Google+ Followers

2013. június 29., szombat

Elisabeth Lilian Blake: Angyallá teszlek

Gyilkolni nem könnyű munka. Eleinte nekünk is akadtak nehézségeink, de a bukdácsolásokból okulva lassan megismertük, mire vagyunk képesek. Kitapasztaltuk a korlátainkat, számításba vettük a gyengeségeinket, ha tervezésre került sor. Ezt követően hat éven át mindenre gondosan ügyeltünk, a tipikus hibalehetőségektől kezdve a legapróbb részletekig. A terepen profivá értünk, nem volt szükségünk senki másra.

Néhányszor csak egy hajszálon múlott a siker, a hidegvérünknek és a hihetetlen összhangunknak köszönhettük az életünket, a többiekkel ellentétben bennünk a közös vér is munkált, olyan szinten egymásra hangolódtunk, ami ritka a mi köreinkben. Az már egy komolyabb kérdés, hogy a mi szabadságunkért és fejlődésünkért mások fizettek, mégpedig hatalmas árat...

– Ó, azt hiszem, ezúttal sikerült meglepned, tesó! – hallottam Ro nyugtatóktól kába hangját.

Az eddig a kezemben forgatott kés megpihent a combom mellett, én pedig széles vigyorral fordultam áldozatom felé. A violaszínű szempár élvetegen rebbent rám, a hideg is kirázott attól a mélységes sötétségtől – a saját sötétségemtől; mintha egy tükröt tartott volna elém, amiben végre megláttam a bennem lakozó szörnyet. Elvégre ezek vagyunk mi, a két bestia, akik félelmetesen hasonlítanak egymásra.

– Szerintem igenis számítottál erre.

– Rendben, lebuktam! Tudtam, hogy valami piszkos kis trükkön töröd a fejed, azóta sejtettem, mióta elkaptuk Quilt és Denny-t. – Egy cseppet sem feszélyezte a tény, hogy épp jó néhány erős szíj szorítja a végtagjait az asztalhoz, sőt mintha még örült is volna neki. Szemlátomást szórakoztatta a helyzet.

Zavartan megvakartam a tarkóm. – Nincs kedved beszélgetni egy kicsit? Nem lenne fair, ha most csak úgy megölnélek.

– A jó öreg „szembesítsük a leendő haleledelt a bűneivel” játék... Tulajdonképpen csontig meghatódtam, lehet, hogy mindjárt sírni is fogok. Miről szeretnél beszélgetni? Rajta, használd ki az időt, többé úgysem lesz rá lehetőséged! Mi nyomja a pici szívedet?

– Miből jöttél rá, hogy tervezek valamit? – szegeztem neki a kérdést, amire nyilvánvaló volt a válasz.

– Édesem, egysejtű korunk óta ismerlek, köztünk a titok szó már nemigen működik rendeltetésszerűen. De ha gondolod, kifejtem.

– Pszichoanalizálj ki! – dőltem hátra szkeptikus mosollyal. Ro mindig is szeretett a sötét kis lelkecskémben vájkálni, mondhatni perverz élvezetet okozott neki, ha feltárhatta a rejtélyeimet – nekem pedig az okozott élvezetet, ha megtette, bár sajnos az ő szemében nem az undor, inkább a néma csodálat tükröződött. Imádtam a félelem és a kézzel fogható rettegés szagát.

– Én leszek a főműved, ilyen egyszerű. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Együtt már átéltük, milyen érzés, mikor egy hozzád közel álló vére tapad a kezedhez. Természetes, hogy felötlött benned a gondolat: mi lenne, ha engem is kiállítanál, mint egy múzeumi látványosságot? Őszintén szólva nem te vagy az egyetlen, akinek ez eszébe jutott.

– Érdekes, mindvégig abban a tévhitben éltem, hogy én tervezek, te pedig gondolkodás nélkül cselekszel, ezért jártál mindig egy lépéssel előttem.

– Nos, igen. Úgy tűnik, ezúttal is maradhattam volna a saját módszeremnél, de felteszem, kissé késő ezen rágódni. Egyéb könnyfakasztó testvéri kérdés? Kicsit viszket a könyököm, jó lenne már túlesni a dolgon.

– Ó, nem úszod meg ilyen könnyen – villantottam rá a leglehengerlőbb vigyorom, mire fészkelődni kezdett. – De teszek neked egy szívességet: úgy csinálom, mintha valamelyik idegesítő pojácával játszadoznánk, te és én. Ritka ajándék, nemde? Olyan lesz, mintha megölnéd saját magadat.

– Beteg vagy, Sea. Akárcsak én. Mondtam már, hogy szeretlek?

Igen, néhányszor már kicsúszott a száján, minden alkalommal nyakig véresek voltunk, a testünk remegett az átélt mámortól, a gyilkolás pillanatnyi hevében sok olyan dolgot suttogtunk egymásnak, amit egyébként kimondatlanul akartunk hagyni. A kötelékünk már a kezdetektől fogva erős volt, és csak még erősebbé vált.

A testvér, aki elfogad, aki látja, ki vagyok, aki ugyanolyan romlott, mint én − a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaptam, kívánni sem lehetne jobbat. Kár, hogy a lelki békém és a kíváncsiságom kielégítése érdekében belőle is trófeát csinálok. Idén nem kapom meg az év húga oklevelet...

– Azt terveztem, bocsánatot kérek ezért a kis akcióért, de téged ismerve erre nem lesz szükség.

– Nem is. De kiengesztelésképp nem mondanál el egy mesét? Tudod, hogy imádom a történeteidet.

Nem kifejezés. Amikor fáradtan értünk haza egy-egy jól sikerült gyilkolás után, lemostuk a vért a táskákba rejtett eszközökről, ő mindig arra kért, hogy meséljek neki, olyan áhítattal hallgatott végig, mint egy kisgyerek. A feje az ölemben pihent, ujjaim néha beleszántottak dús hajába.

– Miről szóljon a mese? A gonosz és ördögien zseni testvérpárról, akik mindenkit átvágtak? Az igazságosztó, önjelölt hősökről, akik minden szemétládát megbüntettek a városban? A vérről és a sikolyokról?

Hirtelen elkomolyodott az arca. Hosszú, hollófekete tincsei előreomlottak, ahogy elfordította a fejét.

– Olyan mese legyen, amit még nem hallottam.

– Rám bízod?

– Ha a gyávábbik énemen múlna, elég hosszú lenne ahhoz, hogy holnapután is itt üljünk, de a forrófejű és nyilvánvalóan dominánsabb énem azt mondja, fogd rövidre. Mivel ez az utolsó mesém, legyen szép, csak ennyit kérek, rendben?

– Rendben. Akkor elmondom neked a Megváltó Mester történetét...



Amikor beszálltál a kocsiba, azt hitted, a lakásomhoz megyünk, ahol majd egy jót kefélünk, kifizetlek, aztán elsétálsz, mintha mi sem történt volna. Nos, tévedni emberi dolog, szivi. Legközelebb jobban ügyelj, mit raknak a poharadba, nem mindenki olyan rendes ám, mint én.

Könnyedén tartalak a karomban, vasággyal se lennél negyven kiló, de kellően gömbölyödsz és domborodsz a megfelelő helyeken, így nincs okom panaszra. Már-már úgy ölellek, mintha a szeretőm volnál, fejed a mellkasomra borul, érzem a lélegzetvételed, ahogy szép lassan felfűti a bőröm. Ha felébrednél, most hallanád, milyen hevesen ver a szívem.

Besurranok a házba. Az enyém, senki sem zavarhat minket, de az iparban töltött évek kemény paranoiával ajándékoztak meg. Egyre csak azt lesem, mikor múlik el az altató hatása, türelmetlenül várom, hogy az a hatalmas, huncutul csillogó szempár újra rám nézzen.

A hálóban már minden készen áll, az ágy körül tizenkét véres torzó térdel, itt-ott kilátszik a gerincük. Csak rád várnak, hamarosan csatlakozol hozzájuk, ennek a mennyei pillanatnak, ennek a csodás átváltozásnak egyes-egyedül ők lesznek tanúi. Minden rajtad áll vagy bukik, a kísérletemet te teszed teljessé.

Gyengéden lefektetlek a takaróra, hajad glóriaként terül szét a párnán, sötét színét remekül kihangsúlyozza a márványmintás huzat. Átszellemült arccal lépek hátrébb, megszemlélem, milyen lett a mű, minden egyes kis részletét áttanulmányozom, hogy a helyén van-e, újra átgondolom a kompozíciót.

A kép közepén ott fekszel te, halántékod verítékes, végtagjaid meg-megrezzennek, mintha el akarnál menekülni. Kicsim, innen nincs hová futnod. Olyan könnyen odadobtad a tested, most miért gondoltad meg magad? Szeretkezni fogunk, a lelkünk egyesül az örökkévalóság forróságában, egy lesz a vérünk és a szellemünk, közösen kapunk feloldozást a bűneink alól, amiket elkövettünk. A sok meggondolatlanságodért cserébe most csendben kell tűrnöd, hogy a művem része légy, én pedig egy csodát ajándékozok a világnak, ezzel vezeklek a sok mocsokért.

Magatehetetlen porcelánbabának tűnsz a kezem között, egy mozdulatlan szépségnek, akit az idő nem vehet el a földtől. Úgy heversz előttem, mint annak idején Ádám és Éva a Paradicsomban. Miért rejtegeted magad? Ezt a ragyogást nem szabad elnyomni, miért nem hagyod, hogy mindenki lássa, milyen tökéletes vagy?

Épp ezért szemeltelek ki téged. Régóta figyeltelek, magadhoz vonzottad a tekintetem, mint egy aranygyűrű a sárban. Ennek ellenére nem vagy különb a koszos rögöknél, sajnálatos módon ugyanúgy embernek születtél, mint a körülötted lévők. Ugyanolyan züllöttek a gondolataid.

Meglátom benned a jövendőbeli művemet, ahogy lassan magadhoz térsz. A rettegés átkúszik az ereiden, kiül az arcodra is, ijedten forogsz ide-oda, hogy megtudd, mi történt veled. Szád néma sikolyra nyílik, a hangod még az álomtalan sötétségben jár, de a gondolataid gyorsan tisztulnak, emlékszel rám.

Túlságosan lefoglal a félelem, észre sem veszed, mikor adom be az érzéstelenítőt. Magad köré font karod lejjebb csúszik, visszahanyatlasz az ágyra, csak a szemed nem áll le, pillantásod ide-oda rebben a szobában. Így minden sokkal könnyebb, a kötél vagy a ragasztószalag elrontaná az összhatást.

Az éjjeliszekrényből előkerülnek szépséges barátaim, a kések hűvös, kegyetlen pengéje részegítő illatot áraszt. Előbb a másik tizenkettőt veszem a gondjaimba, egyenként átszabom őket, valami istenit, bűntelent teremtek, kiűzöm a testükből a sötétséget. Arcuk békés, álmukban lelték a halálukat, kezüket imára kulcsolom, ez is része a művemnek.

Végül hozzád fordulok, a kirakós utolsó darabkájához. A félelem akkor sem tűnik el a szemedből, mikor megsúgom, hogy bűneid bocsánatot nyertek általam, megváltott mosoly helyett bizonyára undorodó, torz fintor ülne az arcodon, ha az izmaid nem bénultak volna le. A hitnek az utolsó pillanatban sincs helye a szívedben, nem érzed át, milyen csodában lesz részed. Tekinteted a rettegés kába buborékja alatt kifejezéstelen, már-már halott, az élet egyetlen jele a kissé egyenetlenül emelkedő mellkasod, a zaklatott lélegzetvétel.

Hát nem látod, milyen gyönyörű leszel a kezem nyomán? Egyszerű, mocskos emberi testedből tiszta, túlvilági fényű angyalt teremtek, a szenny fölé emellek, önzetlen, bőkezű messiásod leszek! Megváltalak; megszabadítalak a tehertől, amit egészen eddig cipeltél, leveszem a válladról a bűn és a lét súlyát, hogy végre szabad lehess! Szárnyakat adok neked...



Az utolsó szavak megtelepedtek a szobában, súlyuk ráült a bútorokra. Egy darabig még hallgattunk, a néma pillanatok a régi szép időkre emlékeztettek, amikor csak feküdtünk egymás mellett, de egyikünk sem szólt egy szót sem.

– Köszönöm.

– Tetszett? – kérdeztem halkan. Nem néztem a szemébe, mielőtt túl sok érzelmet olvasott volna ki az enyémből, helyette ismét a késsel játszottam.

– Hallottam már tőled jobbat és szebbet, de ez illett a mostani helyzethez. Te is szárnyakat adsz nekem?

– Túl sok bűnt követtél el ahhoz, hogy csak így megváltsalak.

– Akkor... Ennyi volt? – Csodáltam a hidegvérét, a mosolyát. Egy cseppnyi szomorúság is vegyült a hangjába, de egyáltalán nem félt, nem volt dühös rám.

– Azt hiszem, igen. – Végre felálltam a székből, a kezem megszorult a kés nyelén. Ro szeme a pengére szegeződött, követte a fém felületén átfutó fénycsíkok útját.

– Annyiféle módon öltünk, annyi szerszámot és eszközt használtunk... És ezek után...?

– Ne haragudj. Nem gondoltam volna, hogy válogatni fogsz.

– Elég a pofázásból meg a lelkizésből, csak csináld, ölj meg! – üvöltött rám hirtelen. Ez valójában annyit jelentett: Remélem, boldog leszel nélkülem is. Ne hátrálj meg!

Egyetlen mozdulatba került. Az égszínkék pólót lassan átáztatta a vér, az átható violaszempár megvillant, majd elsötétült. Ro halott volt. A testvérem, az egyetlen ezen a világon, aki megértette, mi zajlik a lelkemben, meghalt.

Egy kis részem ott maradt abban az eldugott Con Tien-i házban, a félelmeimet és a kétségeimet a testvérem holttestével együtt égettem el, a lángok között veszett a bennem lakó nyughatatlan szörny is. Ro volt az utolsó, akit megöltem, többé nem leltem örömömet a gyilkolásban, nélküle nem láttam értelmét. De nem bántam meg semmit.


Szigorú szabályok és feltételek mellett léteztünk, az első és legfontosabb, amit annak idején meghoztunk, így hangzik: Soha ne kérdőjelezd meg a múltbeli elhatározásaidat, ne sírj miattuk, ne bánd meg őket. Amíg élsz és lélegzel, minden döntésed helyes.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése