Google+ Followers

2014. január 18., szombat

Para Celsus: Feminista fantasy



(Liliana kisasszony utólagos engedelmét és bocsánatát kérve)


A Kő Kő? zrt. telephelyén éppen tombolt az ebédszünet: az izzadt ork munkások a bódék árnyékában hűsöltek, néhányan az otthonról hozott cubákokat rágcsálták, mások békésen hortyogtak. Két melós a totótippeket beszélte meg:

- Winchester United – SS Nazio. Fix egyes. Spíler felépült?

- Ja, múlt héten már be is cserélték tíz percre. Durung II-t viszont eltiltották.

- Francos goblinherébe, az a krapek a fél idényt a lelátón tölti! Most kinek a lábát törte el?

- A középcsatárét… meg a bal szélsőét, az irányítóét, a söprögetőét, az egyik partjelzőét meg két szurkolóét. Meccs után meg egy lovasrendőrét meg a lováét. Nem szereti az ipse, ha a mamáját szidják.

Egy megsárgult atlétatrikós troll különféle romantikus históriákkal szórakoztatta ifjabb munkatársait.

- Aszongya a spiné, három évig kígyóbűvölő vót a Nagy Barmul Cirkusznál, mire én: elbűvölhetnéd az én köpködő kobrámat is, ha érted a célzást, höhöhö…

Ebben a pillanatban egy rózsaszín, városi kisautó fékezett a telephely bejárata előtt, elsodort egy kukát és meghúzta a portásfülke oldalát. A volán mögül ifjú, filigrán boszorkány kászálódott elő, egyik kezével visszaejtette ridiküljébe a sminkkészletét, a másikkal kisöpörte homlokából vörös tincseit. A miniszoknyás hölgyike szemöldökráncolva végignézett a kőbánya körül ejtőző orkokon és trollokon, majd dekoltázsából előhúzott egy sípot, melyet szívdöglesztő ajkai közé dugott és erőteljesen megfújt.

- Banda, gyülekező!

A kőbányászok, kiknek mimikai spektruma valahol a „rúgd fel!” és a „még egy sört, vazzeg” közt változott, most a „mit akar ez a bula?”-kifejezéssel pofázmányukon tápászkodtak fel, és gyűltek a hetyke kis boszi elé. A hölgyike elégedetlen lehetett a gyülekező sebességével, mert újból a sípjába fújt. Az atlétatrikós troll elröhögte magát:

- Az én fütyülőmet is bekaphatnád, ha érted a célzást…

A boszi válaszul csak úgy csuklóból elengedett egy átkot, amely azonban – sajnos – kissé félrehordott, és az ártatlan képpel lebzselő gnóm portást kapta telibe. Szegény kis tányérsapkás fickó megrázkódott, a sliccéhez kapott, majd a szultáni háremek eunuchjait megszégyenítő falzett-hangon visítani kezdett.

Ezt a pillanatot választotta a Kő Kő? ork vezérgóréja, hogy előbújjék ama bizonyos pottyantós bódéból, és egy diszkrét – sörízű – böfögés után, szöszös mackónadrágját fél kézzel felfelé húzogatva, feltegye a lánynak a nyilvánvaló kérdést:

- Hát maga meg kicsoda?

Az atlétatrikós troll megint közbevartyogott:

- Kiféle, miféle, kefél-e? Ha érted a célzást…

Az ifjú boszorka bájosan elbiggyesztette ajkát.

- Nevem Liliana de Blanc – mondta, és újabb átkot eresztett meg, ami vetési pattanóbogárrá változtatott egy peches orkot. – Affene! Félrevisz ez a kesztyű… Liliana de Blanc, a Feminista Nőcik Érdekvédelmi Körének területi megbízottja.

A trikós troll valósággal felnyávogott, ahogy fejben összerakta a szervezet nevéből a nyilvánvaló mozaikszót. Míg társai, a vetési pattanóbogár és az eunuch portás – újabb átkoktól tartva – megpróbálták őt rossz kedvre deríteni, a vezér további kérdéseket intézett Lilianához:

- Mibe’ segíthetek? Adományokat gyűjt?

A boszorka csípőre vágta kezét:

- Mi, progresszív feministák, nem érjük be könyöradományokkal! Mi a jogainkat követeljük! Szerencsére legutóbbi akciónkat siker koronázta. – Ridiküljéből rúzst, vattakorongot, egy fél pár combfixes harisnyát, egy női magazint és egy pecsétes okmányt húzott elő, utóbbit átnyújtotta a vezérgórénak. – A Városi Tanács új, haladó szellemű rendelete: ezentúl minden, ismétlem, minden vállalatnál minimum tíz százalékos részarányban női munkaerőt köteles alkalmazni a cégvezetés. Meg kell mondjam, az önök helyzete katasztrofális. Ha jól tudom, egyetlen nőt sem alkalmaznak. Ez kérem – csattant fel a boszorka – a legaljasabb patriarchális elnyomás és hímsoviniszta összeesküvés fényes bizonyítéka. Önök kirekesztik a nőket a kő-bizniszből.

A munkások jojózó szemmel figyelték a boszi felindultságtól hullámzó keblét. Egy vén, jambósapkás ork végül kivette ujját az orrlyukából, felemelte mancsát, és feltette a kézenfekvő kérdést:

- Kisasszon’, tuggya maga egy’tán, mit dógozunk mi itten?

- Semmi olyat nem csinálhatnak, amire egy öntudatos, bátor feminista ne lenne képes.

- Harmadfél mázsás kőtömböket cipelünk fel a bányából a hátunkon, és vagdosunk fel kézifűrésszel járólapokká.

Liliana, ha zavarba is jött, nem mutatta. Bájosan csücsörítve, csípőre tett kézzel vágott vissza:

- Jellemző a szexista férfiak korlátoltságára, hogy a nőket csak a legalantasabb munkakörbe képesek beleképzelni. Tudják meg, hogy a feministák a legjobb teljesítményt a középvezetői posztokon nyújtják. Uram – fordult a vezérgóréhoz -, a legjobb az lesz, ha az öntudatos női munkaerőt személyzetis, HR-referens, marketinges és diszpécser pozíciókban alkalmazza.

- Diszpécser?! – kapott fejéhez a góré. – Drága kisasszony, egyetlen nyavalyás kurblis telefonunk van, minek oda külön diszpécser?

De Liliana boszi már nem figyelt rá – a telephelyet vette szemügyre, lelkesen sorolva a teendőket:

- Először is, a női munkaerő számára építsenek szeparált öltözőt, persze kőfallal, amit a perverz kukkoló szexista férfiak nem tudnak megfúrni. Központi fűtés, klíma, wi-fi és zuhanyzó is fog kelleni. Építtessen továbbá külön női illemhelyet, csempézett padlóval, higiénikus, porcelán wc-csészékkel és bidével. Kell egy mosógép, külön mosópor a színes és fehér munkaruhákhoz, valamint az extra kényes fehérneműkhöz…

Néhány ork elalélt, mások erotikus görcsökben fetrengtek, a vezérgóré a fejét fogta, és megtörten nyáladzott a Városi Tanács pecsétes pergamenjére. Liliana peckes léptekkel masírozott fel-alá, az ablakokat vette szemügyre, és megjegyezte, hogy a függönyök piszkosak, ocsmányak, és a sárga szín különben is rossz hatással van a morálra – személy szerint rózsaszín muszlinfüggönyt képzelt el a bódék ablakára, a párkányokra meg néhány cserép különleges, dél-amérkiánai orchideát… Zsebéből listát húzott elő, és a vezérgóré reszkető kezébe nyomta.

- Egyelőre ennyi. A munkakörülmények javítása természetesen folyamatos feladat, ha a női munkavállalók megérkeznek, még egyszer átbeszéljük a dolgot… - a bámész orkok felé fordult, és csengő, fiatalos hangon elkiáltotta magát: - Van kérdés?

Az atlétatrikós troll ártatlan pofával felemelte a mancsát.

- Milyen bugyi van magán, kisasszony?

A boszorkány felemelte varázs-glaszékesztyűs kacsóját – az orkok és trollok behúzták nyakukat – aztán meggondolta magát, lemondóan legyintett:

- Szexista vadbarom… hát maga sem a Mensa-klub tagja.

- Nem hát – húzta ki magát büszkén a troll. – Otthonról hozom a kaját.


Miután Liliana kisasszony rózsaszín kisautójával – újabb kukákat feldöntve és szíveket összetiporva – eltávozott, a kőbányászok összedugták a fejüket. Vajon mi sül ki ebből a feminista buliból?

- Lehúzhatjuk a rolót, apuskáim – nyöszörögte a megtört vezérgóré. – Először csak tíz százalék nő jön, aztán húsz, ötven, hetven… a végén itt állok majd csupa körömreszelgető, pasziánszozó macával, akik orchideát meg DiCabrio-posztert követelnek minden bódéba… Nekünk reszeltek.

Az atlétatrikós troll elröhögte magát:

- Hát, én is reszelnék Lili-béjbivel… ha érted a célzást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése