Google+ Followers

2015. augusztus 15., szombat

Kaiser: A magyar Quéribus - avagy mikor a szilvamenedék lángra kap

Bakonygautama, 1956 novembere

Az őszi égbolt szürke pernyét sírt már több napja, a szél pedig vér és maró füst szagát hordozta.
José Antonius Leibniz hegyi vadászházában gyűltek össze a megmaradt bakonyi felkelők, ki tudja, miben reménykedve. Győzelemre már nem volt esély, a további ellenállással pedig csak a saját halálos ítéletüket mondták ki, de másképp megcsúfolták volna a forradalom szellemét. Vakmerő százszor-bátrak, teret vagy szobrot érdemeltek volna ők is, mint fővárosi társaik. O tempora, o mores!
Leibniz egy ideje pártfunkcionárius volt, ezért mikor itt találták egy bomladozó medve teteme mögött elbújva, megverték és odakint felkötötték egy tölgyfára.
Ez persze különösen rosszul érintette Lohengrin urat, Leibniz hajdan volt jó barátját, ki először ugyan üdvözölte a népfelkelést, kiutat látván benne a szürke és nyomorúságos hétköznapjaiból, ám mikor rájött, hogy vér nélkül nincs harc és harc nélkül nincs győzelem, elérte őt a magyaros csömör és melankólia.
Éjszakánként, mikor a többiek már rég aludtak, kiment felakasztott barátjához, és elimádkozott egy halk miatyánkot Leibniz lelki üdvéért.
A bakonyi katharok élete attól kezdve, hogy Leibniz vadászházába menekültek, általánosságban szánalmat keltővé vált. Minden nappal egyre kevesebb élelmük volt, közelgett a tél, és fáztak, ráadásul a raszkolnyikok bármelyik percben rájuk törhették az ajtót.
Egy este, a szegényes vacsora közepette előtört belőlük a fájdalom.
– Rohadunk – jegyezte meg keserűen a Capitano, a társaság vezetője, akit követői a forradalom győzedelmes időszakában még beavatottként és megtisztultként tiszteltek, ám mára már inkább megvetéssel néztek rá, és csak megszokásból szólították Perfectinek vagy Kapitánynak. Egyébiránt valódi neve Augusztin volt.
– Nocsak, Monsignor Augusztin. Olybá tűnik, elérte önt is a kétség!
– Gúnyolódjon csak, báró úr, de ez nem igaz.
– Hát akkor?
– Nincs kétség. Teljesen bizonyos vagyok afelől, hogy rohadunk. Kész, ennek vége. Maholnap elfogynak a férges áruló Leibniz utolsó tartalékai, és akkor éhen veszünk.
– Ugyan – mondta barátságosan báró Rőtvéghy, megveregetve a Capitano vállát – ez messze nem biztos. Lehetséges, hogy előbb talál ránk a raszkolnyik tatárok Vasőrsége, és akkor lógni fogunk.
– Vagy lelőnek minket.
– Ha szerencsénk van.
Lohengrin rosszul érezte magát ilyen beszéd hallatán. Már régóta hozzászokott a reménytelenséghez, de egy-két hete mégis úgy tűnt, lehet kiút a sötétségből. Kiderült, hogy ez nem igaz, csak hiú ábránd volt a részéről.
Körülötte tovább zajlott a vita. Az udvarias és mesterkélt szólamok mögött parázsló indulat és őrületbe forduló kétségbeesés bújt meg. Csak akkor eszmélt fel, mikor Suhajda és Dottore, a bakonygautamai patkolókovács és a szakiskolai történelemtanár felálltak helyükről. Példájukat követte báró Rőtvéghy Izsák is.
– Herr Perfecti! Kapitányom! Ön miatt kezdtünk bele ebbe az egészbe, és ön miatt jöttünk ide a raszkolnyik államvédelem és a Vasőrség elől. Idáig követtük. Ide vezetett minket, és most azt állítja, hogy az egésznek semmi értelme nincs, sőt, nem is volt soha? Hogy mindez kezdetektől fogva bukásra ítéltetett?!
Augusztin hátradőlt székén, és sztoikus nyugalmát megtartva azt felelte:
– Igen, pontosan ezt állítom.
– Hiszen ez már arcátlanság! Mihály arkangyalra… micsoda cinizmus!
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy tévedés. Egészen egyszerűen tévedtem, és most már másképp gondolom, mint akkor – mondta, majd vállat vont.
A másnap reggel a Capitanót lilára verve, a ház melletti nagy tölgyfára akasztva találta. (Attól kezdve Lohengrin neki is mondott éjszakánként egy miatyánkot.)
Nem sokkal azelőtt, hogy a Vasőrség az új Népkormány által felhatalmazva rájuk tört volna, újra vita alakult ki közöttük, ezúttal azonban nem elvi, hanem anyagi volt a tét.
Az utolsó szelet sonka végül Dottórénak jutott. A demokratikus döntést báró Rőtvéghy nem tudta elfogadni, ezért önként távozott.
Hárman maradtak, Lohengrin pedig egyre rosszabbul érezte magát.
Lázálmok gyötörték, egyik részegségből a másikba tántorgott, összes cigarettáját csonkig szívta, de így is hamar elfogyott a tartaléka.
Egy szerdai napon arra ébredt, hogy az utolsó vodkásüveg is kiürült.
Kikelt az ágyból, majd váltott pár szót Dottóréval és Suhajdával.
Kiment a nagy tölgyfa elé, és rövid ideig nézegette a békésen lengedező holtakat.
„Ezek a hullák valaha éltek és a barátaim voltak” – gondolta.
Most már nem igazán akart semmit. Eljutott ő is arra a pontra, mint a Capitano nem sokkal halála előtt.
„Katharok, tiszták akartunk lenni, de mi lett ebből a nagy álomból?”
Így elmélkedett, mikor a fák között mozgást látott, és rövidesen már ki is tudta venni, hogy jön a kutyafejű tatárok kegyetlen Vasőrsége és pár raszkolnyik rendőr. Azonnal a házba rohant, és a rá bámuló két társának ennyit mondott:
– Jönnek.
Dottore rögtön főbe lőtte magát, mire Suhajda megjegyezte, hogy ezért kár volt belé az utolsó sonka.
– Suhajda, mit fogunk most csinálni?
– Nos, azt hiszem, meghalunk, koma.
– Itt a vég.
Suhajda komoran bólintott.
– Ahogy mondod. No, gyere, azért még utoljára tegyük oda magunkat!
Előhozta a konyhából a gépkarabélyát. Fellépcsőzött az erkélyig, Lohengrin pedig félve, összeomolva ugyan, de követte.
Az erkélyen Suhajda lőni kezdett a ház felé közeledő tatárokra és raszkolnyikokra, akik hangos össztűzzel válaszoltak, így a forradalmár-kovács másodpercek múltán elterült. Ekkor látta meg Rőtvéghy Izsák bárót a Vasőrség egyenruhájában, és még utoljára elnevette magát:
– Te rafinált öreg! Csak sikerült valahogy ezt is megúsznod, koma!
Lohengrin egy felfordított asztal mögött bújt. Le akart menni, vissza a földszintre, de lábai nem engedték. Egész testében remegett, és nem tudta elemelni tekintetét a felhők között kitörő halvány napsugarakról.
Mereven nézte az eget, és rövid idő után úgy érezte, megszűnt körülötte minden. Nincs hideg, nincsenek rátörő gárdisták, nincsenek akasztottak a nagy tölgyön, nincs itt mellette Suhajda vérben ázó holtteste és elejtett géppuskája, nincs erkély, és nincs asztal. Minden eggyé vált benne, egy éles, hasogató fájdalommá.
A felhők lassan eloszlottak a nap elől. Lohengrin előtt megjelent egy hatszárnyú szeráf, mellette több angyal is alászállt, a föld pedig meghasadt, és Lucifer szolgái özönlöttek a felszínre, hogy megütközzenek az isteni sereggel.
A szeráf Lohengrinhez szállt.
– A nevem Azrael, és én vagyok a Jó Révész, ki a túlpartra vezet – szólt, majd karjába vette Lohengrint, és magával ragadta.
Mikor a Vasőrség rátalált, épp az erkély korlátján hajolt ki, és kezét az ég felé emelve, önkívületben kiáltozta:
– Azrael! Hát mégis győzött a forradalom! Vigyél magaddal, Halál Angyala! Szabadság! Ha az életben nem, hát a halálban! Szabadság! Szabadság!
A Vasőrség tatár tisztjei nem szóltak semmit. Szánalommal néztek rá. Egyikük előrelépett, és tarkón lőtte.

Így halt meg, ilyen véget ért az utolsó magyar kathar, a bakonyi Quéribus mártírja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése