2017. július 8., szombat

Czinkóczi Krisztina: Kalamona

Azon a nyáron nem volt szél a városban.  Márpedig a szél olyan, mint a szeretkezés: nem is képzeled, mennyire tud hiányozni, míg egyszer csak nincs több belőle. Többször beharangozták a szmogriadót, és bár a hőmérő higanyszála ritkán szökött harminc fok fölé, a meleg mégis elviselhetetlen volt. Fülledt, áporodott. Ilyenkor az ember már tekereg kínjában, minden ruha kényelmetlennek tűnt, és a hűsítőnek remélt víz állott. Két hónapja nem esett egy csepp eső sem, a levelek kókadtan, porosan csüngtek a fákról, de még az utcákat, lépcsőket, korlátokat is por lepte. Ez nem olyasmi, amit az ember észrevesz – egy kis por, túl finom is ahhoz, hogy föltűnjön. De nekem feltűnt az oka: annyi légmozgás sem volt, hogy a porszemcséket a levegőben tartsa.
És azon a nyáron keresett meg a fiú. Tamásnak hívták, és valójában közelebb állt a harminchoz, mint a húszhoz, de akkor is csak egy srác volt. A pólóját képregény-kockák díszítették. Deszkás nadrág egészítette ki a szerelést és tornacipő, aminek még sosem volt rendesen bekötve a fűzője. De a legtöbbet mégis a srác szeme mondott; ártatlanságot, csodavárást. Egy kávézóba beszéltünk meg találkozót, és leültünk a ventillátor elé, ami hiábavalóan próbálta felkavarni az állott levegőt.
– Maga olyan izé, nem igaz? – tért rögtön a lényegre.
– Gondod akadt egy különleges teremtménnyel? – kérdeztem vissza.
Nem mintha nem látszott volna rajta, az örökifjúnak kalibrált arc olyan kelletlenül viselte legfrissebb vonását, a koravénséget, mintha egy rózsán hirtelen szőr nőne. Láttam már eleget ezt az arckifejezést. A legtöbbször hullákon.
– Ja – válaszolt Tamás. – A csajom az, Flóra. Vagyis inkább én vagyok az ő pasija, ha érti a különbséget.
– Mesélj el mindent! – dőltem hátra.
– Fél éve járunk, és két hónapja hozzá cuccoltam. Korábban nem is nagyon volt gond, tudja, csak olyan kis hepajok, amik minden kapcsolatban. Hova mész, kivel voltál, szeretsz-e még, meg a többi csajos baromság.
Erre csak a szemöldökömet vontam fel, ki vagyok én, hogy megmondjam a srácnak, hogy ez a tini filmekből vett duma rohadtul nem igaz a valódi nőkre? Szegénykém valószínűleg még egyet sem látott közelről.
– Volt pár húzós dolga is persze – folytatta a srác. – De tudja, azt hittem, hogy olyan izéje van… kedélyingadozása a depi miatt.
– Depresszió?
– Hát persze, minden kiscsaj depis. Tudja, nyálas versek meg ilyesmi.
– Értem. – Ezúttal még a szemem sarka sem rándult meg. – De aztán rájöttél, hogy mégsem depresszió?
– Ja. Merthogy frankón nem emlékezett dolgokra. Nem csak hisztiből úgy csinált, hanem inkább mintha nem is ugyanazzal a csajjal beszélnék, sőt…
– Néha mintha nem is nővel beszéltél volna, hanem férfival? – segítettem.
A fiú bólintott, és enyhén elvörösödött. Már értettem, miért nem hagyta ott rögtön: valahol bejött neki ez a szituáció, de ezt persze ő sem tudta. Nem akarta tudni.
– És voltak még fura dolgai – sietett Tamás tobábblépni. – Például egyszer sétáltunk, ő meg hátrafordulva magyarázott valamit, aztán megtorpant. Tudja, mintha tudná, hogy van előtte valami.
– És volt előtte valami?
– Nem. Kikerülte azt a helyet úgy, hogy oda se nézett. De nekem fura volt, tudja. Csak hetekkel később olvastam róla véletlenül, hogy pontosan ott állt egy kőkereszt, azon a helyen. Ötven évvel ezelőtt átrakták máshova. Meg ott voltak az ajándékok…
– Mindig az, amire vágytál. Akkor is, amikor még magadban sem fogalmaztad meg.
– Pontosan! Maga aztán vágja a témát!
– Igyekszem.  Rövidítsük is le. Néha eltűnt, és sose mondta meg, merre járt, egyszer örült valaminek, később rühellte, mondott valami fontosat, aztán azt állította, hogy ilyesmi sose hagyná el a száját…
A srác olyan hevesen bólogatott, hogy elálló füle szinte csapkodott belé.
– Egyetlen növény sem marad meg a közelében – folytattam. – És képtelen bármit alkotni, még egy rántottát sem.
– Most hogy mondja…
– Akkor ugorjunk is arra, hogy mit láttál vagy tudtál meg, amitől megjelentek azok az ősz hajszálak a halántékodon.
– Nebasz! – nyúlt oda a fiú. – De végül is mindegy.
– Igen, kisebb bajod is nagyobb ennél. Szóval?
– Szóval egyre többet voltam Flóránál. Nagyon állat lakása van, egy régi víztoronyban, amit helyrepofoztak. Aztán meg már haza se nagyon mentem, nem hívnám igazi összeköltözésnek.
– Ott ragadtál, mint légy a hálóban.
– Ja, nagyon úgy! Azt mondta, övé a második emeleti lakás, alul a lépcsőház van meg tárolók, aztán egy üres lakás, fentebb meg nem tudja, kik laknak. Engem meg nem is érdekelt, tudja?  Sose láttam szomszédokat, de amúgy se nagyon dugtuk ki az orrunkat, ha nála voltunk.
Ennél a pontnál a srác ismét elvörösödött. Valószínűleg még szűz volt előtte.
– Kulcsot valahogy sose sikerült másoltatni – folytatta. – Mindig megvártam a ház előtt, ha hamarabb értem oda, vagy addig elmentem bevásárolni. Az első gyanús dolog az volt, amikor egy este egy csomó cuccal mentem oda, és amikor kipakoltam, azt mondta, most elmegy itthonról, de csak egy órára. Miután lelépett, rájöttem, hogy valami benn maradt a kocsiban, úgyhogy leszaladtam érte. Az ajtókat kitámasztottam egy kartondarabbal. Amikor visszatértem, láttam, hogy az alsó lakásban ég a villany. A lépcsőházban pedig ott találtam Flórát. Kérdeztem, mit keres ott, ő meg azt válaszolta, hogy a szomszédoknál volt. Mondtam, hogy de az a lakás üres. Erre azt válaszolta, hogy ja, igen, nem laknak benne, de a tulaj most itt volt. Nem kérdeztem többet, de amikor visszamentünk a lakásba, rögtön kimentem a külső körfolyosóra azzal, hogy elszívok egy cigit. Elsétáltam egy darabot, és áthajoltam a korláton, hogy rálássak a lenti ablakokra. Nem szűrődött ki fény, a bekötőúton pedig csak az én autóm parkolt, ahogy mindig, sehol semmi mozgás. Pedig az alatt a fél perc alatt nem mehetett el a tulaj.
– És mikor találtad meg a kulcsokat? – szóltam közbe.
Tamás egy darabig csak elnyílt szájjal meredt rám, aztán némán felállt, és kiment a mosdóba. Gondoltam, adok neki öt percet, hogy összekapja magát, de szerencsére két perc múlva már vissza is tért. Nagyon igyekezett úgy tenni, mintha természetes szükségletei szólították volna az imént. Lazának tetsző mozdulattal visszaült a helyére, és úgy folytatta, mintha abba sem hagytuk volna:
– Csak tegnap találtam meg a kulcsokat. Nemsokára lesz az öcsém diplomaosztója, és úgy emlékeztem, az ünnepi cipőmet is átvittem valamikor. Szóval kerestem a cipőtárolóban, és arrébb dobtam a barátnőm téli bakancsát. Megcsörrent benne valami. Tudja is… hát szóval nem ragoznám. Rögtön arra gondoltam, hogy itt valami suskus van, eszembe jutott az üres lakás. Gondoltam, kipróbálom. És naná, hogy az egyik kulcs nyitotta az ajtót. Bementem és körülnéztem. Na most Flóra lakása olyan otthonos volt, tudja, aranyszínű, faragott székek, meg színes szőnyegek, nagy tükrök, ilyesmi. Az az üresnek mondott lakás is be volt rendezve, de egészen máshogy. Nehéz elmondanom, de olyan érzésem volt, mintha valami alapvetően hiányozna. A bútorok drágának tűntek, brokát, bőr, sötét fa. De a falak csupaszok voltak, sehol egy kép, egy dísz vagy fénykép. Minimalistának mondanám, de nem azért, hogy szép legyen, hanem mintha a tulajnak egyszerűen nem jutott volna eszébe, mitől lesz otthonos egy hely. Semmi nyoma családnak, barátoknak, hobbinak, de még érzelmeknek sem. Mintha valaki emberré tenne egy varánuszt, aztán meg rábízná egy lakás berendezését. Nem értettem, hogy miért van a barátnőmnek kulcsa egy idegen ember lakásához. Talán egy szeretőre gondoltam volna, ha nincs ott a többi kulcs…
– A fenti lakásokat nyitotta?
– Igen. A fölöttünk lévő megint másmilyen volt. Itt már igyekeznem kellett, mert nem tudtam, a csajom mikor jön vissza. És az a hely… Egyszerűen átláthatatlan volt. Nem igazán rendetlen, hanem inkább… esetleges. Mint mikor nemrég költöztél, és még semminek nincs helye. Csakhogy itt rengeteg cucc volt kipakolva, mintha a tulaj folyton elfelejtené, hogy mire valóak a dolgok, és csak úgy lerakná őket az első szimpi helyre. Láttam egy jégkocka-tartót egy hatalmas üvegvázában, a csillárról nadrágszíj lógott, a szőnyeg közepén egy használt pohár, a dohányzóasztalon viszont egy vécékefe… Kaotikus, rendszer nélküli, de tiszta, tutira nem trehányságból volt ilyen. De leginkább az sokkolt, hogy megpillantottam a barátnőm egyik farmerját a sarokban.  Kezdtem belefáradni ebbe az egészbe, arra gondoltam, hogy egyszerűen visszamegyek Flóra lakásába, és megvárom őt. Kell lennie logikus magyarázatnak. Talán valami gondnok-bejárónő féle, bár az otthonosan ledobott farmerra az sem stimmelt. De szerettem volna, hogy legyen magyarázat, azt hiszem, bármilyen nyakatekertet elhittem volna. Ki is mentem onnan, de a folyosón föltűnt valami. Nem volt több emelet, de volt még egy kulcs a karikán.
– Gondolom, az utolsó lakást is megtaláltad.
– Meg, bár ez már csak a szerencsén múlt, vagy inkább valamiféle megérzésen.  – A srác szeme ennél a pontnál üvegesen a messzeségbe révedt.
– Ez normális – igyekeztem megnyugtatni. – Ilyen helyzetben a legátlagosabb embernek is bekapcsol a természetfeletti-radarja.
– Elég ijesztő dolgok jutottak eszembe. Például az, hogy ha rajtakap, ahogy kutakodok…
– Akkor megöl – fejeztem be helyette. – De nem kapott rajta.
– Nem sokon múlt… – sóhajtott hideglelősen.
– Akkor már rájöttél?
– Inkább úgy mondanám, hogy akkor hasított belém egy felismerés, amit nem akartam elfogadni. Félresöpörtem, de azért megfordultam, és visszamentem a káosz honába.
Elismerően bólintottam, a srác bizonyára azt gondolta, hogy a bátorságának adózom ezzel, pedig csak az lepett meg, hogy milyen költői hasonlat csúszott ki a száján az imént.
– Nem is tudom, miért, de egyenesen az egyik beépített szekrényhez mentem – folytatta Tamás.
– Már mondtam, bekapcsolt a radarod – szóltam közbe enyhe türelmetlenséggel, amit mindig kivált belőlem a birkák ámuldozása. – Megérzésnek hívják, és még te is rendelkezel vele, csak alapból nem sokkal többel, mint ami egy teáscsészébe szorult. Akkor viszont…
– Akkor egyszerűen tudtam, hogy mit keressek és hol – értett egyet a srác. Reméltem, hogy ezzel végre túljuthatunk a döbbenetén, amit saját maga felett érzett. – Kinyitottam a szekrényt, de nem láttam benne semmi különöset egy pillanatig, csak ruhák lógtak benne. Aztán beugrott, hogy éppen ez a fura. Abban a lakásban semmi nem volt a helyén, tehát nem logikus, hogy a szekrényben az van, aminek lennie kell. Félrehúztam a ruhákat, és mögöttük a falban ott volt a következő ajtó. Alig fértem át rajta, egy iszonyat szűk csigalépcsőhöz vezetett. Egy mukkot se láttam, és kapcsoló sem volt, az öngyújtómmal kellett világítanom. Fölbotorkáltam, és ott volt az utolsó lakás, a tetőtérben. Itt sem találtam villanykapcsolót, így meggyújtottam egy petróleumlámpát, ami az ajtó melletti asztalon állt. Az a lakás egy bunker volt, ezt azonnal láttam. Azért volt sötét, mert az ablakokra fémlapokat csavaroztak. Fémpolcok osztották fel a teret, és a polcokon minden, amivel akár egy világháborút is ki lehetne húzni. Konzervek, liszt, porlevesek, olaj, gázpalackok, több tartály víz. Az egyik sarokban azt hiszem, egy légtisztító-berendezést láttam. El nem tudom képzelni, hogy hozták fel mindezt azon a szűk csigalépcsőn. De volt ott más is… kémcsövek és fura üvegcsék, kis fémtartályok, szárított nővények a gerendákról lelógatva. Nem értek a növényekhez, de egy kis fémasztalon tutira gyilkos galócát láttam száradni. És ott volt Flóra kedvenc hajkeféje, pont a gombák mellett. Csak úgy ott hevert. Akkor már nem bírtam tovább tagadni… ebben végképp ráismertem. A paranoiájára, tudja? Amikor azzal nyaggatott, hogy kivel voltam, mindig volt egy olyan érzésem, hogy az nem féltékenység.
– Kalamona – suttogtam.
– Hogy micsoda? – kérdezett vissza a srác.
– Ez a valódi neve. De folytasd! Még van egy kevés, ha jól gondolom.
– Már nem sok. Ismét bekapcsolt a radarom, ahogy maga mondja. Tudtam, hogy csak perceim vannak, visszatettem a lámpát oda, ahol volt, elfújtam, és visszazártam az ajtót. Szinte lerohantam azon a rohadt csigalépcsőn, pedig azt se láttam, hova lépek. Ki az előző lakásba, eligazgattam a ruhákat a szekrényben, és spuri… a folyosóról fordultam vissza, hogy bezárjam az ajtót. Ledübörögtem a lakásához, vagyis az egyes számú lakásához. Az ajtó előtt megtorpantam. Meg voltam róla győződve, hogy már ott van. És tudja, hogy tudom. Ott áll az ajtó mögött vigyorogva, és várja, hogy benyissak. De aztán meghallottam az ajtócsapódást lentről.  Bevágódtam, és rohantam a szekrényhez, hogy visszategyem a kulcsot a bakancsba. Hirtelen ötlettől vezérelve négykézlábra ereszkedtem a padlón, és amikor a barátnőm benyitott, akkor lassan feltápászkodtam. „Hát te meg mit csinálsz?” kérdezte, amikor megpillantott. „Fekvőtámaszoztam” válaszoltam neki. Nem tudom, hogy volt rá erőm, de még egy idióta vigyort is sikerült kivágnom hozzá.
– Ez már valami – mondtam őszinte elismeréssel. – Megmagyarázott mindent, a kivörösödött arcod, az izzadást, a torkodban dobogó szívedet…
– Ja. Pokol volt az az este. Próbáltam még csak nem is gondolni arra, amit megtudtam.  Kiszagolta volna, én meg továbbra is biztosra vettem, hogy megölne érte. Az anyám mentett meg, felhívott, én meg azt hazudtam a csajomnak, hogy családi zűr van. Látatlanban is rühellte a családomat, így nem is akart velem jönni, mikor azt mondtam, át kell ugranom anyámhoz, és lehet, hogy ott is alszom. Akkor szerintem épp a földszinti lakóval beszélhettem, a varánusszal, mert nem is igazán érdekelte az egész.
A srác szeme ismét üvegessé vált, és a korábbi pirulás helyét halálos sápadtság vette át. Jobban csíptem az elvörösödő srácot, de nincs mit tenni, már soha többé nem lesz az az ártatlan kisfiú, aki tegnapig volt.
– Egy internetkávézóba mentem – folytatta Tamás. – Először a skrizoféniának akartam utánanézni, de tudja, valami belül azt súgta, hogy ennél többről van szó. Talán az a radar volt az, és én nem kételkedtem benne. Aztán megtaláltam a maga hirdetését. Komolyan mondom, mintha valaki az imáimra válaszolt volna!
– Ebben biztos vagyok – mondtam a srácnak. Azt már nem tettem hozzá, hogy a hirdetésemre került egy kis zároló-varázslat; csak az láthatja meg, akinek szüksége van rá.
– Szóval tud segíteni?
– Igen és nem. Nem mehetek oda, hogy megoldjam a dolgot, és távolról sem tudok semmit tenni ellene. De te igen, ha követed az utasításaimat.
– Menjek oda vissza – hüledezett a fiú –, ehhez a… mit is mondott, micsoda?
– Kalamona, a szélkötő. De nem csak a szelet köti meg, elszív mindent, ami termékenyít, ami frissít, ami erőt ad, ami tovább visz. Elvesz mindent, amire szüksége van, szó szerint elszívja. Tőled a fiatalság kell, a lelkesedés, és talán a naivitás is. De kívülállónak lehetetlenség bejutni a palotájába… ami most egy víztorony, de hidd el, az a palotája. És az egyetlen dolog, amivel elpusztítható, ott van benn.
– Az egyik méreg a felső szobából?
– Lehetséges – bólintottam. Elképesztett, hogy a srác mennyire beletrafált a gondolatomba. – Igazából az a dolog a lényege, a szíve. Azt kell megkeresned és elpusztítanod. Én is úgy gondolom, hogy a legfelső szoba lesz az ő valódi arca, a szentélye, ezért ott lesz a szíve is. Talán az egyik üvegcsében vagy tégelyben, de bárhol máshol is lehet. Akármi is lehet.
– De akkor hogyan tudnám megtalálni?
– A radar, emlékszel?
A srác bizonytalanul bólintott.
– Nézd, nekem se tetszik, hogy egy mágianélkülit kell odaküldenem, de ha egyszer te vagy a hős…
– A hős? – nézett rám értetlenül.
– Hát igen, látom, hogy a Magyar népmesék nem volt a kedvenc olvasmányod. A Kalamona egyféle szörny, a mesékben kicsit hasonlít a gonosz sárkányokra, bár a sárkányok ezt kikérnék maguknak. A Kalamona megköti a szelet, és az eloldásáért cserébe egy szüzet követel magának.  Már bocs. Szóval a mesében kétféle szereplő van még, az áldozat és a hős. Választhatsz, hogy melyik akarsz lenni.
Hagytam egy kis időt a srácnak, hogy az információ leérkezzen.
– Hamarosan vissza kell menned – folytattam. – Mielőtt még fals lesz az alibid anyáddal.  Nincs valami fix programja a barátnődnek?
– Aerobikra jár délutánonként. Legalábbis én eddig azt hittem…
– Akárhová is megy, érkezz az indulása előtt negyed órával! És az isten szerelmére, nehogy eláruld magad valahogy! Kérdéseket fog feltenni, amikről azt se tudod, hova akar kilyukadni, de ő tudni fogja, ha sumákolsz.
– Igen, ezt már ismerem. Úgy kell hazudnom, ahogy máskor is hazudnék.
– Pontosan! Majd azt hiszi, hogy a szokásos, ártalmatlan hazugságokról van szó. Önts egy kis pálinkát a ruhádra, hogy piaszagod legyen, és ha faggat, legyél dühös! Hadd higgye, hogy kirúgtál az este a hámból, és azt titkolod. A másnapos kinézettel nem lesz gond, úgy látom.
– Ja, egy szemhunyást sem aludtam… – sóhajtott Tamás kimerülten.
– Ha sikerült a dolog, azonnal gyere el onnan! És hozd el a szívét! Nem fog rögtön elpusztulni, hanem hazamegy a palotájába, és ugye te sem szeretnéd, hogy ott találjon?
A srác olyan zöldre vált arccal rázta meg a fejét, hogy bűntudatom támadt. De láttam én már a pillanatnyi sikerbe belefeledkezett hősöket. Inkább legyen halálra rémülve, mint halott vagy annál is rosszabb.
– Most menj! – biztattam. – Ugyanitt várlak holnap reggel kilenckor.
Egy szó nélkül felállt és kitámolygott. Szerencsétlen azért keresett fel, mert azt remélte, hogy valaki meg tudja oldani a problémát. Valaki más. És én csak azt a terhet tudtam adni, hogy rajta múlik minden: az élete, valószínűleg mások élete is, és egy szörnyeteg elpusztítása.
Még sosem volt dolgom egy Kalamonával, de ezt persze nem árulhattam el a srácnak. Ha lett volna, sem tudnék mást tenni, mint várni. Egész éjszaka a jegyzeteimet bújtam, de a Kalamonáról alig találtam valamit. Viszonylag ritka szörnyeteg. Másnap reggel már nyitáskor ott ültem a kávézóban, de a srác nem jött el kilenckor, sem tízkor, sem tizenegykor. Felkerekedtem hát, hogy megkeressem a víztornyot, amiről a fiú mesélt. Csak két víztorony van a városban, de mind a kettőt üresen találtam. Nem úgy néztek ki, mint amiket valaha is lakóházzá alakítottak volna.
De én azért nem adom fel. Amikor az utolsó víztoronytól eljöttem, észrevettem egy apróságot: egy száraz falevél előttem lassan arrébb billent. Megnyaltam az ujjam és feltartottam a levegőbe: igen, újra volt szél.
De a közelben lesz egy másik város, ahol finom port fogok látni az utakon és a korlátokon. És találni fogok egy régi gyárüzemet vagy tornyot lakóházzá alakítva. Az egyik lakás egy átlagos lányé lesz, a másik olyan, mintha egy varánusz rendezte volna be, a harmadik a káosz hona lesz, a negyedik egy méregkeverő titkos bunkere. És lesz egy ötödik is. Képregényhősök lesznek a falon, és gördeszka az előszobában. Meg talán egy lógó fűzőjű tornacipő.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése