betonon kolduló hajléktalan mellett. A férfi előtt feje tetejére állított kalap, benne kevéske apróval, a kalaptól centikre egy kis kép Jézusról, meg egy kartonpapír, filccel skiccelt, nyomtatott betűkkel: ÉHEZEM. A kéregető rám emeli könyörgő tekintetét.

Elkapom a fejem, gyorsabbra veszem a tempót. Néhány méterrel arrébb bedobom egy kukába az üres csokipapírt, és visszafordulok. A férfi egykedvűen lógatja ferde orrát, a betont bámulja, és sebhelyes, szakállas arcát vakarja.

Megnyalom a kiütött fogam helyét.

Kicipzárazom a táskámat, előveszem az egyik szendvicsemet, és teszek pár tétova lépést a hajléktalan felé. Megtorpanok. Visszateszem a szendvicset, és kiemelek egy csokit. Odalépek a férfihez, beleejtem a kalapjába, majd elsietek onnan.

***

Szabadidőmben órákig is elnézem, ahogy Pegazus a kalitkájában játszadozik. Ha tehetem, mindig kiveszem és dédelgetem. Imádja, amikor a fejét cirógatom – lehunyja a szemét, hozzádörgölőzik az ujjamhoz, és elalszik az ölemben. Nem csíp belém, nem karmol meg, nem bánt. Csak elfogad.

***

Egyik lépcsőfokot hódítom meg a másik után. Vastag vádlim fájdalomtól égve tolja magasabbra és magasabbra kövér testemet, a szívem olyan hévvel kalapál, hogy lógós mellem beleremeg. A lecsorduló izzadtság megtelepszik a hájgyűrődéseimben, pólóm mindkét X-e és egyetlen L-je szorosan tapad a testemre.

A tizediken lihegve hanyatt dőlök, elhízott verejtékangyalt mázolok a linóleumra. A fülem zúg, a só marja a szememet, a tüdőmet pedig ki akarom köpni. Le akarok dönteni négy liter hideg vizet jégkockával és citrommal. Csak belépek a liftbe, megnyomnom a gombot és lent is vagyok, készíthetem otthon a limonádét. Nem kellene visszafelé is szenvednem.

Feltápászkodom. Görnyedt háttal a térdemre támaszkodom és kifújom a levegőt. Limonádé, limonádé, limonádé.

Kiegyenesedem, megropogtatom a derekam, és elkezdek lekocogni. Egyik lépcsőfokot hódítom meg a másik után.

***

Hat szendvics, két csoki. Én fogyok, a kolduló férfi pedig gyarapszik. Mivel nem beszélek, ő mesél magáról. Élettörténete napról napra, mondatonként bontakozik ki előttem. Jelenleg középkorú hajléktalan, tíz évvel ezelőtt fiatal boksztehetség. A barátnője lelépett egy másik fazonnal, és így került ő, Dénes, a börtönbe. Szétverte a fickó fejét.

Persze azóta megbánta.

Miután szabadult, az utcára került, és ott is ragadt.

***

Pegazus imád a vállamon ücsörészni. Beleszórom a magokat a tenyerembe, felnyújtom neki, ő pedig onnan szemezget. Egyfolytában a tőlem hallott szavakat ismételgeti. Rekedtes hangján olyanokat mond, mint: „Szevasz”, „Bírlak”, vagy „Fogytál”. Az a bizonyos három szó egymás után azonban még hiányzik a szókincséből. Persze csak azt mondhatja, amit megtanítok neki. Talán majd ma.

Benyitok az ajtón. Anya zokogva fogad, ezért nem értem, mit mond. Zaklatottan kapkodja a levegőt, le-fel járkál, a kezével hadonászik, a sminkje szétkenődik a könnyétől. Megkérem, hogy higgadjon le és mondja el úgy, mi történt.

– Kirepült az ablakon, meg akartam etetni, és rosszul zártam vissza a kalitkaajtót, ő meg kiszökött, én csak etetni akartam, adni neki magot, de ő kiszállt és nem tudom, hol van most, kerestem mindenhol, ne haragudj.

Kirohanok a lakásból, le a lépcsőn, ki az utcára, el az egyik irányba, majd vissza az ellenkezőbe, tovább egy harmadikba, fel a közeli dombra. Innen jobban rálátok a környékre, Pegazus hátha nem repült messzire, talán itt maradt a közelben, megtelepedett egy fán, vagy talált valami helyet, ahol ehet, vagy bármi. Ez nem történhet meg, ez képtelenség, ez egy rossz álom.

Este üres kalitka mellett alszom.

Másnap késő délután a dombon ülök és a füvet tépem. Egyre durvábban, egyre sűrűbb csomókban szaggatom a zöldet. Minden haragomat és frusztrációmat beleadom a pusztításba. Még a talajba is belekapok, a körmöm alá föld kerül, a feszítő fájdalmat pedig úgy küzdöm le, hogy az őrjöngésem elől menekülő rovarokat és bogarakat nyomom agyon a tenyeremmel.

Lecsapni készülő karomat valaki megragadja és kitekeri hátulról, engem meg oldalra borít és letaszít a domboldalon. Mind sebesebben gurulok lefelé, buckák által megdobva, át a kutyaszaron, az eldobott szemeten, majd nekicsapódom egy fa törzsének. A levegő kiszalad a tüdőmből, némán tátogok és próbálok felkelni, de Feri és a haverjai berugdosnak a bozótosba. Feri az arcomba fejel, amitől a földre zuhanok, de ő már vissza is ránt magához.

– Azt hiszed, vicces voltál múltkor, mi?

Gyomorszájon vág. Felnyögök és előre görnyedek, de Feri az államnál fogva kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

– A haverok és a csajom előtt, hmm?

A következő pofont megkönnyezem.

– Kiszartam a fogadat, te dagadt rohadék!

Olyan közel húz magához, hogy az orraink egymásnak nyomódnak. Aztán eltol magától. Feri orrcimpái óriásira tágulnak, ahogy beszívja a levegőt, nyakán vaskos ér lüktet, az egész képe vöröslik. A zsebébe nyúl, kotorászik, és arról magyaráz, hogy nagyon is jól tudja, mivel foglalkozom otthon mostanában. Mikor megtalálja a zsebében, amit keresett, felhorkant, szabad kezével az arcomat oldalról a fogamhoz szorítja, én pedig a fájdalomtól szétnyitom az ajkaimat. Feri a számba erőszakol valamit, majd ellök magától, és hanyatt vágódom. Amíg ők lelépnek, én négykézlábra állok, és öklendezek. Kiköpöm a tenyerembe azt a tárgyat, és a pólómban megtörlöm.

Megtörlöm a madárgyűrűt a H-PGZ-912-es sorszámmal.

***

Állatorvos leszek. A villámmal felnyársalok egy párolt brokkolit, betömöm a számba, és már döföm is fel a következőt. Állatorvos leszek. Ahogy mondom, megrágott brokkoli-darabok záporoznak a számból az asztalterítőre. Látásom elhomályosul a könnytől, még több nyálas ételdarab buggyan elő az ajkaim közül. Anya feláll az asztaltól, hozzám lép és fejemet a mellkasához vonja. Átkarol, ahogy csak az anyák tudnak.

***

Hátralévő gimnáziumi éveim intenzív tanulással és edzéssel telnek. A tanárok csodálnak a szorgalmamért, de tulajdonképpen csak motiváció és egy szemétláda kérdése az egész.

Egy nap az osztályfőnök bejelenti, hogy Feri kórházba került, és egy jó darabig nem jön iskolába. A gyanú szerint összeverték az utcán, de Feri semmire sem emlékszik. Néhányan elszörnyednek a hírre, én még csak az együttérzéssel sem próbálkozom. Később megígérem Dénesnek, hogy alkalmazni fogom, ha saját rendelőm lesz.

Mire bekerülök az állatorvosira, a ruháim már nem a hájamon feszülnek. Az első napon az egyetemen néhány lány még meg is néz magának. Pironkodó arcok, érdeklődő pillantások kísérnek, ahogy elhaladok a padok között.

Középen ülök le, felhajtom és bekapcsolom a laptopomat. Pirospozsgás, szőke lány huppan le mellém. Elejti a tolltartóját, a tollai kiszóródnak, az egyik a lábamhoz gurul. Lehajolok és felveszem, majd odanyújtom neki. Ő megköszöni, elveszi tőlem, és visszacsúsztatja a többi mellé a tolltartóba, majd a füle mögé söpör egy hajtincset. Idegesen matat a táskájában.

– Huh. Első nap, mi?

Mosolyogva bólintok, kettőt kattintok az egérrel és megnyitom a wordöt.

– Azt hallottam a tanárról, hogy iszonyat jófej.

Biccentek, ő pedig továbbfolytatja csivitelő hangján.

– Kemények az órái, de azért nem teljesíthetetlenek.

Zavartan rám néz.

– Ne haragudj, még be sem mutatkoztam! Sári.

Felém nyújtja a kezét. A bőre nagyon fehér, puhának és selymesnek tűnik, ujjai vékonyak és hosszúak. Sáriból árad a jókedv és az energia, tekintete az olyan emberé, aki nem a külsődet nézi, hanem a lelkedet látja. Soha nem láttam még ennél gyönyörűbb szemet.

Hát, itt vagyok most, Pegazus.

Gyengéden megrázom Sári kezét, a bőre tapintásra pontosan olyan finom, mint amilyennek tűnik. Széles mosoly kúszik az arcomra.

Ezzel még tartozom neked, Pegazus.

Sári szemébe nézek, és azt mondom:


– A nevem Samu.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése