Google+ Followers

2015. április 27., hétfő

Simon Zoltán: Az őrület határán

Becsuktam a szemem és kirúgtam a széket. A kötél megfeszült, és már vége is volt. Legalábbis majdnem. Még lepergett előttem az életem.
Bérgyilkos voltam, egyike a legjobbaknak. Királyok és hadurak vére tapadt a kezemhez, szakadár szekták vesztették el hirtelen vezetőjüket általam. Az egyház mindig is ki tudta használni a magamfajták tehetségét, és bőkezűségben se nagyon akadt párjuk. Soha nem kaptak el, és nem tartoztam senkinek elszámolással, azt tettem, amihez kedvem volt, és annak ajánlottam fegyveremet, akinek jónak láttam. Elég vagyonom volt, hogy ne a pénz döntsön, mit vállalok el. A saját elveim szerint öltem, könyörtelenül, de nem kegyetlenül, nem szenvedtek az áldozataim. Nem csináltam presztízskérdést abból, hogy tisztességes párharcban győzzek vagy még utoljára a szerencsétlen szemébe nézzek, mielőtt kileheli a lelkét, nem kéjelegtem a halálban, csak elvégeztem a feladatomat.
Elégedett voltam ezzel az élettel, megvolt mindenem, amire csak vágytam, ami valljuk be nem túl sok. Soha nem hódoltam sem az alkohol, sem egyéb divatos szerek élvezetének, nem forgolódtam eszemet vesztve a szoknyák tarka forgatagában, minden pénzemet drága, de felesleges kacatokra költve, a szerencsejáték sem csigázott fel, én aki mindig biztosra mentem, nem élveztem a kocka kaotikus pörgését vagy az osztó fürge ujjainak táncát.
De a dolgok megváltoztak, egy idő után komor álmok kezdtek gyötörni, rég halott áldozataim gyermekei kísértettek – „Miért vettem el tőlük a szerettüket, miért tettem őket árvává?” – kérdezték. Én pedig verejtékben úszva ébredtem, viseltes markolatú tőrömet szorongatva. Minden éjszakámat megkeserítették, ahányszor lehunytam a szemem, őket láttam, a megvető, vádló tekintetüket.
Az engedetlen szolgákra se voltam már képes kezet emelni, újabb küldetés pedig szóba se jöhetett. Így nem. Milyen ironikus, egy gyilkos, aki nem képes ölni!
A legjobb papokat, orvosdoktorokat, kuruzslókat hívattam, de egyik sem tudott segíteni, az állandó fáradtság pedig már beette magát a mindennapjaimba. Ragadós kétségbeesés súlya görbítette meg hátamat. Végső kétségbeesésemben visszavonultam az egyik vidéki házikómba, hátha az árnyas ligetek ölén, messzenyúló dombok hátán békére lelek, de semmi sem változott.
A falu határában lakott egy öregasszony, aki nem sokkal utánam költözött oda, de hamar híre ment, hogy mi mindenre képes, és a falusiak gyorsan rászoktak, hogy hozzá forduljanak apró-cseprő gondjaikkal, panaszaikkal, és rendszerint elégedetten távoztak. Én is erőt vettem magamon, és ellátogattam hozzá. Kunyhója mélyén, miután megbizonyosodtam róla, nincsenek kíváncsi fülek a közelben, elmeséltem neki, mi keseríti meg az életemet, mesterségemet természetesen eltitkolva.
Arra számítottam, ugyanazt mondja majd, mint a többiek, esetleg megpróbál eladni nekem valami semmire se jó csodaszert, de nem így történt. Komoly arccal hallgatta végig a történetemet, majd a beálló csendben elgondolkodva bólogatott, közben érthetetlenül motyogott. Végül reszelős hangon megszólalt, de csak annyit mondott:
Átok alatt állsz, amelytől halálodig nem szabadulsz. – Majd meglepett arcomat látva hozzátette: – Miért, mire számítottál, mikor gyilkosnak álltál?
Kétségek közt gyötrődve hagytam el az öregasszony házát, órákig bolyongtam céltalanul, majd döntésre jutottam, és az utam egyenesen a konyhámba vezetett. Úgy határoztam, ha már egyszer gyilkos vagyok, akkor haljak is meg úgy, ahogy egy bűnözőnek kijár, kötél által.

A szemem kipattant, és felnyúlva elkaptam a kötelet. Falmászáshoz szokott izmaimnak nem jelentett gondot, hogy megtartsam magam, amíg a fejemet kihúzom a hurokból.
Az öregasszony nem tudta kivárni, hogy az átok megtegye a dolgát! Már tudtam, honnan volt olyan ismerős. Nagyjából egy éve, az utolsó munkáim egyikének, egy, magát messiásnak nevező, őrültnek volt ugyanilyen szeme. Mikor a szobájába léptem, felébredt és a kivont pengét látva, mint egy gyerek, összekuporodva sírt, jajgatott, az anyját hívta, hogy védje meg – hiába.
Ha meg nem is védte, de megpróbált érte bosszút állni. Felkutatott és észrevétlen nagyerejű átkot bocsátott rám. De a büszkesége nem engedte, hogy csupán távoli szemlélője legyen az eseményeknek, a szemembe akarta vágni a bűnömet. Szinte már csodáltam ezt az asszonyt, amire oly sok hatalom és ellenség képtelen volt, neki majdnem sikerült megtennie. Majdnem.


Másnap hajnalban kipihenten távoztam a faluból, nem hagyva magam után mást, csak egy átvágott torkú boszorkányt.

- - - -
A novella a Bosszorgányos pályázat harmadik helyezett írása, megjelent a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház első, Kalandok és kalandozók című kötetében a SpiritArt Kiadó gondozásában, 2015 áprilisában.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése