Google+ Followers

2014. augusztus 24., vasárnap

Para Celsus: Alfahímek, tenyészkancák

+18

A Hely

Csupa-csiriz-meg-plakát palimpszesztus tartja össze a rozoga rozsdalap vasajtót, hapsikám, ha csak a kiégett fényreklámot meg a hányásfoltokat nézed, rá se jössz, hogy mostanság ebből a ratyinger mellékutcából nyílik A Hely – elég, ha lekopogod a kapun a jelet, nyikorog a zsanér, legördülsz a lépcsőn, és egy döglesztő elitklubocskában találod magad – bőrvonatú pamlag, mahagóni mindenütt, bazi bárpult, a helyi érdekű arcos-harcosok a koktéljaik felett.

Fiatal még az este, mikor lerándulok a pincébe, ahogy körülnézek, nem is látok értelmes fejet, csupa apci-pici-fia lóbálja a brét meg az Aston Martin slusszkulcsát – az ilyenek betankolni járnak ide, felcsippentenek valami csibét – „jó a segged, jössz? Ja” – aztán agyő! Hegynek fel, völgynek le, elhagyatott parkokba-parkolókba, a macák lába kilóg a letekert ablakon, bokájukon lobogó a bugyi, a kandúrok meg bőszen tesztelik a kocsi meg a kicsi rugózását.

Én már öreg lennék az ilyesmihez, meg amúgy is a hosszabb asszókat szeretem, hisztivel-kibéküléssel, ha lenézek is a klubba, órát elülök egy rozé meg egy beatnik antológia mellett – sz’al most is, ahogy terpeszkedem a bőrfotelban, a forgalom pang, szolidan szolis pincércica ásítozik a pult mögött, mélázik a műkörme mintáin – nyálazom a szamárfüles Dharma Bugi-kötetemet, firkálom a lapszélekre a kommenteket, mikor ledübörög a lépcsőn Dupla A (Aljas Arc), vágódik a pulthoz, nyikorgatja a bárszéket, kéri az enerdzsi-drink-vodka kombót, és reklamálja az élőzenét.

Dupla A, a pornósból lett véleménymegmondó és életmódguru nagy pofa volt ám – nevezték pénzügyi zseninek, kultúrforradalmárnak – szerintem csak jókor született, a pofátlansága passzolt a korhoz – kezdetben abból élt, hogy örömlányokat bérelt orálszexre, az aktust rögzítette és fellőtte a netre – a videók változatosak voltak, mint egy szocreál lakótelep, de a nép kajálta a látványt – AA-nak hízott a mája meg a számlája, a tube-on saját életmód- és szexoktató-csatornát indított, bár az erotikáról kábé annyi fogalma volt, hogy „térdelj le, és csináld”.

Szóval ott támogatja a pultot a tag, Tag Heuer óra, Hugo Boss öltöny, Adidas surranó, tisztára, mint egy germán hirdetőoszlop, és az untermannjaival – követik mindenhová, hátha farvízen könnyebb kokottot keríteni – a Balekról cseveg.

A Balek kész klinikai ló, a freudisták levegő- és pénze fogytáig analizálgatják, a gyógyszerhívő dokik paroxetinnel tömik, egy ultrakonzervatív protkó lelkész meg ki akarja gyógyítani a buziságból – a Balek homokos, pszichotikus, hisztérikus, van, aki paranoid skizofréniával diagnosztizálja, van, aki borderline-nal – a röhej, hogy szigorúan szimptómák alapján bármelyik betegség ráhúzható, a diagnózis ugyanis a tünetek statisztikáira támaszkodik, a statkó pedig hazug, mint egy melltartó.

A lényeg, hogy Dupla A maga mellé vette a Balekot – rossz nyelvek szerint AA mindkét lukra játszik – vagyis bi a szentem – mások azt mondják, a Balek csak udvari bolond a bagázs mellett – csóró csávónak sok más gebasz mellett echopraxikus mozgászavara is van – ha kattan az agya, kényszeresen majmol minden mozdulatot, amit csak lát, frankón latah lesz belőle – Dupla A és a bagázs azzal szórakozik, hogy pornókat vetít a Balek előtt, aztán megszakadnak, ha a topis csóka utánozza a zaftos mozgásokat. (Egyszer pletykálták, hogy a Balek megzakkant, és egy szadomazo-szexfilm fojtogatás-jelenete alatt kinyomta a szuszt az egyik untermannból – hát mit ne mondjak, nem sírtam krokodilkönnyeket a kurafi temetésén.)

De Dupla A-ra visszatérve – a tag már a pincérmacát fűzdögéli – úgy nyomul rá, de úgy, hogy az egyszeri nézőnek – pláne nekem – hányingere támad – mintha AA lenne az egyetlen faszi a földön, a bigének meg örülni kéne, hogy öt percre megkaphatja fószerkám járulékos szerveit.

A pincérmica viszont húzódozik, nem akarózik neki otthagyni a pultot – szabad préda lenne a bagázs előtt – vagy csupán immúnis a Tag Heuerre – lényeg, hogy Dupla A végül is maga robog ki a brunzolóba, hogy könnyítsen magán, „hülyék vagytok” felkiáltással becsapja maga mögött az ajtót – aztán nem is látjuk többet.

Hülye hólyag ugyanis hosszú percekre elmarad – untermann ugrik, megy ki a bálványa után, hátha belisztezett a klotyóban, aztán most a kagylót ölelgeti, kezében összeégetett kanállal – ám alighogy eltűnik, máris fordul ki az ajtón a tag, az arca sápadt, egyenként megszámolhatnám a zselézett pajesza szálait.

– Hívjátok a mentőket – azt mondja –, Dupla A meghalt.

Hát ilyesformán-valahogyan kezdődött.


Magány vinnyogása

„Járom az utam, a macskaköves utam” – a Balek dülöngél a szűkre szabott mellékutca igájába szorítva – szinuszhullámba ívelő léptei koppanását a sarkon túlról szűrődő részeg dana kíséri – magány-magány-magány, ködsziréna kéne, hogy az egyedüllét olajos felhőit kettéhasajtsa.

A Balek kész hibagyűjtemény, most megáll egy patika kirakata előtt, nyelvet ölt a tükörképére és a bent kornyadó filodendronra – a szemét vizsgálja, nyomkodja alatta a kékes táskákat, karikákat – agyában dolgozik a paroxetin, izzanak a receptorok, de még így is hideg, fitymáló távolságtartással figyeli testét, tapogatja viaszszerű húsát, kiérzi alatta a csontokat.

A helyzet most még istenkés, ha nem szedné asz SSRI-t, a rideg, sziszegő gyűlölet elharapózna benne, mint már annyiszor korábban, mikor behúzott spaletták mögött, pokrócba csavarva vacogott, és nem csak ezt az utálatos húskoloncot érezné idegennek, de tulajdon tudatát is.

Az öreg – aki amúgy harmincöt körül lehet, csak épp okádékmód szétette a sok munka, éjszakázás, kávé-cigi-alkohol –, szóval az öreg egy borgőzös hajnalon, mikor a bár már utcára ürítette vendégei salakját, arról magyarázott, hogy a test voltaképp parazita csupán, ami a lélekre akaszkodott, egyetlen célja önmaga szaporítása, mint egy májmételynek vagy vírusnak – a lélek nélkül éppoly életképtelen volna, mint a kiürített galandféreg vagy az ágakról leszakított fagyöngy – így hát a tudat test iránti iszonya természetes és szükséges reakció – a hideg idegenkedés pedig, amit a lélek önmagával szemben érez, immunológiai jiu-jitsu eredménye csupán, a test védekezni próbál, a tudatból érkező romboló energiákat tükrözi – „Vissza a feladónak!” – az öreg csuklott, az asztalra borult, elaludt, a Balek pedig áll a kirakat előtt, nézi az idegen hús- és bőrzsákot, ami ő maga, beszorítva a falak közé, a reménytelenül szegényes három dimenzióba – éjszakai világítás, egyedüllét – a legrosszabb, gondolja a Balek, ha az öregnek igaza van, nincs menekvés, minden a lét alapvető ellentmondásaiból ered.

Indulna tovább, de lába, ami nem is az övé, beleakadt egy puha, meleg valamibe, ami szintén nem az övé – ismeretlen hús, nyálka, vér és nyirokváladék, a Balek elhasal a nagy idegenségben, eónok és fényévek távolából figyeli önmagát, ahogy evickél és üvölt, és nem érti, miről van szó, mire ez a nagy riadalom – hiszen ez az egész messze-messze, rajta kívül zajlik.


Nyomozati munka

Zsaruk sisteregnek a sikátorban, körülkrétázzák a középkorú férfi tetemét, unott képű rendőrnő tölti teával a Balekot – a buzgalom, amivel az egyenruhások dolgoznak, nem szólhat öreg koldusasszonynak, poros melósnak vagy hajléktalannak – az áldozat nagykutya kell, hogy legyen.

Vakuk villognak, fék sivít fel, autó stoppol a kordon előtt – a volán mögül a nyomozás vezetője, a helyi erőszakszerv-szenior kászálódik elő, szája szélén szivar billeg, amitől megszabadul, mielőtt keserves szuszogások közepette átbújna a sárga szalag alatt.

A százados odalép a letakart hullához, fekete nejlon libben, a tiszt hümmög egy sort, a doktor után kiált – a szemüveges kiskopasz már jön is, arcán rezignáció kérge.

– Végzetes külsérelmi nyom sehol. Első tippre azt mondanám, szívelégtelenség – sorolja kérdésre sem várva –, koszorúér-trombózis talán. A fejen és a végtagokon zúzódások, de a bevérzések hiánya miatt úgy hiszem, ezeket már a halála után szedte össze.

– A közelben friss féknyomokat találtunk – sündörög oda egy technikus.

– Kikérdeztem a környékbelieket. A lakók a szomszédos házból ajtócsapódást, motorzúgást meg fékcsikorgást hallottak – teszi hozzá egy nyomozó.

– Aha. – A százados kelletlenül feláll, letakarja a Hugo Boss öltönyös tetemet. – A fickó bekrepált, a barátai megijedtek, kocsiba rakták, aztán itt – mutat körbe tömpe, dohányzástól sárgult ujjaival – kilökték a hullát. Remek. Azt mondom, álljunk rá az ügyre minden erőnkkel. Az öreglány a morgue-ban a széthasított fejével nem szalad el. Ezt viszont – bök fejével a nejlon alól kilógó, gyémántgyűrűs kéz felé –, biztos keresni fogják.

Vaku dörren az egyenruhások arcába – csupa hullafehér, vicsorgó pofa a képen, szemgödrük mélyén megül a sötétség.

– Ezeket a tetves firkászokat meg zavarjátok innen a francba! – üvölti a százados. – Más se hiányzik, mint hogy kiszagolják az esetet.

Az igazság fényszórói

A sajtó pedig kiszagolja az esetet – tébolyult dühvel vetik magukat az „ismert médiaszemélyiség, Dupla A” ügyébe, sajtóigazolványt lobogtatva tódulnak be a hullaházba, kirángatják a tepsiket, lefotózzák a kékre dermedt, pucér testeket – ott vannak mindenütt, alighogy véget ér a boncolás, ők már dobolják is ki a hírt – Dupla A trombózisát nem a koszorúér elmeszesedése és egy vérrög, hanem holmi protoplazma-pacni okozta, és – zaftos érdekesség, cinkos kikacsintás – az áldozat halála előtt néhány órával anális aktus szenvedője-élvezője volt. Némi nyomozás után kiderül, hogy AA csak egy a sorban – előtte hat, kottára ilyen eset történt a városban – az áldozatok egytől-egyig gazdag, elkényeztetett aranyifjak, sikeres bizniszvumenek, szexbombák. Egyes, hivatalosan meg nem erősített nyilatkozatok szerint a szexuális aktus és a szívelégtelenség között kapcsolat áll fenn: egy új, minden korábbinál fertőzőbb, halálos nemi betegség.

Az újságírók megbomolnak a nagy lehetőség láttán – elözönlik a nőgyógyászatokat és urológiákat, mikrofont nyomnak a hullafáradt osztályos nővérek arcába, a legocsmányabb nemi betegségekről szóló riportokhoz a mit sem sejtő, várakozó pácienseket használják fel vágóképnek. Közelről szaglásszák meg a limfogranulómás fekélyeket, a férfiak gátján nyílt fisztulákat, teleobjektíves fényképező-masinákat dugnak a tripperes lotyók lába közé. Ott vannak mindenütt, gyorsabban jutnak eredményre, mint a zsaruhad, hiszen őket nem köti szabályzat, a szakmai etikát úgy tágítják-formálják, mint csecsemő a méhszájat.

Szöghajú szőkített áll a repedt, pattogzó gittű ablak előtt, a kertet nézi, amit lassan megfojt a hajnalicska és a lonc, közben füstöt fúj, a cigarettája felett mereng.

– Nem értem, mit akarnak tőlem.

A hangja repedt-fazék. Míg beszél, szikár ujjai a kosztól foltos farmerjához tapadva siklanak ide-oda. Válaszra várva fordul az újságírók felé, fél kézzel a melle közt billegő kacattalizmánt bökdösi. – Nem értem, mit akarnak.

– Az egyik kuncsaftja nemrégiben elhalálozott.

Szöghajú szőke bólint.

– Tudom.

– Nos, ahogy átvizsgáltuk az illetőt… nevezzük X. úrnak… Szóval… hehe… X. úr rendszeres nemi életet élt a feleségével és a szeretőjével. A két hölgy minden gyanún felül áll; az egyetlen, akitől szegény X. elkaphatta ezt a csúnya kórt, maga.

Cipősarkak koppanása odalenn az utcán, autók húznak keresztül az aszfalton meggyűlt tócsákon. A nő visszafordul a szürke tájhoz.

– A doktorok megvizsgáltak. Azt mondták, semmi bajom.

– Azt sosem lehet tudni. Nem ismerik a betegség tüneteit, sem a kórokozót. Maga fertőzött lehet, és még az orvosok sem tudnak róla.

– Mit akarnak hát?! – csattan fel a nő ingerülten. A nyugalom, ahogy tényként kezelik a fertőzöttségét, felbőszíti. Mintha megtagadnák tőle az ártatlanság vélelmét.

A sokarcú médiatrupp mosolyog. Minden arca egyedi vigyorral.

– Szeretnénk elhelyezni önben egy kamerát.

– Bennem?

– Helyesebben a méhszájában. – A média-kezek csekket varázsolnak elő, a fejlécen olyan összeggel, melyet szöghajú szőkített fél élet alatt sem tudna összekuporgatni. – Maga a kamera a felhelyezés után semmiben sem befolyásolja az ön… hm, testi funkcióit. Készítünk néhány felvételt a méhről, melyből a betegség származik, aztán eltűnünk, és maga élvezheti a honorárium adta előnyök mindegyikét.

– De az orvosok azt mondták… – próbálkozik erőtlenül szőkített szöghaj. A médiatrupp széttárja tucatnyi karját.

– Ha nem magától kapta el, kitől? A nejétől? Marketingmenedzser a belvárosban, elismert üzletasszony. A szeretőjétől? Felvilágosult, diplomás nő. Itt maga a gyenge láncszem, hölgyem.

Miközben nevét a papírra kaparja, az utcalány egy idegen, mindent látó szempár hidegen fitymáló tekintetét érzi magán. Ajtó nyílik, ő végigszalad az elé táruló, fehér csempével borított folyosón. Neon vakítja el, hunyorog, haja kócos, hálóing lebben a testén, mintha az ágyból ugrasztották volna ki, legtitkosabb álmai közül, egyenesen a metsző, rideg pillantások kereszttüzébe.

A folyosó fala üveggé válik, aztán belerobban a semmibe.


Immunreakció

„Az Egészségügyi Gagyi pont’san úgy majrézott be, ahogy a’ meg van írva. Há’ előkotorták a’ ótvar nyugdíjas lerakatokból meg a zugklinikákról a legergyább angyalcsinálókat, a köldökzsinórt suttyomban leszívó, korrupt szülészeket, a kiugrott, kokainista epidemiológus csókákat, meg a magzatdaráló őssejt-selejtezőket, a hippokratészi derítő legalját, azt’ odacsaptak, mint állat.

Ez a’ odacsapás, az elszántság, meg a „helyzet uralása” ált’lába’ azt jelenti, hogy a Szervnek fingja sincs arról, mi a’ úristen folyik a minisztérium falain kívül. Meg azt, hogy a gyomorszűkítő-gyűrű helyett a védőmaszk meg a fertőtlenítő lesz a’ év slágere.

Egy ribancot pölö, aki elkapta a kórt, lángszóróval antiszeptizáltak. Csóré csirkét kikapták a Bugattijából, betuszkolták a benzinkút női klotyójába, azt’ ráeresztették az acetilént. A nő persze sivalkodott, mintha fizetnék érte, mire az eü. kommandó egyik vén szarosa, egy gyógyszeripari lobbiból hájat eresztett fószer aszongya: „Jobb, ha kussol, kisanyám! Ez humánus eljárás! A madárinfluenza-gyanús csirkéket élve daráltuk le Franciaországban.”

Valami olcsó call-girlről meg azt cikkezte a bulvár, hogy tőle indult el a vírus; na, az odacsapó-kommandó beszipkázta a ribit, azt hitték, ellenanyagot termel, azért nem murdelt még meg. Bepumpáltak neki egy adagot az egyik hullából kibányászott protkóplazmából, hogy működés közben leshessék meg azokat az antitesteket. Persze se ellenanyag, se vírus nem volt addig a bigébe’, be is adta a kulcsot, ahogy a nagykönyvbe’…”

Eltűnik a kép, egy pillanatig csak az elszakadt film sustorgása hallatszik, aztán kigyulladnak a lámpák. Fekete hajú, kleopátra-frizurás lány kapja fel a fejét a mellette ülő srác öléből, a fiú fél kézzel a farkát gyömöszöli befelé, féllel a sliccét rángatja.

– Mint az állatok… – néz fejcsóválva a jól öltözött fiatalok után egy középkorú, csinos nő.

– Nem jó a hasonlat – karolja át a nő vállát egy szemüveges, kecskeszakállas férfi. – Az állatok párválasztása, legalábbis a gerincesek esetében, többnyire kifinomult és összetett ceremónia. Ez a laza kis alkalmi orálszex inkább tenyészállati; a disznókból, marhákból is kiölték a gátló viselkedésmintákat az egyszerűbb kezelhetőség és szaporítás érdekében.

A nő és a professzoros arcú, szikár férfi egymásba karolva távozik; a fények sorban kihunynak, a vetítőre csend borul.


Gebasz

Az untermannok bepánikolnak, felnyalábolják Dupla A hulláját, kocsiba gyömöszölik, aztán valami sivár sikátorban kipenderítik – tiszta sor. Azon meg csak hümmögtem egyet, hogy épp az a kóbor egyszálbél Balek találta meg a gazdája tetemét – néha fura dolgokat böfög elénk az élet, nemde? – nem gondoltam semmi rosszra.

Hanem aztán harmad- vagy negyednapra rá, hogy Dupla A beadta a kulcsot, ülök a pinceklubban, és látom ám, hogy a Balek alázatoskodik alá nagy somfordálva – odaoldalaz az asztalomhoz, mint valami kóbor kutya, aki csontot remél, de rúgásra számít – vigyorog, a könyvem fedlapját nézi, és motyog, hogy leülhet-e.

Vonom a vállam, miért ne ülhetne – a Balek lezöttyen, a háta görbe, és csak néz rám azzal a sötét ebszemével – mióta pendítettem neki néhány húrt abból a zabi habarékfilozófiából, hogy a test csak kolonc meg így tovább – hát azóta úgy pislog rám a koma, mint valami profi prófétára.

Látom azonnal, hogy valami nyomasztja a tagot, de nem szólok, amíg be nem szürcsöli a kávéját – mégse vagyok szeretetszolgálat, az istenit! Majd elmondja, amit akar, amikor neki jólesik, tutujgatni nem fogom – és tessék, ahogy leteszi a csészét, fejét lesunyva, alulról csipáz rám, és kiböki: baj van.

Miféle baj? – kérdem, ő meg örömében, hogy valakinek elmondhatja, áthajol az asztalon, és közelről suttogja nagy gyorsan a fülem mellé a gebaszt.

Dupla A – aszondja – mindenféle ratyi dologra kényszerítette, hogy csinálja faszikkal meg nőkkel összegabalyodva; csupa elegáns nagykutya, Armani öltöny, YSL-kosztüm le, óvszer fel, egyetlen nagy, csupasz húscsomó voltak, ahogy ott tízen-tucatnyian hemperegtek egymáson, mindenki mindenkivel, karok-lábak-szájak – Dupla A meg röhögött és filmre vette az egészet.

Hülye vagy – mondom – ha nem volt kedved, miért másztál bele abba a buziságba?

Muszáj volt – nyüszít fel a Balek – Dupla A vakart ki a koszból, engedte, hogy vele lógjak, nála aludjak – ha nem megyek bele a buliba, hálátlan dög lettem volna – AA megsértődik, és azt hiszi, valami seggfej náci vagy homofób vagy mi a szar vagyok.

Dán teasütit tunkolok a teámba, és szánakozva pislogom az ázott veréb Balekot – aki hülye, szenvedjen?

De nem ez a legrosszabb – halkítja le ismét a hangját csóringer csóka – azok az arcok, akik mostanában sorra haltak a szívükkel – az aranyifjak és bizniszmacák – mind a hatan – ott voltak Dupla A partiján.

Elgondolkodva ráncolom a homlokom. A legjobb – mondom – ha ez kettőnk között marad, kár lenne rácuppantani Balekra a bagázst vagy a zsarukat, egyébként is, át kell gondolnom, mit jelent ez az egész – rendelek még teasütit, és nekilátok, hogy alaposabban megrágjam ezt a nyúlós-ragacsos Balek-féle ügyet.

Láttál már valaha haldokló kertet? Dudva töri át az ágyások földjét, folyondár trombitái tátják szájukat – pára moccan az elszabaduló indák közt, humusz- és elmúlásszag szivárog az avarból. Haldoklás halál nélkül – a kert nem pusztul el, csak átalakul – a rend mögül előbukkan az entrópia, a nyöszörgő, zsíros földből a buján burjánzó gyom. Ugyanazon erők inkarnációja mindkét állapot – gloriett fehér deszkái korhadoznak, lépcsőfokok reccsennek megadóan, mint megannyi nyakcsigolya – elmálló tetemek, megbékélt szuszogás, kertészek csontjai roppannak a neonzöld fényben, a földbe döfött ásó nyeléből rügyek pattannak elő – a természet korrekciót hajtott végre, Pán a beomlott üvegházban, azáleák és orchideák között szatírokkal és najádokkal közösül. Az angol stílusú park felbomló mértani formái átváltoznak vadonná, minden visszatér a dolgok régi, rozsdás rendjébe – korrekció, korrekció.


Macabre

– Differenciálatlan testszövet – néz fel bifokális szemüvege és fehér gázmaszkja mögül a hullaboncász. Hideg fehér fény mindenfelé, vasajtók csapódnak, tálcák zörögnek. – Az az anyag, amiből az embrió van, és amiből bármi lehet: hús, csont, idegsejt, felhám, porc… a protoplazma elburjánzása az egyetlen tünet, és ez felettébb nyugtalanító.

– Miért is? – vonja fel szemöldökét az erőszakszerv-szenior.

– A kórokozók nem gonoszak – felel a doktor –, nincs szándékukban elpusztítani a gazdatestet, hiszen belőle élnek. Az általuk okozott betegség és halál, hogy is mondjam, baleset csupán. A szájban élő baktériumok például csak táplálkoznak, az viszont, hogy a salakanyaguk elsavasítja a nedveket és kilyukasztja a fogzománcot, mellékhatás, puszta véletlen, semmiképp sem egy ördögi terv része. A mi kórokozónk viszont nem szaporodik, nem táplálkozik, semmit sem csinál, amit egy normális vírus vagy bacilus – csak és kizárólag egy dolgot tesz: beindítja a differenciálatlan testszövet termelődését, ami trombózishoz vezet. A vírusunk emberi értelemben véve gyilkol.

Az erőszakszerv-szenior fejet csóvál, filléres szivart szorít fogai közé – ahogy döngő léptekkel kifelé halad, a visszhangos folyosón utána csapódik a kórboncnok hangja:

– Nincs immunreakció… nincsenek antitestek… talán ez az egész belőlünk ered.

Könyvtárban nyálazom el az egész napomat, lapo-lapozgatva – az egész tetves szitu, amibe a Balek belemászott, a gazdag faszik és picsák dürgése emlékeztet valamire – a tété-részlegbe beszabadulva rávetem magam a biológiára, végül megtalálom a szövegrészletet, ami asszonáncként cseng össze a páváskodó szexmacsókkal meg Dupla A partijaival.

„az argusfácán (Argusianus argus) (…)esete (…) Hasonlóan a páva pompás legyezőjé­hez, ami a faroktollaiból képződik, dürgéskor a fá­cán legyezőformán szétterjesztett evezőtollaival imponál a nősténynek. Mint az a pávánál beiga­zolódott, a párválasztás a fácánnál is kizárólag a nőstényen múlik, így a hím esélyei dürgéskor egyenes arányban vannak “vőlegényi díszének” a nőstényre gyakorolt csáberejével. Míg a páva faroktollaiból képződő legyező többé-kevésbé összecsukható, és repülés közben nem jelent aka­dályt, addig az Argus hímjét meghosszabbodott szárnytollai csaknem képtelenné teszik a repülés­re. Hogy ezt a képességét nem veszítette el telje­sen, bizonyára annak az ellenirányú szelekciónak köszönhető, amit a ragadozók fenyegetése vált ki.” *

Ellenirányú szelekció, vágod? – szelekció, korrekció, Mother Nature közbenyúl. Na, ez az, ami rám hozza a frászt.


Könnyes búcsú

A Helyről kifelé tartva, az inggalérjánál fogva vonszolom magam után a Balekot, kancsal fények villannak a pofánkba, üvölt a zenegép, és mi úgy dülöngélünk fel a lépcsőn, mint két hajbakapósdit játszó részeg.

Kinn az utcán beletoccsanunk a csendbe, egy kapualj alatt, az árnyékban karton-hajléktalan-karton szendvics, Mercedes húz el az útpadka mellett, mélynyomója oldalba döngeti a homályt.

Hurcolom magammal a Balekot, vissza se nézek rá, úgy dobálom neki a kérdéseket, az argusfácánról pofázok neki, ő meg csak hallgat szeppenten.

Az argusius argus a tökéletes szimbóluma a Dupla A-féle álelit bagázsnak – ahogy a fácánkakas a bazi, színes tollakat, úgy vonszolja magával a sok aranyifjú a kocsikulcsot, öltönyt, krokodilbőr brifkót meg a platina Master Cardot. Ezek az elfajzás jelei, érted-e, Balek? – a fácán a ménkű nagy tollaktól már repülni sem tud, degenerált dög, a faj szégyene – még szerencse, hogy a ragadozók levadásszák a rusnyábbját, így Természet mama kordában tarthatja a mutációt – de a bagázst ki vadássza le?

Taxiba tuszkolom a Balekot, a sofőrnek odamondom a címet – ülünk hátul, szól a rádió, csikkeken taposunk és mondom tovább.

Az ember kiszakadt az ökoszisztémából, a természetes ellenségeit likvidálta, Természet mama kénytelen cinkelt lapokkal játszani, ha meg akarja fékezni a bagázs-degenerációt – előkapar a genomunkból egy szakaszt, amit tán valami kósza retrovírus pumpált belénk millió év előtt, ez a géncsoport felelős a differenciálatlan testszövet nyakló nélküli termeléséért, az aktiváláshoz pedig csupán egy vírus kell, szexuális úton terjedő vírus, mert a bagázs kefél ész és szív nélkül – vírus, ami ott lappang benned – te vagy a ravasz a puskában, apuskám.

Kuss, a Balek az ülés sarkába húzódik, halkan vinnyog – nem te tehetsz róla, bazzeg, hanem ők mindannyian, a tenyészállat-bagázs, a sok dugok-mert-lehet, a sok argusfácán.

Fék, fizetek, kirángatom a Balekot, a pályaudvar csupa-üveg kupolája előtt állunk – egész délután azon agyaltam, vajon igazam van-e ezzel a vírus-dologgal? – és ha igen, mit csináljak a Balekkal?

Agyon is üthetném, elásnám valamelyik kültelki büfögő hátsó udvarán, lopott fegyverek, üres üvegek, használt kotonok ágyásába, hadd nőjön liliom a gödrén, ha mégis ártatlan volt – feldobhatnám a zsaruknak, bemázolhatnám a bagázsnál, ha jutalomra pályázok, személyesen, ha lapíthatnékom van, névtelen levélben – nesztek, itt a vírusgazda, Ira Dei, kapjátok szét, analizáljátok, keressetek ellenanyagot, gyártsatok védőoltást, aztán keféljétek tovább a csóró csókát – vagy akár segíthetném is a Balekot, szopjon és dugjon tovább, deo gratias, pusztítsa ezt a Szodomát és Gomorrát – vagy… áh, köpni az egészre, úgyse tudnám meg soha, mi az igazság vele kapcsolatban, a vírussal kapcsolatban – ha a legjobb megoldás nem ismert, a legegyszerűbbet kell választani, hapsikám.

Az esti gyors begördül a peronra, odavezetem a Balekot, jegyet nyomok a kezébe, a végállomásig szól – „bárhol, előbb is leszállhatsz” – aztán pénzt, néhány kupont, étkezési jegyet – feltört malacperselyem belsőségeit – feltolom a fickót a lépcsőn, visszafordul, nyögne valamit, de az ajtók záródnak, az üveg mögött még látom a szorongó arcot, de a szerelvény nekilendül.

Isten veled, Balek, egy rakat kérdés, egy embernyi, légüres tér marad utánad – szállj le valami közbülső állomáson, hál’ég van elég, harminchat az egyhez, tedd meg a téted, remélem, nyerni fogsz!

Sorra elhúznak mellettem a kocsik, a Balek kikattog az életemből – zsebre vágott kézzel állok, sokáig bámulok az eltűnő vonat után, aztán megfordulok, kibattyogok a pályaudvarról, ki az utcára, de előbb előkotrom utolsó pénzem és veszek egy Playboyt – átnyálazom a szexre tervezett macákat, a kihajtható posztert nézegetem, fütyülök egy elsuhanó, megkésett görkoris lány után – büszke vigyor a pofámon, hiába ez a posztmodern világ, a kérdések nagy katyvaszából kimarkoltam egy horgonyszilárd tényt – a Balekot nem kaphatja el senki – már messze, messze jár.

- - - -


* Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. (Fordította Gellért Katalin. ISBN 963930316 x)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése