2017. október 14., szombat

Schlekmann János: Üzenet

Mindenszentek éjszakáján, amikor az emberek már rég nyugovóra tértek, és a hold is magasan járt, Zorro, a fekete kandúr körvonala rajzolódott ki a családi ház ablakába helyezett mécses átszüremlő fényében. Méltóságteljes mosakodását duzzogva szakította meg, hogy eleget tegyen kötelességének, és egy ugrással útját állta az ajtó felé igyekvő néhai gazdája szellemének.
– Nem úgy van az! – vetette oda a kandúr, és letelepedett a bejárat előtt.
A szellem megtorpant, majd a felismeréstől elmosolyodott.
– De megnőttél. Alig ismertelek meg.
– Aham… – mondta Zorro, és unottan megnyalta a mellső lábát.
– Bent van?
– Ő igen.
– Beengednél? – tördelte áttetsző kezét a szellem.
– Ismered a szabályt – nézett fel a négylábú, majd folytatta a mosakodást.
– Igen, de a régi, szép emlékekre való tekintettel kivételt tehetnél. Mit gondolsz? – nézett reménykedve egykori házi kedvencére.
A négylábú unottan felnézett.
– A szabály az szabály! Nem tehetek semmit.
– De megdicsőültem. Nem vagyok ártó szellem. Vörösen fénylenék? – pillantott végig magán.
– Nem. De akkor sem tehetek kivételt.
– Ne csináld már!
– Ez a feladatom, emlékszel?
– Mire is?
– A napra, amikor idehoztál.
– A gyerek akart egy kisállatot. És?
– És te engem hoztál. Arra emlékszel, mit mondtál neki akkor?
– Nem kérhetsz tőlem ilyet. Rég volt.
– Adj neki nevet, és ő majd vigyáz rád! Ezt mondtad.
– Azok csak szavak voltak, hogy megnyugodjon. Mindig félt. Ezt te is tudod.
– Nevet adott nekem, és én teljesítem a feladatomat.
– Kutyát kellett volna hoznom – bosszankodott a szellem.
– Utálod a kutyákat. Szolgalelkűeknek, és akarat nélküli báboknak hívtad őket.
– Ne is mondd! Rossz nézni odafent a barátjukat kereső lelkeket. Képtelenek megérteni, hogy állatok nem emelkedhetnek fel.
– Kivéve mi – pontosította le a kandúr.
– Ti hová emelkednétek? Ti már elértétek a tökéletességet.
– Igaz!
– Na, a kedvemért! – próbálkozott újra a szellem. – Csak egy perc, nem több.
– Nem!
– Csökönyös egy jószág vagy – kezdett körbe-körbe járni a szellem.
– Kötelességtudó. Legyél pontos!
– Sohasem gondoltam, hogy pont te fogsz az utamba állni. Csak jót akarok. Miért nem érted meg?
– Én megértem, de nincs választásom. Ha megszegem a szabályt, még a végén emberként, esetleg kutyaként születek újjá, és akkor szolgálhatok. Ezt te sem akarhatod.
– Nem, igazad van – biccentett a szelem. – Akkor sem tennél kivételt, ha ettől függ a gazdád boldogsága?
– Nem igazán.
– Szívtelen dög!
– Péter kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolatban él Judittal – magyarázta a macska. – Miért engedném, hogy belezavarjál?
– Mert közeleg a sötétség.
A Kandúr unottan körbetekintett, majd megszólalt:
– Már megérkezett.
A szellem némán dühöngött. Feldúltan mászkált, néha felnézett a csillagok tarkította égboltra, majd kisidő múltán megrázta magát, és lenyugodva a macskához fordult:
– Nehézségeik lesznek. Remélem, így már felfogod.
– Nem vagyok hülye.
– Pedig néha annak tűnsz – morogta az orra alatt a szellem.
– Hogy mondod?
– Semmi, semmi.
– Már azt hittem, meg akartál sérteni – karistolta meg a betont karmaival.
A szellem összerezzent a hangtól, és egy lépésnyit hátrált. Tudta ő, hogy csak egyetlen élő létezik, aki árthat neki, és az nem más, mint a macska. Karmaival megszakíthatja szövedékét, és akkor szétfoszlik, akár a hajnali köd, és örökre elvész.
– Nem tudod, miért nem jött ki hozzám?
– Gondolom, dolga volt.
– Vártam.
– Gyújtott gyertyát az üdvösségedért, ahogyan azt szokás.
– Jobban örültem volna a látogatásának. Olyan rég láttam. Hiányzik!
– Ha nem lennél itt, felkelthetném, de így… Más lenne a helyzet, ha magától ébredne fel. Akkor csak közétek állnék, de nem akadályoznám meg, hogy láthasson. Bár ahogy ismerem, felkapna, és a házba menekülne.
– Ne is mond! Emlékszem még arra a szörnyű hétvégére. Még sohasem láttam annyira ijedtnek. Azóta sem értem, mi vitte rá, hogy megnézze azt a filmet.
– A barátai – vetette oda a macska.
– Bezzeg azok nem féltek.
– Dehogynem. Napokig nem aludtak.
– Péter végül aludt – emlékeztette a szellem.
– Persze, hogy aludt. Neki itt voltam én, hogy megvédjem.
– Gondolom, a többiek kutyások voltak?
A macska biccentett.
– Ha ekkora befolyásotok van a világra, miért nem veszitek át a hatalmat?
– Egyiptomban megpróbáltuk, de elkövettünk egy apró hibát.
– Felcsigáztál. Még hogy ti hibáztatok!
– Nem vagyunk büszkék rá, de tévedni emberi dolog, míg egyszer tévedni macska dolog. Azóta se történt ilyen sajnálatos eset.
– Ha már nem engedsz be, elárulhatnád. Legalább valami értelme legyen az ittlétemnek.
– Nem csak a befolyásosokat kellett volna a bizalmunkba fogadnunk.
– Jellemző rátok.
A kandúr kérdőn nézett a szellemre.
– Kezdem élvezni a dolgot. Tőlem várod a választ. Ilyen előfordult már az idők folyamán?
A macska felnézett.
– Előfordult. Ritkán, de elő. Ha nem akarod elmondani, nem kell. Időm van bőven, magamtól is rájövök. Ellenben veletek, emberekkel én újjászületek.
– Dölyfösebb vagy, mint hittem. Mindig is tudtam, éreztem, de ez minden várakozást felülmúlt. Mintha te találtad volna ki a világot.
A kandúr sokat sejtetően a szellemre nézett. Tekintetében fény csillant.
– Nem mondhatod!
– Nem is mondtam.
– Hagyjuk!
– Kérlek.
– Valahogy mégiscsak tudatnom kéne vele, hová rejtettem még a háború kezdetén a család aranytárgyait – mondta a szellem.
A macska újra mosakodni kezdett.
– Nincs valami kiskapu?
– Éppenséggel…
– Mondd már el!
– Nem is tudom.
– Légy szíves! – fogta könyörgőre a szellem. Felnézett az égre, a hold már túljutott útja háromnegyedén. – Nincs sok időm. Hajnalban mennem kell.
– Azt mondtad, szívtelen dög.
– Mondtam, mondtam, de nem úgy gondoltam. Felidegesítettél. Meg tudnál bocsátani?
– Nem is tudom.
– Megsimogatnálak, ha tehetném.
– Hozzám ne merj érni! – kapta fel a macska a fejét. – Hónapokba is beletelne, mire lenyalnám magamról a szagodat. Tudod te, mennyi szőrcsomót kellene ahhoz felöklendezni?
A szellem csak állt.
– Sokat! És az nem egy leányálom ám. Megfeszül a tested. Köhögsz, krákogsz, aztán egyszer csak a fűre esik.
– Nem a fűtől hánytok?
– Ne is emlegesd azt a borzalmat.
– Akkor segítesz?
– Meglátom, mit tehetek.
– Emlékszel még, hol pottyantottál először? – érdeklődött a szellem.
– Anyám fekhelyén, miért?
– Azt hiszem, rosszul közelítem meg a dolgot. Gyere ide! – lépett hármat hátra a szellem.
– Azt ugye tudod, hogy ha át akarsz verni, széttéplek? Az sem érdekel, hogy a gazdám voltál valaha.
– Gonosz vagy, pedig mennyi finomságot adtam neked. Melyik is volt a kedvenced? – tűnődött a szellem az állát kopogtatva. – Á, megvan. Az a bizonyos száraz eledel. Mi is volt a neve?
– Cripsy – mondta a macska mély undorral.
– Igen, az.
– Gyűlölöm.
– Én úgy láttam, hogy jóízűen eszed.
– Mert nem volt más. Te is megetted volna, ha három napig nem kapsz mást.
– Ebben van valami – helyeselt a szellem. – Biztosíthatlak, nem akarlak átverni. Jobban szeretek egyben lenni.
A macska kimérten előrelépett.
– Nem érzed?
– Mit?
– Hát az aranyat.
– Sohasem érdekelt.
– Pisilhetnél egyet.
– Na, de… – háborodott fel a macska.
– Már, hogy megjelöld a helyet.
– Megjegyzem.
– Biztos?
– Erre nem mondok semmit.
– Itt, ezen a szent helyen kéne ásnia. Megmutatod neki?
– Nem is tudom.
– Hogy lehetsz ennyire szívtelen? Mindjárt mennem kell, te meg itt szórakozol velem. Te sem akarhatod, hogy Péter…
– Megmutatom neki.
– Esküszöl?
– Macska becsületszavamra.
A szellem hosszan nézte a kandúrt, aztán megszólalt.
– Köszönöm. És bocsánat.
– Miért?
– Hát a rossz kajáért.
– Fátylat rá.
– Mondjuk, ha biztosabb jelet adsz, példának okáért, ha rápiszkítasz, akkor adtam volna mást, de…
– Értem. Ahogy elnézem, menned kell.
A szellem felnézett, de a holdat már sehol sem látta.
– Ég veled! – nyúlt a macska felé, de még időben meggondolta magát. – Bocs – mosolyodott el zavartan.
– Menj! – intett a fejével a kandúr.
A szellem vágyakozva nézett a ház felé, majd elindult. Minden lépéssel halványult. Mire a kapuhoz ért, szertefoszlott. A házban fény gyúlt. A kandúr az ajtó elé ült, és szokásához híven, türelmesen várt. A nap már felkelt, mire kinyílt az ajtó. Péter volt az. Lehajolt, és megsimogatta a macskát.
– Hogy vagy? – szegezte kedvencének a kérdést.
– Miáú! – válaszolta a kandúr, majd pár lépéssel a kijelölt helyre sietett, és pisilt egyet. – Miáú! – mondta megint. A gazdájára nézett, körbeszagolta a helyet, kapart párat, ezzel is jelezvén, hogy ásni kéne, majd a tálkájához sietett.

– Tessék! – öntötte elé Péter a Cripsy-t.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése