Google+ Followers

2016. április 2., szombat

Vihartáncos: Szentjánosbogár

Miért fontos ez a bolt?
Hogyan?
Miért fontos ez a bolt? – A hang a virágosládák közül jön.
Nos… az emberek jönnek, virágot vesznek.
De hát itt csak halott virágok vannak! – mutat körbe a kislány, akit eddig egy kazalnyi vágott rózsa takart.
Van pár cserepes is – hallatszódik a mentegetőzés.
Azok még nem halottak.
Miből gondolod, hogy azok lesznek?
Mert az emberek nem szeretik őket.
Nem?
Nem.
És te? Szereted őket?
Igen. Nem ölöm meg őket. – Rámutat egy apró cserépre, amiben épp csak kibújt hajtások látszanak. – Add nekem!
Tudod, hogy az milyen virág?
Persze! Szép virág!
De azt tudod-e, hogyan kell gondozni? Milyen igénye van?
Még nem. Majd elmondja nekem. Na? Nem adod? Te se szereted őket?
A virágárus lány csak pislog némán. Ott áll előtte egy öt éves kicsi, és öt évének mindösszes komolyságával, magának akarja a cserépnyi újszülöttet, amiből még őmaga sem tudja, mi nő ki, de azt igen, hogy szép lesz.
Van pénzed?
Pénzem?
Nem adhatom csak úgy oda. Meg kell venni.
Mondd, ha felnövök én is ilyen buta leszek?
Tessék?
Buta vagy. Este visszajövök érte! Addig el ne menj, mert megsértődöm! Szia!
És azzal kisétál a boltból, a csengő vidáman csendül utána. A lány hitetlenkedve nézi, amint elszalad az ablak előtt, és ahogy a lemenő nap egy pillanatra keresztülszövi magát a kislány szöszke haján.
Két éve árul virágokat. Nagy gonddal gondozza, locsolja, metszegeti, tápoldatozza, nevelgeti őket. Emberek jönnek, csokorba kérik, vagy épp cserepestül viszik el, hogy magukat vagy másvalakit tegyenek boldoggá. Azon el sem gondolkodott eddig, a virágok boldogok-e.
Aznap a kislány után már senki sem vett virágot tőle. Lement a nap, és a kislány sem jött még. Bepakolja a kint lévő virágokat a boltba, majd magára csukja az ajtót. Nekilát az esti teendőknek: locsolás, ültetés, mert pár kaktusz már kinőtte a cserepét. Utoljára a nevenincs hajtásokat hagyja. És elgondolkozik rajta. Nem is tudja megmondani, hogyan került a cserép oda.
Nem tudja, mi nevelődik benne. Kezébe veszi, nézegeti, próbálja a kis tüskékre emlékeztető fejecskékről beazonosítani. Nem sikerül. Nem tudja a nevét, fajtáját. Meglocsolja picit. A föld mind be is issza, remélhetőleg táplálva a gyökereket.
Mondd, nevednincsen, boldog vagy-e? Ki vagy te? Mivé leszel?
Homlokát a cseréphez illeszti. Még hogy buta! Elmosolyodik. Ha visszajön a kislány, mutat neki valamit. Valamit, amit nem sokan látnak, többek között a cédrusok óvó takarásának köszönhetően. Kopogtatás rezzenti fel a merengésből. A kislány az.
Nem adtad el ugye? – hangzik a sürgető kérdés.
Nem.
Itt a fizetség.
Azzal lerak egy hatalmas befőttesüveget, benne egy-két aranyeső ággal – tele szentjánosbogarakkal.
Bogarak?!
A bogarakat sem szereted?
Nincs bajom a bogarakkal, de…
Na? Akkor nekem adod a cserepet?
Hova viszed?
Ahová való!
Ezt nem értem. Honnan tudod, hová való?
Megsúgja a növény!
És a bogarak?
Nagy munka volt őket meggyőzni, hogy nem esik bántódásuk, ha beteszem őket az üvegbe.
Mutatni szeretnék neked valamit! Csak már késő van. Hol vannak a szüleid?
Valami fogadáson. Fogadtam én is, hogy estig nem látom őket. Addig a nagyi vigyáz rám.
És hol a nagyid?
Alszik a hintaszékében!
Mindent értek – nevet fel a lány. – Gyere!
Azzal kézen fogja a kicsit, aki szorosan magához öleli másik karjával a cserépkét, és a bolt végébe vezeti.
Ezek után is úgy gondolod, hogy buta vagyok? – tárja ki a kislány előtt az ajtót.
Hatalmas üvegházba lépnek be. A párás levegőtől a kislány pár szöszke tincse begöndörödik. A telihold átvilágítja az üveget, sejtelmessé, meseszerűvé, tán nem is létezővé varázsolja az alvó növénykertet.
Nos?
Keressünk egy megfelelő helyet! – ujjong fel a csöpp.
Hogyan?! – hökken meg a lány. Értetlenül pislog a kicsire.
Te még butább vagy, mint hittem! – sóhajt az ötéves, majd lerakja a növényifjoncot és visszaszalad a boltba. Kisvártatva megjelenik a befőttes üveggel és kinyitja. Pulzálóan világító szentjánosbogarak lepik el a teret, fényük lehetetlenivé teszi a flóravilágot.
Hát ezt nem hiszem el!
Ugye?!
És most?
Követjük őket! – nevet fel a kislány!
És elindul a fénypontok után. Sóhajtva, szájtátva nézelődik. Meg-megérint egy-egy virágot, levelet, megölel egy atlaszcédrus ifjoncot, halkan nevet. A fénybogarak varázslatossá, meseszerűvé alakítják a virágárus számára ismerős helyet. Amúgy a kislányon gondolkozik. Hiszen a nevét sem tudja még.
Mondd, hogy hívnak?
Milyen nevet adnál nekem?
Aisling.
Majdnem! De ez is megfelelő lesz!

Egy kicsi lány, talán öt éves, valójában kortalan. Ez a kicsi lány fog kézen és vezet az erdőn át, kezében a cserépnyi növénnyel. Varázsvilágba lépünk. Eltűnik az üvegkupola, nincs város, nincsenek falak sem. Csak egy hatalmas, ősi rengeteg. Énekel közben. Az Élet dallamát, amit mindenki ismer, csak mélyen szunnyad bennünk. Olyan ismerős. Olyan közeli. Olyan emlékeztető. Valamire, amit régen elfeledtünk. Szíven markol, hiszen lényemnek régen szunnyadó része álmodik újra. A kislány éneke nyomán megelevenedik az erdő: előjönnek tündérek – olyan lények, amiket csak mesének tanítanak, de valaha létezők voltak. S lévén az új vallások nem tudták kiirtani teljesen a kollektív tudatból, így megpróbálták a maguk formájára szabni. A kislány a valódit hozza elő. Az igazit.
Érzem az élet, a minden lüktetését. Előjönnek fákból, kövekből, szellőből – mindenhonnan. Velünk jönnek. Kiérünk az erdőből egy mezőre, megállunk annak szélénél, a gyönyörű hold világít, teljes pompájában. És végre belőlem is felbukik a dallam, éneklem a kislánnyal együtt, meghatottan.
Egy hatalmas szarvas áll meg mellettem, és én énekelve bújok hozzá picit, míg a kislányt magam előtt ölelem. Előjönnek a szellemek is, állatok bőrében: közöttünk jár a farkas, a róka, a bagoly, megannyi őz és lepke, bogárraj. Közöttünk járkálnak emberforma, de annál tökéletesebb lények. Megannyi lámpás-bogár csatlakozik hozzájuk, és körénk reppennek. Nem rovarok. Megtekintenek minket a kis fénylénykék is, s ahogy egyre bátrabb, egyre felszabadultabb az ének, úgy erősödnek meg a körvonalaik, léteznek, jönnek-mennek, szaladgálnak. Mély morajlással meztelen talpunk alatt megdobban a föld. Leülünk a selymes fűbe, finom, tiszta és enyhe, virágillatú, nyáresti szellő jár körülöttünk, körbe ölel minket. Már nem éneklünk, hiszen körülöttünk énekel minden élő: ott lüktet a fákban, rezeg a kövekben – bennünk is, halljuk.
Miért vagy szomorú? – kérdi tőlem a kislány. Rám pillant azzal a gyönyörű, kristály cirmos, lehetetlenül kék szemével.
Szomorúnak látsz? – kérdezem vissza szipogva.
Hiszen sírsz – válaszol.
Ó, nem vagyok szomorú. Csak tudod, nagyon, nagyon régen elszakítottak engem ettől a világtól. Az otthonomtól. Boldog vagyok, hogy visszatérhetek. Ezek örömkönnyek. Köszönöm, hogy visszahoztál.
Örülök, hogy velem jöttél – mosolyog rám boldogan a csöpp. Bekapcsolódunk az énekbe újra, összedugjuk a homlokunkat, nekem még mindig pereg a könnyem – apró lénykék szedik fel minden cseppjét és viszik szerteszét.
Félek elaludni – vallom meg.
Miért félsz?
Attól félek, hogy ez az egész csak egy álom.
De hiszen az egész élet egy álom.
Valóban. Csak tudod, attól félek, mikor felébredek, nem vesztek körül engem.
Pedig ők mindig itt vannak – ásít nagyot a kislány és összegömbölyödik a hosszúszálú fűben. Neki ez természetes, hiszen az is. Én vagyok megmérgezve. Ő nem fél, nem kételkedik. Nem is ismeri, hiszen nem természetes. Énekel, és hiszi, tudja, hogy itt vannak körülöttünk, csak hívnunk kell őket. Bennem még attól is félelem van, hogy elfelejtem a dal szövegét. Holott butaság ettől félnem. Bennem él.
Holnap játszunk a rókákkal? – pillant rám a kislány. Leheveredem mellé.
Igen, holnap játszunk velük.
Boldog vagyok. A virág is az. És most már te is.
Elmosolyodom. Élvezem az élet ritmusát, eleven lüktetését, elgyönyörködöm az ujjamon egy lepkén, az égen egy hullócsillagon, és boldog vagyok. Hálás vagyok. Ásítva eléneklem még az utolsó sort, odabújok a kislányhoz és hagyom, hadd vigyen a zsongás. Elalszom. Messzire visz a fonál, sohanem volt, sosem látott tájakra.

Reggel rigócsicsergés, napfény ébreszt. Sem a szellemek, sem a kislány nincs sehol. Egyedül fekszem a fűben. Sóhajtva ülök fel. Előttem egy kisebb, természet által koptatott sziklán egy kicsi, vékony, fejtetőn kopasz, oldalt ősz hajú, hosszú, ősz szakállú, tisztaszemű, fabotos öreg ül. Mosolyog rám, mosolyog a szeme is.
Elmentek a pirkadat fényével igaz? – kérdezem szomorúan.
Nem mentek el. Itt vannak körülöttünk most is – válaszol az öreg.
Igen, de nem látom őket úgy, mint este.
Nem is kell látnod. Benned élnek, te pedig velük. Benned is folyik a tündérvér.
Elég kevés lehet bennem, ha én nem mehettem velük.
Okkal vagy itt. Hiszen ismered a feladatod.
Igen. Ismerem. – A távolba meredek. – Élni és éltetni. Megvédeni az élőt, és segíteni annak, aki segítséget kér. De egyedül oly kevés vagyok! – tör ki belőlem.
Az öreg még mindig mosolyog rám.
Sosem vagy egyedül. Csak bíznod kell magadban. Ha kérsz, te is kapsz segítséget. Élj!
Odatelepszem mellé a fűbe, fejemet a térdéhez hajtom. Megsimogatja göcsörtös kezével a hajam, az arcom. Behunyt szemmel élvezem, mosolyogva.
Élni és éltetni. Egy vagyok velük – sóhajtom.
Mikor kinyitom a szemem, az Öreg sincs sehol. A mosolya viszont ott maradt az arcomon. Egy sunyinak tűnő kis lényke kúszik felém. Bizonytalan a közeledése, akár az óvatos rókáé.
Hát te, egyedül maradtál?
Nem vagyok egyedül – mosolygok rá. Felkecmergek, nyújtózom egyet, nagyot sóhajtok a tiszta levegőből.
Ó, de hiszen nincs itt senki sem!
Te például itt vagy – nézek rá. Immáron bölcsen.
Igen, de érzem a búcsú fájdalmát. Hadd segítsek. – De segítségnyújtása nem valós. A derekamig ér, mégis könnyedén megérintem tenyeremmel a mellkasa közepét. Elkerekedik a szeme, és elhátrál.
Hiszen te is olyan vagy, mint ők! – szegezi rám a mutatóujját vádlón.
Igen, csak úgy, mint te. Valamiféle bánat ért téged, és elzártad magad. És ha te bánatos és vigasztalhatatlan vagy, zavar más lény életöröme. Pedig vágysz rá, hiszen te is egy vagy velem. Ne árts másnak! Azt nem hagyom. Inkább hagyd, hogy visszakísérjelek oda, ahová tartozunk! – nyújtom ki a kezem felé. Ő habozik.
Harcol benne a megszokott fájdalom és örömelszívás azzal a vággyal, hogy visszatérjen oda, ahová tartozik. Talán már nem is emlékszik, miért, miként került ide, olyan régóta él ebben az állapotban. Nyöszörög, ahogy harcol önmagával. Végül behunyja a szemét és nagyot sóhajt. Eddigi pettyes, barna szeme kitisztul, ahogy rám néz. Döntött. Aszottnak tűnő, sárga, foltos bőrű kezét az enyémbe helyezi és elindulunk, halkan dúdolva.

A virágárus lány felriad. Az üvegkupola szűrten ereszti be a napfényt, pászmákat képeznek belőle a fák lombjai, tompán szól a rigóének. Körbenéz. Egyedül van. Torkában a sírás gombóca gyűlik, mellkasa elszorul. Szakadozottan felsóhajt. Kutat az elméjében. Hiszen tudja. Itt kell lennie valahol. Emlékeznie kell. Muszáj. Dallamfoszlányok gyűrűznek elő, rekedten, csetlőn próbálgatja összefűzni őket. S ahogy egyre mélyebbre jut, ellazul, arcán egy mosoly bontogatja formáját. Majd hatalmas sóhaj szakad fel belőle. Megvan. Először halkan, alig hihetően, majd egyre bátrabban, boldogabban énekel.
Megöleli azt a cédrust, amit előzőleg a kislány is. Voltaképp ő maga. Minden félelmét, aggodalmát hátrahagyta. Nincs már rá szüksége. Soha nem is volt. Jó helyen van. Itt és most.
Sürgetően cseng az ajtócsengőként szolgáló álomfogó. A lány dúdolva el is indul ajtót nyitni.
A távolban egy kislány nevetése, akár apró gyöngyök gurulása, hallatszik.
A virág, a cédrus mellett, kicsiny cserepében ezerféle színben pompázik, pillangók versengenek a kegyeiért.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése