Google+ Followers

2014. november 30., vasárnap

Dawn Green: A bűn mérlege

Lori kényelmetlenül ébredt. Megszokta már, hiszen börtönbeli priccse nem járt nagy luxussal, de ez most a szokásosnál is rosszabb volt. Amint kinyitotta a szemét, rá is jött, mi változott. Rideg, nyirkos cellája helyett csak félhomályt látott, s miután hozzászokott a szeme a gyér fényviszonyokhoz, olyan hirtelen pattant fel, hogy kis híján újra a padlón kötött ki. A padlón, mely korhadt, öreg fából volt, melytől szálkák fúródtak a tenyerébe. A szédülés végeztével megfordult, hogy körbenézzen. Az egyetlen fényforrás egy gyertya volt, az pedig egy, a környezetéhez képest túl jó állapotú zongorán állt. Nem messze tőle, valamivel lentebb, régi, felborult székek összevisszasága. Loriban ekkor kigyúlt a megvilágosodás kis lángja. A városi színházban volt, melyet életveszélyes mivolta miatt évek óta bezártak. Egyszer, már járt itt a szüleivel és a húgával, de az még az előtt volt, hogy a dolgok rosszra fordultak volna. Merengéséből egy csontig hatolóan hideg szellő rántotta vissza a valóságba, mely meglengette a színpadot körülvevő szakadt, kopott függönyt. Lori az emelvény közepén állt, narancssárga rabruhájában, nem messze tőle a zongora, előtte pedig a függöny óriási szakadásán át, a színpad oldalán túlvilági sötétség szivárgott be. Sosem volt ijedős fajta, ő a félelmet általában átugrotta, és helyébe a düh lépett, de most egy kicsit mégis görcsbe rándult a gyomra az egész helytől. Mégis, hogy kerül ő ide? Egész biztos hogy nem az őrök hozták át. Ez viszont azt jelentette, hogy elrabolták, és ha így van, akkor az illető nagyon intelligens, ha feltűnés nélkül ki tudta őt csempészni, ő pedig az egészet átaludta. Talán beadtak neki valamit, de mit akarhatnak pont tőle? Ekkor a függöny megmozdult és a résen egy nő lépett be, hideg szellőt hozva maga után. Lorinak csak így, másodjára jutott eszébe, hogy vajon, hogy fújhat ekkora szél egy zárt helyiségben. Szemügyre vette a vele szemben állót, akire a legjobb szó a teremtmény lett volna. Bőre szürke volt, haja sötétbarna és valami folyadéktól csatakos. A szeme körül elkenődött a fekete festék, így leginkább egy mosómedvére hasonlított. Testén sárfoltok, akárcsak rongyos, vörös estélyi ruháján. Lori több méterre állt tőle, de így is érezte az átható bűzt, amit a lény árasztott.
Ki maga és mit akar tőlem? – Miután kimondta rájött, hogy valószínűleg mindenki ezt kérdezi tőle, biztosan nem ő az első áldozata. Jelen pillanatban azonban teljesen össze volt zavarodva, és a legkevésbé sem érdekelte, hogy esetleg sablonos. A nő kihúzta magát, állát felszegte, és úgy válaszolt:
Auróra vagyok, és boszorkány. – Az utolsó szónál mosolyra húzta száját, és elővillantak megfeketedett fogai. Lori úgy gondolta, ez az a pillanat, amikor rettegnie kellene, de visszatért a haragja. Bizonyára egy ostoba tréfát űznek vele.
Én vagyok a bosszú istennőjének végrehajtója – mondta felsőbbrendűen. – Te pedig Lorena Bellamy, Salemi születésű, huszonnégy éves, bűnösnek találtattál kettős gyilkosság vádjával, és áruláson kaptad húgod illetve vőlegényed. Igaz vagy nem igaz? – sorolta. Lori döbbenetében nem válaszolt azonnal.
Igaz vagy nem igaz? – csattant újra Auróra hangja.
Igaz – felelte határozottan. Mégis, hogy jön ez a szánalmas emberi roncs ahhoz, hogy őt felelősségre vonja? Ám fortyogását ismét félbe szakították:
Próbák elé állítunk, melyeket ha kiállsz, szabadon távozhatsz, ha nem, meghalsz. Dönthetsz úgy is, hogy nem vállalod, de sorsod abban az esetben is halál.
Lori eltátotta a száját döbbenetében, és rögtön nézelődni kezdett bármi után, amit fegyverként használhat az őrült nő ellen, mikor a székek köddé váltak. Helyükön csak fekete foltok gomolyogtak. Ezután a függöny, Auróra, a gyertya és feltételezhetően a zongora is, de ezt Lori a sötétségtől már nem láthatta. Majd ő is. Az első dolog amit ezután érzékelt az a hatalmas szemekben hulló hó, és az éjszaka sötétje volt. Előtte egy úszómedence nagyságú befagyott tó terült el. A tó előtt egy lejtő, azon túl pedig végeláthatatlan pusztaság. A távolban harcok dúltak, a jól kivehető puskaropogás, a robbanások és a lángok legalábbis erre utaltak. Auróra Loritól balra állt.
Meg kell mentened az arabeszket. Fogd meg és rakd a kalitkába. Siess! A háború közeleg – mondta, s csontos ujjával előbb a tóra, majd Lori háta mögé bökött. A jég közepén egy ember nagyságú balerina baba, lábát hátrahajtva lassan forgott, ki tudja mitől. Lori még mindig nem tudta elhinni, hogy ez vele történik, de lesz ami lesz alapon óvatosan elindult, s az odautat zökkenőmentesen tette meg. Felemelte a pehelykönnyű babát, ami nyomban mozdulatlanná dermedt, és hátrafordult. Hát persze, meg sem kellene lepődnie, túl egyszerűnek tűnt. Azon a ponton ahova Auróra mutatott, és amivel nem foglalkozott, kőcsigalépcső állt és vezetett fel egy úgy tíz méter magasan lévő arany kalitkához, mely egy a tó fölé nyúló sziklán volt. Ennek ellenére Lori nem esett kétségbe, magabiztos léptekkel indult a lépcső felé, nem hagyta, hogy megzavarja a jég egyre hangosabb ropogása a talpa alatt. A felfele vezető út már más volt. A szél az arcába fújta a havat, fázott, a lépcső pedig csúszott, de végül mégiscsak felért. A ketrec ajtaja a tó felől volt, veszélyesen közel a szikla pereméhez. Kinyitotta a rácsokat, és lerakta a balerinát, aki ismét forgásba kezdett. Visszaindult, de mielőtt becsukta volna az ajtót, fülsiketítő robbanást hallott maga mögül, hátrafordult, és látta a lejtő oldalán tátongó lyukat, a bomba vagy talán gránát eredményét. Auróra még mindig ott állt, ahol először, mozdulatlan volt, akár egy szobor. Ekkor Lori két kezet érzett a hátán, ami hatalmasat taszított rajta. Elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant egyenesen a jégre, amely nagyot reccsenve adta meg magát, és ő máris a fagyos vízben volt. Minden porcikáját átjárta a fájdalom, nem kapott levegőt, és nem is tudott gondolkodni. A felszínre úszva aztán hiába próbálta, képtelen volt kimászni, folyton visszacsúszott. A semmiből akkor mégis ott termett a segítség, néhány katona személyében. Egy kötél segítségével a partra húzták. Erős kezek ragadták meg és állították talpra. Valaki egy plédet terített rá. Vajon miért vele foglalkoznak? Miért lökte le a baba, ha egyáltalán ő volt és hogyhogy a zuhanástól meg sem sérült? Mielőtt azonban bárkinek feltehette volna a kérdéseit, a kép változott. Egy csatatéren volt, világoszöld egyenruhában, egy lövészárokban. Sem rajta, sem a társain nem volt semmi, amiről rájöhetett volna kik ők, kihez, mihez tartoznak, kiért, miért harcolnak, és ki ellen. Bár társainak legszembetűnőbb hiányossága inkább az arcuk volt, mivelhogy ilyennel nem rendelkeztek. Mint később kiderült, vérrel sem, helyette vattapamacsokat hullattak. Így a mező egy idő után hófödtének tűnt, de ezt az időt Lori megtippelni sem tudta volna, mert a nap soha nem ment le, és nem is kelt fel vagy sütött ki. A tájat örökös félhomály borította. Annak ellenére, hogy nem volt szájuk, Lori biztos volt abban, hogy társai valahogy kommunikálnak, de ő sajnos nem értette, csak követte őket, és csinálta amit ők, mert nem akart így meghalni. Telt tovább az idő, és Aurórát még mindig nem látta sehol. Kimerült, éhezett és szomjazott. Egyszer túl közel robbant hozzá egy gránát. Szerencsésen túlélte, a szanitéc kivette a bal karjából és vállából a srapnelt, ellátta a sebeit, majd legnagyobb bánatára, visszaküldte harcolni. Ám ahogy visszaért meglátta a bunkeren, a lövészárkon, mindenen a fehér zászlót, az ő oldalukon. Katonák meneteltek feltartott kézzel, fegyveres sötétzöld ruhás őrök mentek mellettük. Elbukta volna a próbát azzal, hogy megsérült? Ekkor egy sötét – ahogy Lori magában hívta őket – elé állt. Ő lehetett a főnök, mert intett két bajtársának, aztán öt világosra mutatott, és ha lett volna szája bizonyára gúnyos mosolyra húzza. A másik kettő a néma parancsot megértve megragadták Lori karját, és a sor végére vezették. A kivégzést a másik oldalon kezdték, így ő volt az utolsó. Ezúttal nem volt dühös, csak félt. Nem akart így meghalni, egy világban amely nem is létezik, de Auróra megmondta, ha elbukja a próbát, meghal. Már csak ketten voltak. Elfuthatna, de nincs értelme, vesztettek, semeddig se jutna. Egy. Vattadarabok szálltak mellette. Nem tudott a gyilkosai szemébe nézni, így hát a puskacsőre meredt. Gyorsan történt, durranások, pillanatnyi fájdalom, majd sötétség. Lori mégis érzett valamit. Melege volt. Egyre jobban. Már égette, és a fájdalom az elviselhetetlenségig fokozódott. Meg akart kérni valakit, hogy hagyja abba, bárki is csinálja ezt, de nem tudott beszélni. Sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. El akart futni, de nem volt teste. Mégis a kín mintha a zsigereiben lenne. Aztán, mintha csak néma imái meghallgatattak volna a borzalom amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Élt. Egy középkori piacon találta magát, kellemes nyári idő volt, a nap alacsonyan járt, kora reggel lehetett, de már óriási volt a nyüzsgés. Lassan haladt az árusok és nézelődők között, akik furcsa pillantásokkal méregették, és összesúgtak a háta mögött. Lori végignézett magán, és rögtön megértette. A narancssárga kezeslábas az ő korában sem volt divat. Kiáltozásra lett figyelmes, az emberek pedig az út két oldalára húzódtak. Lori egy felé futó kisfiút látott almával a kezében, mögötte egy nagydarab pasas épp egy bárdot lengetett, és testalkata ellenére kitartóan üldözte. Miért nem tesz senki semmit? Hagynák meghalni a kisfiút egyetlen almáért? Arrébb állt, de csak annyira, hogy a kölyök elférjen mellette, majd mikor a férfi odaért, kirakta a lábát, és elgáncsolta. Az nyekkent egyet, de már kelt is fel, és vérben forgó tekintetét, mellyel eddig a fiút tüntette ki, most rá szegezte. Loriban meghűlt a vér. Már érti, miért nem segített senki. Megfordult, hogy menekülőre fogja, de még egy lépést sem tett meg, a hátába máris éles fájdalom nyilallt, és egy pillanat múlva, ami úgy tűnt öröké tart, már el is vesztette az eszméletét. Hatalmas, oszlopokkal teli csarnokban ébredt. Megkönnyebbülés járta át, amiért nem újra abban az izzó katlanban. A terem másik végében egy igencsak monumentális trón volt, és ha jól látta ül is benne valaki. Mellette egy másik álló alak. Lori feltápászkodott a földről, de túl hirtelen, hosszú másodpercekig szédült. Miután visszanyerte egyensúlyát elindult a trón felé. Egyáltalán nem érzett fájdalmat ott ahol a bárd a hátába állt, és most gondolt csak bele, hogy golyó ütötte lyukak sincsenek rajta. Talán az egészet csak álmodja, de ha így van, akkor ez élete legrosszabb és legélethűbb álma. Közben odaért, és rájött, hogy az álló alak Auróra. Lorinak a másik alak kilétét sem volt nehéz kitalálnia, de azért megvárta amíg a boszorkány bemutatja:
Megaira úrnő, a bosszú egyik istennője – mondta. Egyik? Szóval többen vannak? Hát nem okozott neki elég bajt ez az egy is?
Értékeli a teljesítményedet, és ítéletet mond további sorsod felől – folytatta. Ez volt az a pont mikor Loriban fellángolt a harag, kezét ökölbe szorította, és próbált uralkodni magán.
Rögtönítélő bíróságról nem volt szó – mondta végül. Nem akart rontani a helyzetén, de felháborította, hogy a jeges tóba lökték, szitává lőtték, és még egyszer megölték, csak azért, hogy a fejére olvassák, elbukott, majd újra meghaljon. Végül meghányta, vetette magában a dolgot, és arra jutott, nem veszíthet semmit, ha meghallgatja őket, bár valószínűleg nem is volt más választása. Méltatlankodása amúgy is süket fülekre talált. Megaira hosszú fehér ruhát viselt, egyik válla görögösen fedetlen, haja ellenben ébenfekete volt. Bal karján egy aprócska, nagyon is élő kígyó tekergett. Az istennő most ráemelte smaragdzöld tekintetét.
Szeretnéd tudni, miért volt súlytalan a balerina vagy hogy miért nem volt arca a katonáknak? – kérdezte, ám a választ meg sem várva folytatta: – Egyszerű az oka, azért mert semmit nem jelentettek neked, nem érdekelt, hogy élnek-e, vagy halnak. – Lori nem értette miért kellene, hogy bármit is számítsanak neki, de egyelőre esze ágában sem volt megszólalni.
Romlott a lelked. Két próbát mégis kiálltál. Nem futamodtál meg a haláltól, mikor sortűz elé állítottak, igaz ugyan, hogy nem tudtál volna elmenekülni, de megpróbálhattad volna. A másik nyilván számodra is nyilvánvaló, a fiú megmentése az életed árán, nemes tett volt, ami azt jelzi, hogy talán mégsem vagy reménytelen eset. – Monológját egy nagy sóhajtással zárta. Lori áldotta az ostobaságát, amiért előbb cselekedett, minthogy gondolkodott volna. Ha egy kicsit jobban átgondolja, akkor talán nem így dönt, mostanra azonban már megtanulta mikor kell hallgatnia és ez az a pillanat volt.

Az, hogy futni hagyok egy vétkest, régóta példátlan, most mégis ezt teszem. Figyelmeztetlek, ne kelljen megbánnom! Bármikor meggondolhatom magam. Eredj! – Legyintett egyet, és a dolgok kezdtek köddé válni, fekete foltok gomolyogtak a helyükön, mígnem mindent beborított a sötétség, hogy utána Lori már a cellájában találja magát. Percekig állt ugyanazon a ponton, döbbenten. Nem tudta elhinni, hogy ennyivel megúszta, hogy vége a rémálomnak, és hogy először örül a börtönnek. Aztán mosolyogva az ágyára ugrott, akár egy gyerek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése