Google+ Followers

2013. június 23., vasárnap

Kristálysólyom: Holló

1

Fiatal lány kiáltása járta be az erdő melletti mezőt.
– Nem igazság, nem igazság! – zokogta futás közben. Pirosló arcát keserű könnyek áztatták, fehér ruháját virágpor tarkította. Megannyi virágot letiport, a bogarak mérges zümmögéssel reppentek odébb előle, a szél leszakadt szirmokat fújt utána.
Amikor beért az erdőbe, a földre rogyott, úgy zokogott tovább. Kitépett néhány virágot szőke hajából, és eldobta. Megtörölte az arcát.
– Ez nem igazság! – ismételte.
Nyugtalanul körbefordult, a vadont kémlelte. Mintha még az erdőre is haragudott volna. Vágyakozva emelte az égre a fejét.
– Bárcsak elrepülhetnék!
– Miért bánkódsz, kicsi lány? – kérdezte egy ismeretlen.
A megszólított ijedten pattant talpra, hátrálni kezdett.
– Mi bánt? – faggatózott az idegen, immár közelebbről.
A lány előbb a földre nézett, aztán a fákra. Körbefordult.
– Ki… Ki van itt?
– Csak én. A holló.
A lány jobbra fordult, és a fák sűrű lomkoronája között alig látható árnyékot pillantott meg. A lény előbújt rejtekéből, mire a lány rémülten sikoltott fel. Hollóhoz hasonló, ember méretű szörnyeteg bukkant elő.
– Ne félj, nem bántalak – szólt a lény. Borzas tollait meglebbentette a szellő, éjfekete szemét fenyegetően a lányra szegte. A fején, mint a lándzsahegyek, a tollak az égnek meredtek, szárnya alatt karmokban végződő, kézhez hasonló kinövés mocorgott.
– Ne érj hozzám, te szörnyeteg!
– Nem bántalak. Segíteni akarok.
– Segíteni?
– Igen.
A lány gyanakodva pillantott a hollóra.
– És mit kérsz cserébe?
– Ó, az attól függ. – Egy ugrással a szemközti fán termett, a lány utána fordult. – Előbb mondd, mi bánt!
A megszólított habozva, de végül elmesélte bánatát:
– Olyanhoz akarnak férjhez adni, akit nem szeretek. Csúnya, öreg, nem nekem való! Én mást akarok!
A holló nem felelt azonnal, halkan morgott.
– Mondd, hogyan segítenél? – sürgette a lány.
A holló erre közelebb reppent, a lány egyet lépett hátra, de nem futott el előle.
– Legegyszerűbb a halál.
– Úgy érted, megölnél?!
– Igen.
– De én nem akarok meghalni!
– Akko gyere hozzám feleségül!
– Hozzád? – kérdezte megvetéssel.  – Te még nála is csúnyább vagy!
– Légy egy napig a feleségem, és megkapod, akit szeretsz!
A szörnyeteg ajánlata láthatóan elbizonytalanította a lányt. Immár kíváncsian fordult a lényhez.
– Egy napig? Miért lenne az jó neked?
– Mert nekem még sose volt feleségem. Egy napot kérek csupán! – A holló hunyorogva vizslatta a lányt.
– Egy nap alatt meg is ölhetsz!
– A szavamat adom, hogy nem öllek meg.
– Honnan tudjam, hogy nem csapsz be?
– Ha kell, véremet is adom érte.
A lány hosszú perceken át figyelte a szörnyeteget. Igaz, hogy ijesztő – gondolta –, borzas és büdös, de egy napot könnyedén eltöltenék vele. Főznék neki, itatnám, ha kéri. Végül is, azután a nap után megkaphatom, akit szeretek!
– Egy napig a feleséged leszek, és te nekem adod azt, akit igazán szeretek? – kérdezte. – Módodban állna?
– Igen. Ha végzek azzal, akit neked szántak, legközelebbinek majd azt szánják, akit szeretsz.
– Akkor legyen így.
A holló széttárta hatalmas fekete szárnyait, és az égre üvöltött fülsiketítő, természetfeletti hangon. A lány a fülét fogta, közben a szörnyeteget figyelte. A lény tulajdon szárnyába mart, lecseppenő vére a földdel egyesülve fekete sarat duzzasztott körülöttük.
A holló néhány szárnycsapással elemelkedett a földtől, mely lassan szétvált, hogy magába fogadja áldozatát.
– Mit csinálsz? – így a lány. – Azt mondtad, nem ölsz meg!
– Nem öllek meg – sziszegte a földöntúli hang.
A lány körül a föld egyre lazult, egyre sikamlósabbá vált. Próbált talpon maradni, de nem tudott, mert a talaj csak mélyült, míg végül hatalmas árok nem keletkezett benne. A holló leszállt, áldozata a mélybe zuhant. Alighogy a lány földet ért, lába bokáig belesüllyedt, és megkövült azzal együtt.
– Az életed csak életek válthatják meg. Légy enyém, vagy a halottaké!
A szörnyeteg elment, a lány zokogásban tört ki. Rángatta a lábát, kaparta a földet, mindhiába. Letört az összes körme, törékeny teste hamar belefáradt a tiltakozásba. Sírva fordult az ég felé, remélve, hogy valaki megtalálja.
Alkonyodott, amikor idegen hangokat hallott. Vadászok lehettek, a nemrég lőtt vadakról beszélgettek.
– Segítség! – kiáltotta.
A férfiak elhallgatnak.
– Segítsenek! – Az újabb próbálkozás sikerrel járt: a vadászok egyenesen az árokhoz rohantak. Mindketten döbbenten pillantottak le a csapdába esett lányra.
– Szabadítsanak ki innen, kérem!
– Uram isten, hiszen ez a szomszéd lánya! – ismert rá az idősebbik. – Menj a faluba, szólj nekik! – intett társának, aki azon nyomban elsietett.
– Beszorultam! – panaszolta az áldozat.
– Ne félj, kislány, kiszabadítunk onnan!
A férfi ledobta a vizeskulacsát a lánynak.
– Igyál, kincsem, az Isten tudja, mióta vagy odalenn!
A lány ivott, sírva várt, a férfi próbált lelket önteni belé. Nem telt bele sok idő, és az elküldött vadász harmadmagával tért vissza. Hoztak egy vastag kötelet, ásót és csákányt, azzal ereszkedtek le. Aki elsőnek ment, kézzel feszegette a lány lábát fogva tartó köveket, de azok meg se moccantak. A másik a csákányt megragadva lépett az áldozat fölé.
– Ne félj, vigyázunk. – Csákányával a kőre csapott, mire mindketten elporladtak. A lány sikoltva nézte végig, hogyan hullik a földre a por, majd válik a sárral vegyülve fekete tollakká. Mintha egy láthatatlan kéz összefogná a halottak maradványait, és tollá változtatná; úgy változtak ők is át.
– Az Isten irgalmazzon! – hőkölt az idősebb vadász. – Ezt elátkozták!
– Majd én megtöröm azt az átkot – jelentette ki a mellette álló, aztán ő is leereszkedett. Felkapta a csákányt, de nem a kőre, hanem a földbe csapott, hátha ott meg tudja lazítani. Ugyanúgy végezte, ahogy a másik kettő.
A lány a szájához kapott, és könnyezni kezdett. Felemelte az egyik tollat, hogy szemügyre vegye. Tenyérnyi nagyságú lehetett. Amikor visszatette volna a földre, a toll a kezéhez ragadt. Kifakadt a vére, amint a cséve a bőrébe fúródott, és egyesült vele, majd karját végigszántva egészen a lapockájáig siklott, és ott a húsába ágyazódott. A lány fájdalmasan felsikoltott.
– Uram irgalmazz! – ismételte az idősebbik férfi, aztán fáklyát gyújtott, és a lyukba dobta. Alighogy így tett, bezuhan a mélybe, és ő is átváltozott. A fogvatartott irtózattal lapult a falnak. A tűz adott némi meleget, de a lelkét semmi sem melengethette meg. Estére minden toll a húsába ágyazódott, egymás mellett, sorban.

2

Másnap egy juhászlegény talált rá, és sietett a segítségére, de ő se tudta megmenteni az elátkozott lányt. A faluban hamar híre ment az esetnek. A lány várt, napról napra egyre többen igyekeztek kiszabadítani, ám senki nem tudta. Férfiak és nők, fiúk és leányok egymás után ereszkedtek vagy zuhantak a mélybe, majd váltak a földön a lány szárnyát dúsító gyönyörű fekete tollakká.
A holló este érkezett, megitatta, megetette őt, de nem szólt hozzá. A lány faggatta, könyörgött, hogy ölje meg, csak mások életét ne vegye el, ám a szörnyeteg ügyet sem vetett rá. Nesztelenül reppent fel a lyukból.
– Kérlek, kérlek! – kiáltott utána, hiába.
Nap nap után a holló eljött hozzá, megetette, megitatta, miközben százak haltak meg érte. Hamarosan az egész ország tudomást szerzett róla, egyre többen siettek a segítségére, de nem akadt közöttük olyan erős lovag, olyan leleményes tudós, aki kiszabadíthatta.
A napok hetekké, hónapokká, végül évekké nőttek, a lány szárnya lassan teljessé vált. A bőre már fekete, a szeme a szörnyetegéhez hasonló volt. Szőke haját mocsok tette csatakossá, egykor pirosló bőre sápadt foltként pislákolt a sötétben. A kövek, amik a lábát fogták, nem engedték. Semmivel sem tudták megtörni az átkot.
Minden reménnyel felhagyott már, amikor egy újabb lovag érkezett. Bár megrettent a lány látványától, elszántan mászott le arany karddal a kezében. A lány kifejezéstelen arccal bámulta.
A lovag lesújtott, a kő megrepedt. A lány előre dőlt, hogy megnézze, egész biztos gyengül-e a bilincs. A lovag újra lesújtott, a béklyó elengedte, de a megmentő ekkor megsemmisült. Belőle lett az utolsó toll. Ahogyan a többi, ez is a lány bőrébe ágyazódott, és azon keresztül vándorolt el jobb szárnyának végébe. A lány keze csenevész kinövésként lapult meg a szárnya alatt, lába pikkelyes, körmei karommá, szája csőrré hegyesedett. A holló az égre pillantott, aztán kirepült az árokból. Odafent már várta elátkozója.
– Enyém leszel, vagy a holtaké? – tette fel a kérdést a másik.
– A holtaké. – Az egykori lány éles csőrét mélyen a szörnyeteg nyakába vájta. Fekete vér csöppent a földre, majd tűnt el a zöld aljnövényzetben. A szomjas föld pillanatok alatt magába itta a vért, és bezárta vele az árkot, amiben a lány raboskodott.

Miután a szörnyeteg kivérzett, a másik felreppent egy fára. Megigazgatta kuszált tollazatát, megrázta magát, így egy pihe a földre hullott. Valahonnan messziről, bánatos kiáltást hallott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése