Google+ Followers

2014. szeptember 19., péntek

Dér Adrienn: A csillogó jegesmedve

Kora reggel a jegesmedve a hátára kapta a táskáját, és útnak indult. Elhaladt a kitömött mókus fája mellett, elkanyarodott a döglött varangyos tó partját szegélyező kiszáradt égő kökénybokornál, átkelt a homoktövises úton, és körülbelül fél óra múlva megérkezett a céljához. Feltekintett a kapuként magasodó két éltes diófára, amelyeknek az út felett összekapaszkodó leveleik a következő feliratot alkották: „Banyarezervátum”. A jegesmedve előretekintett a fasor közé, és folytatta az útját. Rövid idő után a diófák sora kiszélesedett, felfedve így a látogató előtt a maguk közé zárt apró fakunyhókból álló falut. A kis épületek némelyikének a kéményéből füst terjengett az ég felé, némelyik előtt pedig bibircsókos boszorkány kotyvasztotta a bájitalát kormos üstjében. A jegesmedve elfintorodott az egyvelegek összekeveredő bűzétől, de nem fordult vissza. Csakhamar meg is lelte a keresett viskót. „Vigyázat, a banya itthon van!” – hirdették az ajtóba vésett, egymást lökdöső betűk. A medve kopogott, majd – mivel nem érkezett válasz – benyitott. A kis kunyhót a tulajdonosa igencsak telezsúfolta a legkülönfélébb hozzávalókkal, kitömött állatokkal – itt-ott néhány élőt is elrejthetett, mert egyik-másik megmozdulni látszott.
– Ki az? – Ragyákkal borított arcú, hunyorgó, idős vénasszony csoszogott elő a fellógatott varjúszárnyak közül.
– A varjúhajú boszorkányhoz jöttem – közölte a medve az arcába lihegő vénséggel.
– Én vagyok a varjúhajú boszorgány. – A banya haja károgott egyet. – Mit akarsz tőlem?
– Segítened kell!
– Kell, kell… Miben? – kérdezte, közben visszacsoszogott a varjúszárnyak közé.
– Vámpírvadászként dolgozom. Azaz csak dolgoznék. – A medve szomorúan lehajtotta nagy, bundás fejét. – Csillogok a sötétben. A vámpírok viszont éjszaka jönnek elő, észrevesznek. Úgy hallottam, te tudsz rajtam segíteni.
– Tudok hát!
A banya a könyvespolchoz ment, ugrált egy ideig, mire elérte a foszladozó, kék varázskönyvet. Fellapozta, elidőzött felette, majd mélyet sóhajtott.
– Ezt a varázslatot nem tudom egyedül végrehajtani. Meglátogatjuk a régi kollégámat – közölte, és kivette a sok használattól rövidre kopott seprűjét a sarokból.
A medve követte a házikó elé, ahol a varjúhajú banya felült a seprűjére.
– Messze van az a kolléga? – kérdezte a medve.
– Mindössze háromnapi útra.
A boszorkány útnak indult a seprűnyélen, mellette a jegesmedve gyalog bandukolt.
A rezervátum bejáratáig a banya seprűje háromszor robbant le. A bibircsókos vénség hosszasan javítgatta minden alkalommal.
– Elég rozoga már az a seprű. Miért nem jársz biciklivel? – kérdezte a medve, mert unta az időzést, és már a nap is lenyugodott.
– Egy boszorgány nem jár biciglivel! – jelentette ki a banya ellentmondást nem tűrően.
Így haladtak két napon keresztül, át a homoktövises úton, el a kiszáradt égő kökénybokor mellett, végig a döglött varangyos tó partján, mígnem elértek a kitömött mókus fájához. Ott a boszorkány körülnézett, délkeleti irányba csoszogott ötöt, és a seprűje nyelével megkopogtatta a kék fűzfa kérgét.
– Ide jöttünk? – kérdezte a jegesmedve.
– Ide.
– De hisz ez csak fél órás út! Itt lakom a szomszéd fa mögötti barlangban!
A banya csak megvonta a vállát, majd a tekintetét a fűzfa kék ágai és levelei közül leereszkedő különös, kék lény felé fordította: a feje, mint egy manóé, a teste kókuszdió, mindkét oldalán négy-négy hosszú láb nyúlott le.
– Varjúhajú banya? – nézett meglepetten a furcsa kis lény.
– Üdvözöllek, Kókuszpók! – károgta a banya haja.
– A nyugdíjba vonulásunk óta nem láttalak. Látom, a seprűd még a régi. Működik rendesen?
– Három nap alatt tettük meg ezt a fél órás utat – közölte dühösen a medve.
– Miért nem váltasz biciklire? A mi korunkban már amúgy is veszélyes a repülés – mondta Kókuszpók.
– Egy boszorgány nem jár biciglivel! – rikácsolta a varjúhajú banya.
– Ezzel nem vitatkozom – mondta Kókuszpók. – Inkább mondd el, mi járatban vagy?
– Eljött hozzám ez a medve. Vámpírvadász. Lenne, ha nem csillogna a sötétben.
– Az bizony kellemetlen egy ilyen szakmában – állapította meg Kókuszpók.
– Az Ötezer éves varázskönyv szerint csakis egy boszorkány és egy fűzfavarázsló együttes mágiájával törhető meg az átok a medvén.
– Hoppsötét varázslattal?
– Látom, még emlékszel – vigyorodott el a banya, megvillantva hegyes, vámpírfogszerű bal metszőfogát.
A boszorkány és a varázsló elkezdte bújni a súlyos varázskönyvet, és a kék fűzfa ágaiból készített kosárba gyűjtötték a hozzávalókat a bájitalhoz. Szükségük volt élő kék varangy fülzsírjára, kitömött mókus idei makkjára, kiszáradt égő kökénybokor termésére, felhőtúró vakond szemére, hold sarlójának alsó sarkára, Hapcica bajszára (ez utóbbi beszerzése bizonyult a legegyszerűbbnek Kókuszpók hangyamacskájától), és pár szem dióra.
Miután mindent beszereztek, máglyát gyújtottak Kókuszpók fűzfaüstje alatt, és megkezdődött a sötétben csillogó jegesmedve gondjának orvoslása. Az itóka készítése nehezebbnek bizonyult a szokásosnál. Több üsttel is készítettek, mert a medvére rosszul hatott a szer: egyszer kihullott a szőre, vagy harmadik lába nőtt, az orra virággá változott, a füléből hangjegyek szálltak ki, táncra perdítve az erdő lakóit és Kókuszpók Hapcicáját is, máskor felvette a banya alakját, nyávogni kezdett, vagy szétfolyt a fűben és aranyhalak úszkáltak benne. Így ment ez hetekig, végül minden mellékhatást sikerült visszafordítaniuk. Viszont a kívánság, miszerint a medve ne csillogjon a sötétben, teljesítés nélkül maradt. Azaz mégsem egészen! Ugyanis az utolsó éjszakán, amikor már a varjúhajú boszorkány és Kókuszpók is feladta a próbálkozást, és leszállt az éjszaka, a jegesmedve, csodák csodája, már nem csillogott. Hanem kéken ragyogott!

– Így jár az, aki boszorgányhoz megy boszorkány helyett – állapította meg magában a jegesmedve. – De sebaj, szökőkút-dísznek talán felvesznek valahova.

1 megjegyzés:

  1. Ötletes, a nyelvezete is tetszik.
    Főleg a csillogó, szétfolyt jegesmedvében úszkáló aranyhalak képe fogott meg.
    :D

    VálaszTörlés