Google+ Followers

2017. január 2., hétfő

Lir Morlan: Altatódal

Csupán saját lépteim hangja koppan a kövezeten, az is csak azért, mert én így akarom.
Mostanában kedvelem ezt a hangot; az életet mímeli. A hosszú évek egyhangú, csendszagú hétköznapjai halálos szürkeségbe borítják még az arany napkelték, és a bíbor napnyugták folytonos ismétlődését is. Egy idő után értékét veszti minden szépség, és az unalom olyan porréteget húz rá, mely véglegesen kifakítja az érdeklődés köréből. Így olykor jól esik a változatosság. Még akkor is, ha puszta káprázat, hamis csillogás, elképzelt való. Mint a lépteim hangja, mely visszaverődik az álmos házfalakról.
Magamban dúdolok.
Ősi dallam ez, ami leginkább az emberek altatóihoz hasonlatos – egy dallam, mely álomba ringat minden lelket, és elbódít minden tudatot.
A harmadik éj. Ma bevégzem, amiért jöttem, a hangtalan dallam felszáll, majd aláereszkedik, mint egy sötét takaró…
Első éjjel megkötöttem a nyelvüket.
Reggel felébredve már képtelenek voltak akár csak egyetlen szót is szólni. Hangtalanul sikoltottak vagy könnyezve húzódtak a sarokba.
A főtéren álló hatalmas szil tetején ültem, és a lent futkosó riadt embereket figyeltem. A kiáltásokat, a kétségbeesett válaszkeresést. Figyeltem, ahogy a szülők összegyűlnek, az anyák sírnak, az apák szitkozódnak… Figyeltem, hogyan válik döbbenetük rémületté, ahogy ráeszmélnek, mindenütt ugyanaz történt! A bírónál, a kovácsnál, a nincstelen koldusnál… Minden gyermek elnémult!
Csupán a legkisebbek maradtak érintetlenek, azok, akik még se beszélni, se járni nem képesek, akik egyetlen évet sem éltek még.
Alkonyattájt leereszkedtem az ágak közül.
Betegség – mondták –, isteni harag vagy valamilyen démoni gonoszság?
Térjetek meg házaitokba…
és ők úgy tettek.
Második éjjel gúzsba kötöttem a testüket.
Ugyanúgy suhantam végig a családok házai közt, ahogy előzőleg, észrevétlenül, hangtalanul, árnytalanul…
Nem volt nehéz megérintenem minden kezet, ahogy előző éjjel az ajkakat. Érintésem nyomán megdermedtek és mozdulatlanná váltak, akár a játékbabák. Néhány anya a gyermekágy mellett virrasztott, de észre sem vették, amint elhaladtam mellettük.
A szil alatt vártam a reggelt. Törzse úgy fogadott magába, mintha én is egy lennék a számtalan évtized formázta görcs és repedés közül. Karnyújtásnyira álltam tőlük, míg zokogva választ követeltek, és rettegve lesték, megkapják-e valakitől. Pedig ott volt mellettük! Egyetlen lépésnyire, egyetlen lélegzetvételnyire, oly közel, hogy éreztem a testükből áradó legapróbb rezdülést is. A fa ágai körülöleltek, közéjük tartoztam, a részük voltam, én voltam a szil, és a szil volt az én köpönyegem. Egyetlen hatalmas egészként csendesen álltunk, és félelmükben fürdettük leveleinket.
Nem kellett volna más, csak egyetlen tudatos elme, egyetlen nyitott szem, egyetlen tiszta lélek, aki a fa felé pillantva meglátja a jelet, mely emberemlékezet óta hirdette fennhatóságom, és elidegeníthetetlen jogomat a területre, és a rajta élők mindegyikére – a paktum jele, mely nekem szentelte ezt a földet!
Csak a főutca és a tér kövezett. Mire ideérek, megérintettem már mindenkit a faluban, minden ház oldalát, minden ember mellkasát, hallottam a ziháló lélegzésüket, ahogy még fel-felzokogott bennük a kétség, és ahogy a reményt lassan kiszorította belőlük a bizonyosság. Míg mozdulni és szólni képtelen gyermekeik rettegő tekintetétől követve összegyűltek, és lassan megértették, hogy képtelenek bármit is tenni… Ott voltam. Mellettük! Közöttük! Éreztem, érintettem, töltekeztem a fájdalmuk által! Ott voltam…
És most itt vagyok.
Lépteim hangja elhal, az altató a végéhez közeleg.
Egyszerre száll fel minden gyermek ajkáról a sóhaj, a sóhaj a nevemmel, az utolsó, mely után nincs több lélegzet…
A dallam véget ért.
Megannyi sötét árny röppen az ég felé, majd pernyeként kering a városka házai fölött – mintha tűz tisztította lelkekről leégő bűn maradványát kapná magasra a nyári forró szél… Aztán, mint a sötét madarak, felém indulnak, röptük egyenes, gyors, és határozott, mind hozzám száguld, és kitárt köpenyem alatt testembe fúródik!
Az enyémek!
Mind!
A paktum értelmében, mely él már több ezer éve, és élni fog, míg maga a világ el nem pusztul.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése