Google+ Followers

2013. december 7., szombat

Szaszkó Gabriella: Hiszek a társadalombiztosításban

Nem lehetettem több tízévesnél, amikor a világ gyökeresen megváltozott. Igaz, én pont ahhoz a generációhoz tartoztam, akik alig emlékeztek a régi rendre. Ahhoz viszont elég idős voltam, hogy halljam a nagyszüleim és idősebb ismerőseim felháborodását. A szüleim realista emberek lévén alkalmazkodtak az új formákhoz. Mindketten főiskolát végeztek, és Hivatalokban dolgoztak, sohasem gondoltak arra, hogy a művészetek vagy a lélek mélyebb rétegeinek boncolgatásába kezdjenek. Azt nem mondanám, hogy boldogan fogadták a 2028-as lélek és vallások eltörléséről szóló törvényt, de nem tiltakoztak, nem csatlakoztak az ellenállási mozgalomhoz. Semmiképp sem szerették volna magukra haragítani az ország vezetését, munkájuk és megélhetésük volt a legfontosabb számukra. Főleg, hogy három gyermeket kellett felnevelniük.
Hétfő reggel anya szlalomozott velünk a tömegben. Apám és az idősebb testvérem korábban indult el reggel, hogy első sorból figyelhessék az eseményeket. Anya olyan erősen fogta a kezemet, hogy éles fájdalmat éreztem benne, de mégsem akartam elengedni. Hatalmas volt a sokaság a Hivatalnál, ezért rettegtem, hogy elveszíthetem szüleimet és két testvéremet. Nem is láttam ki a rengeteg ember közül, alig kaptam levegőt az óriási teremben, ráadásul folyamatosan táskáknak, karoknak és lábaknak ütköztem.
Gyűlöltem a hét első napját. 2029-től kezdve a világon egyetemessé tették a hétfői összejövetelt, amelynek alkalmából minden ember a Polgármesteri Hivatal épületében találkozott. Ilyenkor mindenkinek szép ruhában kellett feszítenie, hálát mondania az Intézményekért, és kitöltenie az éppen aktuális papírokat. Sokan élvezték a közösségi élet ezen formáját. Én túl kicsi voltam akkor, hogy ebből bármit is felfogjak azon kívül, hogy szorított a nyakkendőm, és szúrós volt az öltönynadrágom belseje. Ráadásul rettenetesen unatkoztam a beszédek alatt, ami arra sarkallt, hogy folyamatosan kapkodjam a fejem, néha pedig elkószáljak a szüleim mellől. A nagypapámat kerestem a családunk mellett, hiszen ő mindig gúnyos viccekkel szórakoztatott engem és a húgomat. A bátyám ezt már nem nézte jó szemmel, tizenöt évesen azt fontolgatta, hogy jogi személy lesz, ezért mindent nagyon komolyan vett az Intézményekkel kapcsolatban.
Irtózatosan kiszáradt a torkom, ráadásul továbbra is csak egy csíkot láttam a hatalmas kivetítőből, ami a Hivatal pódiumán terült el. A Főhivatalnoknak nem volt arra ideje, hogy élőben vezesse le a heti Hálaadást. Húgom rángatni kezdte az öltönyöm ujját:
– Nem látok semmit! – mondta magas és nyűgös hangon. Ő fehér ruhácskát és harisnyát viselt, amitől mindig kaparta a lábát.
– Úgyis ugyanaz lesz, mint előző héten!
– De így még unalmasabb, és éhes is vagyok.
A húgom felé fordítottam a fejem, aki dühös arccal nézett felém. Sejtettem, hogy hamarosan hatalmas hisztizésbe kezd, aminek anya nem fog örülni.
– Most ettél! Tudod, hogy csendben kell lenni.
A mellettünk álló fiatalabb férfi egy rosszalló pillantással ajándékozott meg bennünket, amihez anya is csatlakozott.
– Daniel, Rose! Maradjatok csendben, mindjárt kezdődik a Hálaadás!
Hatalmasat sóhajtottam, karomat összefontam, majd Rose-ra néztem, aki lebiggyesztette a száját. Sehol sem láttam nagypapát a tömegben, amitől egyre szomorúbb lettem. Nem is volt időm sokáig keresgélni, hiszen hamarosan elsötétedett a terem, és a kivetítő képernyőjén megjelent városunk Főhivatalnoka. Haját elegánsan hátrazselézte, öltönye és egyszínű nyakkendője távolságtartást tükrözött. Húgom továbbra is mellettem vakarózott, ennek ellenére próbáltam csendben meghallgatni az ismerős szöveget.
– Kedves egybegyűltek! Azért vagyunk itt ezen a csodálatos hétfői reggelen, hogy hálát adjunk az Új Rendnek, amely könnyebbé teszi mindannyiunk életét. Egyetemes eszménk az egész világot egységessé tette. Nincs többé a vallások széthúzó ereje. Hiszünk abban, ami kézzel fogható, ami mindannyiunknak segít ételt tenni az asztalra. Az adók, a társadalombiztosítás és hivatalos papírok járulnak hozzá, hogy bonyolult világunk átláthatóvá válhasson! Adjunk együtt ma is hálát a hivatalokért és a biztosításokért.
Ekkor szünetet tartott a férfi, mire az egész tömeg skandálni kezdte az ismerős mondatot. Én aznap nem mondtam semmit, azonban húgomnak ez volt a kedvenc része.
– Hálát adunk az intézményeknek, az adóknak és társadalombiztosításnak!
A Főhivatalnok folytatta tovább a mondandóját, megköszörülve a torkát. Elgondolkoztam azon, hogy felvételről megy-e a műsor.
– Remélem, hogy ezen a héten is eredményesek leszünk. Remélem, hogy egyre többen üdvözölhetik az életükben a folyamatos hivatali munkát, amely a társadalombiztosítás biztonságával jár együtt. Az imádkozás nem mentett még meg senkit eddig, de az egészségbiztosítás ezzel szemben minden nap életeket óv meg.
Húgom kicsit előbb szólalt meg, boldogan kacarászva ordított fel a tömegből.
– Lélek nincs, de van társaságos biztosítás! – mondta, elvétve a kifejezést.
Anyám egyetlen pillantást vetett Rose-re, majd csatlakozott a kántáló tömeghez.
–Hálát adunk az egészségbiztosításnak – mormolta. – Add meg nekünk Hivatal, hogy meggyógyíthassuk betegségeinket!
Lábammal doboltam a fényes padlólapon, én csak azért voltam hálás, hogy már csak a Főhivatalnok utolsó sorai voltak hátra. Persze ezt sohasem vallottam volna be.
– Örülök, hogy ma is ennyien összegyűltünk! – folytatta a férfi. – Mindenkinek eredményes hetet kívánok. A papírok hamarosan kiosztásra kerülnek. Ne felejtsék ráírni az összes oldalra tízjegyű azonosítójukat. Köszönöm a közös Hálaadást, amely minden egyes héten ugyanolyan boldogsággal tölthet el bennünket. Viszontlátásra!
Elsötétedett a képernyő, mire hangosan felsóhajtottam. Már az iskolában is szívesebben lettem volna, de a tanítás csak kora délután kezdődött hétfőnként, hogy mindenki kitölthesse a papírjait. Egy komor arcú, ősz nő osztogatta az arra a hétre vonatkozó nyomtatványokat. Anya pedig a táskájában turkált a fontos kártyák után kutatva. Mosolyogva vette el a nőtől a vastag paksamétát. Apa pár héttel ezelőtt mondta el nekem, hogy mindezek az adminisztráció miatt szükségesek. Ezeken vezetik, hogy ki mennyit dolgozott, adózott, és milyen járulékokat kell fizetnie. Egy szót sem értettem belőle, de azt nagyon jól tudtam, hogy a Hálaadás után akár egy órát is igénybe vehetett a papírok töltögetése, ami a világ legunalmasabb tevékenységei közé tartozott.
– Éhes vagyok! – kiáltott fel a húgom, és anya táskáját kezdte rángatni. – Ihatok narancslevet?
– Előbb még azt mondtad, hogy éhes vagy – tettem hozzá.
– Mind a kettő!
– Gyerekek, csak egy kicsit hagyjatok békén! Hogyha elrontom a kitöltést, akkor kérhetek új papírokat, és itt ragadunk örökre.
Időközben anya egy sorszámot is kapott, amellyel a hetes kapuhoz kellett később mennie. A húgom egyik lábáról a másikra lépkedett, sejtettem, hogy azt jelezte, hogy már pisilnie is kell. Nagyon nyűgös volt aznap reggel.
Anya egyetlen szerencséjére nagyapám sikeresen átverekedte magát a tömegen.
– Hát hogy vannak az én kedvenc unokáim?
– Nagypapa! – kiáltott fel Rose. – Pisilni kell, meg éhes és szomjas is vagyok!
Nagyapám szerényen mosolygott a kishúgomra, majd lassan megcsóválta a fejét.
– Ó, hát ez nagyon sok probléma egyszerre! Most pisilni menjünk előbb vagy inni?
Anya felnézett a papírok közül, arca gondterheltnek tűnt, ahogy lapozgatott.
– Apa, kivinnéd Rose-t és Danielt? Nagyon sok kitöltendő papír van hátra, mert James más biztosítási kategóriába került, és a felét sem értem ezeknek a szövegeknek. Koncentrálnom kell.
Nagypapa felvette Rose-t a nyakába, nekem pedig megfogta a kezem. A hétköznapokban már nem szerettem, hogyha felnőttek vezettek, de a tömegben félő lett volna, hogy elveszek. Mindennél jobban örültem neki, hogy kivisznek a fülledt sokaságból, ahol csak a tollak csattogását és a papírok zörgését lehetett hallani.
Odakint azonnal megcsapta a hideg novemberi szél kipirosodott arcomat. Rose úgy tűnt, megnyugodott, mivel nagyapa odakint egy csomag csokis kekszet adott a kezébe. Hiába vezették be már egy éve az Új Rendet, továbbra is képtelen voltam megszokni a látványt, ami a Hivatal előtt fogadott. Tízévesen nem tudtam felfogni a jelentőségét, azonban kellemetlen görcs állt a gyomromba a térdelő, könyörgő emberek látványától. Általában elfordítottam tőlük a fejemet is, hiszen a szüleim azt mondták, hogy nem szabad foglalkozni velük. Az iskolában azt tanították, hogy ezek az emberek megérdemlik a sorsukat, amiért nem tagozódtak be az Új Rendbe, esetleg túl lusták, hogy dolgozzanak.
Aznap azonban egy velem egyidős kisfiú állt elénk. Kitágult szemekkel nézett a húgom felé, aki a kekszet ette jóízűen. A csoki arcára maszatolódott, úgy pillantott először rám, majd elfordult az alacsony és sovány kisfiútól.
– Az anyukám nagyon beteg, kérhetek egy kis ennivalót?
Nagyapa oldaltáskájából azonnal kivett két zsemlét, mintha csak erre készült volna. Hosszú évek során derült ki, hogy minden hétfőn vitt magával annyi ételt, amennyit csak tudott.
– Imádkozunk Istenhez, hogy segítsen meg bennünket és áldja meg Önöket is – mondta a velem egyidős fiú. – Nagyon köszönöm.
– Nincs mit, fiam! Mi a baja az anyukádnak?
A koszos arcú ismeretlen eldörzsölt egy könnycseppet az arcán, mire elkaptam a tekintetemet.
– Nem tudjuk, hiába vitte el apa a kórházba, nem látják el, mert nincs egészségbiztosításunk. Pedig biztosan tudnának rajta segíteni. De imádkozunk.
Rose közelebb lépett a kisfiúhoz, de a kekszet szorosan maga mellett tartotta.
– A társadalombiztosításhoz kell imádkozni, te buta! Isten nem létezik.
A fiú szeme tágabbra nyílt Rose mondatától, közben szeme néha a csokis édességre vándorolt. Húgom hiába volt csak ötéves, lefordította az eseményeket saját nyelvére. Nagyapám azonban komor pillantással ajándékozta meg ezért.
– Rosie – kezdett bele. – Attól, hogy mások másban hisznek, még megérdemlik, hogy azonos bánásmódban részesüljenek. Adnál a kekszből ennek a kisfiúnak, aki ilyen bátran vigyáz az anyukájára?
Rose elfordította a fejét, majd lassan megrázta. A kisfiú a szendvicses zacskót szorongatta, egyetlen lépést hátrált a szegény, sokszor jajgató tömeg irányába. Kellemetlen idő volt, mégsem volt rajta elég ruha.
– Köszönöm, elég lesz a szendvics. Nagyon hálásak vagyunk.
A kisfiú pillanatokon belül el is tűnt a tömegben, de ekkor újabb koldulók jöttek. Nagyapa igyekezett mindenkinek adni valamit, miközben azt mormolta nekik, hogy „Isten áldja meg őket”. Rengetegen koszosak voltak, bűzlöttek az utca porától. A hivatali melegben pedig emberek töltötték az értelmetlen papírjaikat.
Percekkel később megpillantottam anyámat, amint fúriaként lépkedett le a Hivatal lépcsőjén. Megragadta Rose kezét, úgy, hogy a testvérem leejtette a kekszes zacskót a földre. Egy pillanatra sem érdekelte tovább, miután befalta a zacskó felének a tartalmát, már nem volt rá éhes.
– Apa! Már megint mit tanítasz a gyerekeknek? Még a végén azt hiszik, hogy így is lehet értelmes életet élni!
Nem volt kedvem hallgatni anyát. Tízéves voltam csupán, de az értelmes élet szavakat semelyik világgal nem tudtam összeegyeztetni. Inkább felkaptam a csokis keksz zacskóját a földről, és nem törődve anyámmal, a kisfiú és anyukája felé vettem az irányt.
Odanyújtottam a maradék kekszet a fiúnak, aki összekulcsolt kézzel ült édesanyja felett. A nő arca ijesztően sápadt volt.
– Nagyon köszönjük – mondta a fiú, mire én bólintottam.

Akkor határoztam el, hogy inkább a lélekben hiszek, mint a társadalombiztosításban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése