2014. február 15., szombat

Hegedűs András: Generációk

A férfi haldoklott. Körülötte és alatta tetemek hevertek. Szerencséjére a hevenyészett tömegsír felső részére került, így csak egy vékony földréteg nehezedett rá, nem kellett küzdenie a holttestek súlyával is. De legyengült szervezete lassan felmondta a szolgálatot: a hosszú menetelés, a novemberi hideg és a széthulló világ lidércnyomása kezdték megtörni.
Nem értette, miért van még életben. Rég fel kellett volna adnia, esélye sem volt, hogy valaki rátaláljon, és, ha mégis, nagy valószínűséggel kiéhezett kutyákat vagy emberalattivá fajult fosztogatókat vetett volna útjába a balsors. Mégis, úgy érezte, élnie kell! Még egy kicsit. Még egy kicsit…
– Miklós, kelj fel!
A hang tompán szólt felülről, azt hitte, képzelődik. Ekkor azonban kaparászást érzett a vállánál, a tarkójánál. Nemsokára valaki erősen megszorította a karját.
– Miklós, kelj fel! – ismételte meg az idegen, s most, hogy nem arasznyi földrétegen keresztül szólt hozzá, észrevette, mennyi melegség és aggodalom bujkál szavaiban. Megpróbált felállni, de lábai cserbenhagyták, így csak valami szánalmas kapálódzásra telt tőle. Az ismeretlen azonban egy könnyed mozdulattal kirántotta a felszínre. A fagyos levegő maga volt az Élet az áporodott dögszag után, melyen addig tengődött, de a hirtelen terhelést nem bírta a tüdeje: köhögő roham tört rá.
– Jól van, csak nyugodtan, lassan lélegezz! Még életben kell kicsit maradnod!
Kicsit?! Ki ez az ember? Miklós megrázkódott, és kényszerítette magát, hogy lecsillapodjon. Eddig azért tartott ki, hátha esélyt kap a sorstól, hogy befejezhesse utolsó versét, s úgy tűnt, valakit valóban küldött az Ég. Ha csak azért ásta is ki, hogy ő maga végezzen vele, az sem baj. Talán teljesíti az utolsó kívánságát, ad neki öt percet az örökkévalóságért.
– Ki…?
Hangja még gyengének bizonyult, de nem lehetett nem érteni a kérdést.
– Azt hiszem, azonnal megismersz, ha végre ki tudod majd nyitni a szemedet. De figyelmeztetlek, megrázó lesz, ha megpillantasz!
Miklósból kitört a nevetés. Megrázó? Azok után, amit az elmúlt hónapokban átélt? Munkaszolgálatosként? Táborlakóként? Nem hitte, hogy ezek után létezik bármi is, ami megdöbbenthetné. Tévedett.
– Endre?! – szakadt fel belőle a kiáltás, mikor végre kidörzsölte a szemébe száradt véres sarat, és a félhomályos erdőben ki tudta venni a fölé tornyosuló alakot. A halvány derengés mintha a szomorúan mosolygó másik férfiből áradt volna, s Miklós nem hitte, tudta, hogy kísértetet lát.
– Hát meghaltam végül én is. Szomorú vég egy szomorú világban… Kár, hogy utolsó művem befejezetlen maradt!
– Még nem haltál meg, de közel állsz hozzá. Ezért vagyok most itt!
– Jöttél vezetni engem, mint Dantét vezette akkor Vergilius? Bár nem hiszem, hogy az Infernó szörnyűbb lehet a mostani világnál!
Endre elmosolyodott.
– Tévedsz, Miklós! Nem kalauzod leszek, választást ajánlok neked. Bár az igaz, hogy a Pokolhoz is van némi köze a dolognak…
A haldokló összezavarodott, és ismét feltámadt benne a gondolat: hallucinál.
– Milyen választás?
– Tudod, ki vagyok. Szerinted hogy lehetek most itt?
– Meghaltál, és sem a Pokol, sem a Menny nem fogadott be téged. Ez a sors vár rám is?
– Kezded kapizsgálni, öcsém, de még nem jutottál el a teljes igazsághoz! A döntés a kezedben van: meghalsz, és a túlvilágon megkapod méltó jutalmadat, vagy büntetésedet, érdemeid szerint. Vagy…
– Vagy?
– Olyanná válsz, mint én. Éjben járó, megkínzott lélekké, aki emberek vérén lop magának egy-egy újabb napot a kárhozattól. Akit a nap megöl, és nem dobog a szíve. Akiben már nem hisznek, titkon mégis rettegik nevét!
– Vámpír? – lehelte Miklós, s fogai vacogtak. – Vámpír lett belőled?
– Igen.
– Szóval valóban a halottak élén kötöttél ki végül? Téboly! Őrület! Csak látomás vagy, pusztuló agysejtjeim játszadoznak elmémmel! Távozz tőlem! Távozz…
Újra köhögni kezdett, és elterült a földön. A másik szánakozva nézte.
– Tudom, hogy rettenetes, de ez az igazság. Válassz! Meghalsz az üdvösség ígéretével, vagy tovább létezel a kárhozat biztos tudatában?
– De miért, az Isten szerelmére miért? Miért választottad ezt a visszataszító sorsot?
– Hogy miért? Az én halálos ágyamhoz Csezmiczei János jött el. Engem ő kísértett meg.
– Janus Pannonius? Hát ő is…? – Miklós érezte, hogy minden iszonyata dacára feltámad benne a kíváncsiság.
– Ő is, meg mások is. Nemcsak magyarok. Jánost Villon változtatta át.
– Oh, a nagy Villon?
– Igen, ő. – Endre felnevetett. – Nagy franc az öreg, kár, hogy nem részegeskedhettem már vele!
– Hogyhogy?
– Sajnos sok mindenről le kellett mondanunk. Evés, ivás, szeretkezés…
– Ez borzalmas! Nem értem, nem értelek titeket! Ennyire féltetek az elmúlástól, hogy még ezt a semmi-létet is vonzóbbnak éreztétek? De köszönöm, nekem nem kell ez az átok! Inkább a normális halál!
Miklós maga sem értette, honnan jött ez a hirtelen szenvedély. És szavaiban érzett némi hamisságot is. Úgy tűnt, bizonytalanságára felfigyelt csábítója is.
– Látom, azért téged sem hagynak hidegen a lehetőségek.
– Milyen lehetőségekről beszélsz?
Endre elmosolyodott.
– Mi az, ami becsesebb számodra a bornál, a dicsnél, a szerelemnél? Mi az, ami valójában hajt téged?
Miklós hallgatott. Tudta a választ, de nem akarta kimondani. Tartott tőle, azzal megpecsételné a sorsát. De a másik folytatta:
– Ha akkor meghalok, soha nem olvashattam volna József Attilát. Vagy Pilinszkyt. Vagy téged. Oh, igen! A lelkem üdvösségét eladtam a költészetért, az irodalomért! Ahogy Ovidius óta annyian. De az olvasáson kívül van még más is.
– Micsoda?
– Természetesen az írás! Hisz szellemünk megmarad, s életművünk kiteljesedhet halálunkban. A megjelenés persze bajos, de időről-időre azért felbukkanhatnak elveszett kéziratok.
– Istenem! Mint valami holt költők társasága…
Endre szeme felvillant.
– Holt költők társasága? Nem is rossz cím! Talán egyszer valamelyikünk megírja! Látod, ezért is ajánlottuk fel neked a csatlakozás lehetőségét! Sajnos Attila váratlanul ment el, őt nem kereshettük meg, de feléd már egy ideje közeledett a halál. Így előre tudtunk tervezni.
– Megtisztelő – Miklós elhallgatott. Érezte, hogy szíve egyre hevesebben ver, talán utolsókat dobban. És ekkor hirtelen eszébe jutott valami:
– Láttam a holttestedet! Az újságok címlapján. Még csak gyerek voltam, de…
– Persze, hogy láttad. Nem tűnhetünk el csak úgy! Van bizonyosfajta hatalmunk, nem esik nehezünkre imágót alkotni valakiről. Ha most igent mondasz, marad itt egy hulla az utókornak az arcvonásaiddal, ha esetleg valaki kiásna.
Miklós megborzongott. Mit tegyen? Változzon át, legyen belőle is vérszívó lidérc, vagy maradjon ember? Maradjon halandó a halál biztos tudatában? Úgy érezte, húzhatja még kicsit az időt.
– Öltök is, hogy éljetek?
– Muszáj. De igyekszünk mindig a leghitványabbakból táplálkozni – felsóhajtott. – Sajnos, az utóbbi évek szomorú lakomát szolgáltattak számunkra. De kevesen voltunk ahhoz, hogy érdemben befolyásoljuk az eseményeket, akárhány nyilast, újabban megszálló muszkát tüntettünk is el…
Miklós az utolsó szavakat már alig hallotta, kezdte elveszíteni az eszméletét. Ettől megrémült. Annyi mindent akart még kérdezni a másiktól. És találkozni akart a többiekkel is. Úgy érezte, az egész Parnasszus fekszik előtte, csak ki kell nyújtania a karját, hogy megragadja. Nem akart meghalni.
– Döntöttél. – Nem kérdés volt.
– Döntöttem.


A véred íze számban hol méz, hol áfonya…


A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház 3., Régi-új pályázatának 2. helyezett alkotása, megjelent a Lidércfény AKF VII. évfolyamának 12. számában, 2013. decemberében

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése