2014. február 23., vasárnap

Christine Ardens: Árnyékban

Hatalmas csarnokban, fehér márványoszlopok erdejében álltam. Úgy láttam, talán nincs tető, mert meghatározhatatlan ragyogás áradt felülről. Ahogy fölsandítottam a nyaktörő magasságba, mégiscsak megpillantottam az átsejlő boltozatot, így rá kellett ébrednem, hogy a fényesség belülről jön. Az oszlopokról sugárzott, melyek nem érték el a tetőt, és nem is törtek egyforma magasba, de még a legalacsonyabb is az óriási csarnok közepéig nyújtózott. Halovány árnyékuk egymást keresztezte a végtelenbe vesző kőpadlaton. Nem láttam tisztán a sejtelmes ragyogástól az oszlopfőket, de úgy tűnt, szobrok trónolnak ott. Csupán az alakok bontakoztak ki a fehér sugárzásból: ülő vagy álló, különféle pózba dermedt emberek.
– Üdvözlégy körünkben, idegen! – hallottam az egyik oszlop tetejéről.
– Hol vagyok? – kérdeztem udvariatlanul.
Rossz szokásom, hogy ha áhítatot parancsolnak rám, mint ahogy ez a hely és a pátosszal megszólaló hang tette, néha ingerlékennyé válok.
– Előbb mutatnánk kegyednek valamit, s azután válaszolunk a kérdéseire. – Ez a hang másfelől érkezett, és sokkal kedvesebben szólt hozzám.
– Jól van – enyhültem meg. – Szívesen megnézem, amit mutatni akarnak.
Vártam, hogy elém lépjen egy vezető, vagy a kőpadló fényes kockái megmozduljanak alattam, hogy elvigyenek megnézni azt a valamit. Felkészültem mindenre, hiszen eddigre már tudtam, hogy álmodom. A hátam mögül halk zsongás szüremlett elő; megfordultam. Egy jól ismert pesti utcán álltam, előttem kígyózó sor, mely egészen a szemközti művelődési ház csukott kapujáig ért.
– Elnézést, nem tudja, mikor engednek be végre? – fordult egy munkásoverálos férfi az előttem álló öltönyös úriemberhez.
– Biztosan mindjárt beengednek, de hát tudja, hogy van ez az ilyen rendezvényeken…
Hátrasandítottam a vállam felett: a csarnok helyett természetesen csak a forgalmat láttam, és az esti fénybe öltözött utcákat. A tömegen halk moraj futott végig, és megindult a sor. Körülöttem rendezetten, de izgatottan lépkedtek az emberek. Nők és férfiak, csinosan és elegánsan vagy éppen farmerben, edzőcipőben. Nevettek és sutyorogtak, félhangosan és hangosan beszélgettek. Sodródtam velük, miközben igyekeztem elkapni a körülöttem repkedő mondatokat.
– És már fél órája itt voltam, csak kimentem mosdóba, az az alak meg…
– … jó lesz, a múltkor is mesélte Csaba, hogy kettő is volt!
– Én elhoztam az összeset, itt van a táskámban…
– …biztosan, de a főnök alig akart elengedni, mondtam neki, hogy azért ez mindenkinek jár…
Kíváncsian vártam, hogy bejussak végre az épületbe, és megnézzem, miféle nagyszabású rendezvényre özönlött ide ez a sok ember. Koncerthangulat fogott el, de azokat általában nem művelődési házakban rendezik, és a közönség is túlságosan sokszínű volt. Az összes korosztály képviselte magát, még néhány gyereket is láttam, mint ahogy ősz hajú nagymamákat és nagypapákat is. Jobbra tőlem punk frizurás fiatal araszolt egy kiskosztümös dáma mellett.
Végre elértem a kaput, ahol egy sportzakós férfi szólt mindenkinek, mielőtt beengedte őket. Sokan a táskájukban, zsebeikben kezdtek kotorászni. Nálam semmi nem volt, amit ilyenkor elkérhetnek: palack vagy éles tárgy. Meglepetésemre azonban mást mondott nekem a férfi:
– Kérem, legyen kedves kikapcsolni a mobiltelefonját! – szólt szívélyes mosollyal.
Közelebbről megnézve biztos lettem benne, hogy nem biztonsági őr, hanem a művelődési ház alkalmazottja.
Odabenn a sor felgyorsult, és hamarosan a díszteremben találtam magam. Középen és a falak mentén is székek sora várta a közönséget, de a későn bejutóknak már így sem jutott ülőhely. A dobogó előtti elkerített részen tévéstáb állítgatta a berendezését, mikrofonerdő nyúlt a magasba, reflektorfény ragyogott. A tömeg lassacskán elhelyezkedett, és kitörő tapssal fogadta a függöny mögül előlépő embereket. Nyújtogattam a nyakam, hátha felfedezem a hírességeket, de a sorban helyet foglaló férfiak és nők kicsit sem voltak ismerősek. Előlépett a konferanszié, és elkezdte a szokásos, különleges megtiszteltetésről szóló bevezetőt, azonban a tömeg egyre hangosabb zsongása lassan kántálásba váltott, ami megakasztotta. A férfi megértően mosolygott, és amikor a közönség skandálása hangosabb lett, megadóan háttérbe húzódott. Először nem értettem, mit mondogatnak ütemesen az emberek, csak az „akarunk” jutott el hozzám. Egy pillanattal később ráébredtem, hogy csupán azért nem értettem rögtön, mert annyira szokatlan volt, hogy hiába hallottam, nem fogtam fel:
– I-ro-dal-mat a-ka-runk! – kántálta a közönség.
Ahogy a konferanszié hátralépett, és a reflektorok az asztalnál ülőkre irányultak, a tömeg egy csapásra elhallgatott. Egyesületek és irodalmi körök képviselői mutatták be magukat röviden, majd előkerült pár papírlap.
– Remélem, nem lesz nagy sor a dedikálásnál – jegyezte meg a mellettem álló hölgy a partnerének. – Három könyvet is hoztam két írótól, de haza kéne érnem a kicsihez…
Közelebb araszoltam a dobogóhoz, ahol az egyik férfi maga elé húzta a mikrofont. Most már biztos voltam benne, hogy a papírlapok nem valamiféle beszédet tartalmaznak. Megismertem a gyűrődéseket, a hajtások nyomait, a ceruzával beírt javítások árnyképét a nyomtatott sorok felett, még a verejték és az átvirrasztott éjszakák illatát is érezni véltem: ez bizony egy kézirat.
– Új felfedezettünk, Kis Ernő pár napja írt novellája következik – jelentette be a férfi.
– Vers is lesz? – kérdezte a tőlem ballra álló férfi a barátjától halkan.
– Persze, de pszt!
Elkezdődött a felolvasás, de az első sorokat már nem hallhattam, mert a felvillanó vakuk fénye átváltott egy állandó, fehér ragyogásba: ismét a hatalmas csarnokban álltam.
– Mit szól Ön mindehhez, kisasszony? – Ez egy új hang volt, egy távolabbi oszlopról.
– Szép álom – nyögtem nagy nehezen.
Annyira ledöbbentett az iménti élmény, hogy zsongott tőle minden porcikám, és nehezemre esett megszólalni.
– Eljövend, ha akarják! – zengett az első, pátosszal teli hang jobbról.
– Ha kik akarják? – értetlenkedtem. – És egyáltalán kik maguk?
– Hogyha a mai írók akarják – szólt a kedves hang, aki egyszer már megnyugtatott.
A baloldali oszlop magasából érkezett, de hiába hunyorogtam, odafenn csak egy ülő alak fényességtől körülvett formáját tudtam kivenni. Egyik kezével megtámasztotta a fejét, kissé előre és oldalra dőlt, de az arcát vagy a ruhái részleteit nem láthattam.
– Azt pedig, hogy kik vagyunk, mindjárt megértheti, kedvesem – folytatta. – A csalfa vakszerencse vezette Önt hozzánk, egyet a több ezer közül, hogy döntsön. Akar-e mihozzánk hasonlatossá válni? Mert végeredményében erről lenne szó…
– Nem ez a lényeg! – ellenkezett egy távolabbi oszlop szobra. – Hanem hogy újra legyen igazi irodalom. Megújulás kell, forradalom, egy új Nyugat!
– Épp egy fehérszemély! – dohogott egy egészen távoli hang. – Ez azért mégis abszurdum!
– Maga csak ne kotyogjon bele, már a csontja is rég elporladt! Nem úgy van az már rég, mint a maga korában…
– Különben is pocsék verseket írt!
– Lárifári! Csak ugatnak itt, mint a veszett kutyák, mindegyik a maga igazát. Ne hallgasson rájuk, kisasszony, nem értenek ezek semmit az irodalomhoz! Arról nem beszélni kell, hanem tenni, méghozzá jól tenni!
– Na de uraim! Na és persze a hölgyek, mert igenis vannak köztünk.
Lassan megvilágosuló elmével, kissé kábán hallgattam a kialakuló kisebb perpatvart. Úgy éreztem, az oszlopok árnyéka megnő, és agyonnyom engem, a jelentéktelen kis lényt.
– Ti… vagyis maguk csak nem… – suttogtam.
A baloldali, kedves hangú szobor mégis meghallotta odafent.
– Igen is, meg nem is. Mi csak az árnyképei, emlékei vagyunk régi önmagunknak. Nem azok, akik voltunk, hanem ahogyan emlékeznek ránk. De ugyanakkor itt maradt lelkünk egy kicsiny darabkája is, mert a kötelesség nem enged. Az utókor tisztelete helyezett ide minket, és minden alkalommal, amikor egy iskolai könyvbe kerülünk, amikor dolgozatot írnak rólunk vagy emlékestet tartanak a tiszteletünkre, egy egész picit magasabbra nő az oszlopunk, aminek tetejéről kárhoztatva vagyunk őrködni.
– Kárhoztatva? – visszhangoztam kábán, miközben a többi Nemzet Nagyja még mindig perlekedett vagy csitítani próbálta a kedélyeket.
– Mit gondol, kedvesem, akartam én ezt? Hiszen maga is író, talán szeretné, ha életét kutatnák, gondolatait fürkésznék az érthetetlen, messzi idő távlatából? Ha örök nyugtalanságra ítélt lelkét boncolnák éles elméikkel? Millió deák kárhoztatná a nevét, amiért nem bírta megjegyezni, amit Ön soha nem is akart tudatni. Hiszen nem ezt akarta egyikünk sem. Melyikünk miért tette a dolgát, az mindig más. Ki a hazáért, ki csak önmagáért, legtöbbünk adni akart valamit. De nem ezt, sosem ezt…
– Igen, sosem ezt – értettem egyet. – Csak az üzenet a fontos. Én mindig szerettem az irodalmat, hiszen művelem is, ahogy tőlem telik. De néhányukat bizony megutáltam, mikor újra és újra meg kellett tanulnom azt is, mit reggeliztek keddenként. Először az általánosban, aztán a szakközépben, a gimnáziumban, a szintemelőn, az egyetemen…
Egyre lázasabban beszéltem, már-már kiabáltam, de nem bírtam abbahagyni, a sok régóta elfojtott frusztráció most előtört belőlem.
– Istenem, több évtizede ugyanaz! – kiabáltam. – Mindig csak a Nyugat, és Balassi, Arany, Zrínyi, Ady és a többiek! Szerelmek így-úgy, meg mit gondolt, amikor írta! Nem gondolt semmit, tudja azt mindenki, aki egy sort is leírt valaha tehetséggel! Az árnyékukban élünk, minden sorunkat magukhoz mérik, ami a máról szól, ami elmerészel távolodni a képzelet távlatába, az ponyva, lektűr, mert szépirodalom, az csakis a klasszikus lehet! Van fogalmuk arról a megaláztatásról, amikor megmosolyogják, ha azt mondja: író vagyok?
Kifulladva elhallgattam, elvörösödtem attól, ami kitört belőlem. Mégiscsak rajtuk nevelkedtünk, mégis sokat adtak, nagyot alkottak, világot váltottak vagy legalábbis változtattak meg. Hiszen én is hányszor lelkesültem vagy andalodtam verseiken, mulattam vagy sírtam írásaikon. A Nagy Nevek csarnokában pedig ilyesmire vetemedem: ledorongolom őket és panaszkodom az emlékükre.
A beálló, súlyos csendet a baloldali szobor törte meg.
– Maga a tökéletes. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– Ez az ára, kisasszony. – Ez arról a piedesztálról érkezett, amelyik veszett kutyának nevezte a többieket. – Élő irodalom csak úgy lehet, ha szentjei is vannak, és a szentek sosem élnek és halnak békésen, és látja, haláluk után is egyre előcitálják őket. Kiforgatják szavaikat és nem arra emlékeznek, amit írtak, hanem ahogyan írták. Nem túl kényelmes idefent, erről biztosíthatom, és pár hólyag kivételével legszívesebben mind leszállnánk innen. De ez az ára.
– Nem, ezt nem hiszem el – motyogtam. – Kell, hogy legyen valami középút.
– Nincsen, s ezt bizonyosan kijelenthetjük – szólt az emelkedett modorú szobor. – Sok időn át gondolkozhattunk felőle. A döntés a ma íróin áll vagy bukik: akarnak-e újra naggyá lenni, a nemzet vezetői, az irodalom felvirágoztatói. A deáksereg újra a vállán vinné, s megkoszorúzná költőit. A kávéházakban novellákat olvasnának fel, s fenntartott asztala lenne az íróknak a legjobb helyen. Valóra válhatna, amit nemrég mutattuk.
– Én amondó vagyok, ne siessük el – szólt közbe a baloldali. – Az irodalom nem halt meg. Nem szabad és nem is lehet visszahozni a régi időket, de ebben az új időben is megtalálja majd a helyét és szerepét mindaz, ami érdemes rá belőle.
– Dönteni és cselekedni kell! – dörgött a másik oszlop lakója. – Ez a többség akarata! A kisasszony fogja, amit adunk, s el ne veszejtse! Amelyik tehetséges író fejére tűzi csak egy percre is, abból a nemzet eszménye, az irodalom nagyja válik. Életében megtehet bármit, amit mi is tettünk, nem lesz többé gátja. Halála után pedig közénk kerül. De ha eldobja, eltékozolja, akkor ez a lehetőség örökre meghal.
Zöld villanás hullott alá az oszlopok magasából, és körben libegve nyitott tenyerembe esett. Egy kis babérágacska volt az, melyből talán koszorú nő, ha valakinek a fejére teszem: a dicsőség koszorúja, a nagyság elismerése, amit aztán felhasználhat jóra-rosszra, és csak remélheti, hogy az utókor nem csak értékelni, de érteni is fogja.
– Kedvesem – suttogta a baloldali szobor –, ne higgyen mindig az íróknak, hiszen tudja, milyen népség vagyunk. Mindig van másik lehetőség.
Szerettem volna megsimogatni annak az oszlopnak a sima márványát, ha már ledönteni nem tudom, és talán nem is akarom. De amikor kinyújtottam a kezem, a fentről áradó fényesség elvakított. Kelletlenül nyitottam ki a szemem az új nap sugarára, ami beszökött a függönyrésen, és az arcomba tűzött.

Most bizonyosan azt várja az olvasó, hogy elmeséljem, volt-e a kezemben szorongatva vagy a párnámon egy kis zöld ágacska. De én csak azért sem teszek ilyet. Arra gondoltam, lezárom itt ezt a történetet, és gondoljon mindenki, amit akar. Két dolgot akarok még csupán elmondani. Fontolgatom, hogy majdani végrendeletemben megtiltom az utókornak, hogy az életemet kutassa. Sosem lehet tudni, jó pár írónk és költőnk álmában sem gondolta volna, hogy abba a csarnokba kerül…
A másik, hogy elmentem egy kis parkba, ahol egy szobor áll, vagyis inkább ül. Egyik kezével megtámasztja a fejét, és kissé előre és oldalra dől. Gondos kezek virágokat és kis bokrokat ültettek elé. Sok zöld ágacskát.

*


Ajánlom ezt a novellát a ‎József Attila Irodalmi Szalonnak, hálából a múltkori kerekasztal beszélgetésért, a SpiritArt nevében is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése