Google+ Followers

2016. november 8., kedd

Smilezolika: Letargia

Vergődő pilláim függönyén keresztül kirajzolódnak a számok, melyek agyam csüggedt neuronjait ismét fájdalmas görcsbe rántják össze. Hat, kettőspont harminc. Életem során több mint kétezer-kétszáz alkalommal fordult már elő, de máig képtelen vagyok megszokni.
Lefuttatom a szokásos algoritmust és reménykedem. Mindig reménykedem, de csak ritkán vagyok vele előrébb. Húsvét lenne? Kicsi az esélye. Netán pünkösd? Az sem. Szabadságon vagyok? Ugyan.
Akkor ez egy átlagos, kibaszott hétfő reggel.
Méltánytalan.
Semmi szükség nem volt rá.
Mentálisan máris süllyedni kezdek, és pillanatokon belül eljutok odáig, hogy ha lehet, inkább meghalnék. Meggyőződésem szerint a halálban az a legjobb, hogy ez az időpont nem lesz többé zavaró. Kivéve persze, ha pokolra jutok, mivel ott nyilvánvalóan mindig hétfő reggel van.
Évtizedek óta főnixmadárként vergődöm ebben a rettenetes körforgásban. A hetet hamvaimból indítom, majd fájdalmas újjászületés után innen haladok lassan a szombat este felé, amikor is a leggyönyörűbbek a tollaim. Végigcsillogom bennük a jelentősebb kocsmákat, majd vasárnap estére ismét elérem a totális depressziót. Nem sokkal később szerencsére elpusztulok, de ennek nem sokáig örülhetek, mivel rövidesen ismét eljön a hat óra harminc perc.
Csak úgy, mint most. Szipogok kicsit, majd rendkívül boldogtalanul elhagyom takaróm puha ölelését. A vécére tartok. Koloncnak érzem magam a saját nyakamon. Nyomorultul ürítem szomorú hólyagom tartalmát. Nem volt benne semmi öröm. Hol van ez a szombat éjszakai vizeléshez képest, amikor barátaim legnagyobb örömére a híd korlátjáról végig tudtam hugyozni egy komplett uszályt?
Mérges vagyok a saját fajtámra.
Verjük itt a mellünket egyedülálló intelligenciánkra, tudományos és műszaki területeken elért hallatlan áttöréseinkre, miközben nem tettünk egyebet, mint a nagy fejlődésben feltaláltuk a hétfő reggelt. És persze a hét néhány további lehetetlen időpontját. Ebben valóban egyedülállóak vagyunk. Mert ugye képtelenség, hogy mondjuk egy farkasfalka vadászatot tervezzen szerda délutánra, pusztán azért mert a szerdát ítélik a legalkalmasabbnak egy szarvas felkoncolására. Hol érdekli az Etnát kitörés közben, hogy hó közepe van, vagy fizetésnap. És persze Ausztrália partjainál is viszonylag ritkán marad el cápatámadás csak azért, mert vasárnap van. Mellesleg ha lenne rá mód, az összeset hétfő reggelre tenném, hiszen oda pont illenének. A nap már úgyis szarul indult, nyugodtan harapják csak le a lábamat. Sokszor legszívesebben magam tenném meg.
Ahogy múlik felettem az idő, egyre inkább megvilágosodom. Amennyiben az egyedfejlődés általunk képviselt szintjén olyan fogalmakkal kell együtt élnünk, mint a hétfő reggel, úgy bátran kijelenthetjük, hogy az evolúció működésének eddigi kizárólagos célja a bosszantás volt.
Kitántorgok a konyhába, majd teljesen összefüggéstelenül kenek magamnak egy szendvicset.
Persze megint odaégettem a pirítóst. Nem baj, hangulati elemnek jó lesz, úgysem érzem az ízét, mivel a nyelvemet a kávéval az előbb már megégettem. Meggyőződés nélkül elnyammogom a reggelit, majd a fürdőszoba felé veszem az irányt.
Belebámulok a tükörbe, ahonnan maga a megtestesült letargia néz rám vissza. Elkapom a tekintetem. Ez rettenetes.
A fogkefe bágyadtan nyikorog, ahogy húzom-vonom a számban. Leszedek némi borostát a képemről, közben persze legalább három helyen megvágom magam.
Felitatom a vért és azon gondolkozom, vajon egy artériát mennyire lehet nehéz átvágni egy eldobható borotvával? Vélhetően eléggé, mivel egyik reklámban sem erőltetik.
Az öltözés nehezen megy. Belekínlódom magam a szokásos hétfői gatyámba, majd következik az atlétatrikó, meg a rövid ujjú ing.
Legalább meleg van odakint. Mondjuk ez így van már egy ideje, tehát érdemben ennek sem tudok örülni.
Rövidesen elkészülök.
Bevágom magam mögött az ajtót, majd megvető pillantással illetem a nyájasan integető, boldog szomszédot.
Rohadjon meg! Könnyű neki, nyugdíjas. Én ezt meg sem érem. Addigra bőven elpusztulok a munkahelyi monotonitásban. Legalábbis bízom benne.
Kilépek az utcára. Busz persze sehol. Ezek szerint ma sem üt el. Átvágok az úttesten, majd végiggyalogolok a stégen. Eloldozom a hidroplánt és miközben indítom a hajtóművet, bosszankodva gondolok a napi rutinra. Megint egy félórás úttal kezdek. Repülhetek Honoluluba, holott gyűlölöm a nagyvárost. Ott a hétfői menetrendnek megfelelően ismét a fedélzetre lép egy falka becsípett, randalírozó egyetemista picsa, akiket vihetek át Molokaira, mivel elkényeztetett seggüknek csak a Kepuhi beach fehér homokja elég puha. Szokás szerint végigüvöltik az utat és pontosan annyi pezsgőt szuszakolnak belém, mint amennyit ők is megittak. Ennek eredményeként leszállásnál alig találom el a Csendes-óceánt. Csoda, hogy még nem bontottam le a jelentősebb korallzátonyokat bohóchalastul, búvárostul.
A kikötéssel már nem is próbálkozom. A szakmában egyedülálló módon vasmacskával dolgozom.
Így viszont kénytelenek vagyunk partra úszni. Tehát mindenki bedobja a ruháit egy erre a célra rendszeresített műanyag hordóba és irány a part.
Ott aztán persze elszabadul a pokol. A vízhatlan hordóból előkerül a hifi, valamint a maradék pezsgő. Érdekes módon ruhák valahogy sosem. Fürdés, tánc, további üvöltözés, majd hálálkodás a jófej pilóta bácsinak ezért a - szerintük - tökéletes trópusi programért.
Egész Hawaiin nincs annyi farok, amennyi ehhez a munkához elég lenne.
Gyűlölöm a hétfőt.

Ennél már csak a keddi motoros túravezetést utálom jobban a lávatavakhoz. Az maga a pokol.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése