2015. május 9., szombat

B. P. Haidey: Falusi turizmus

Hogy miről ismerszik meg a vérbeli falusi turista? Egyik kezében kecskesajt, másikban parasztkenyér, előtte egy kupica barackpálinka. Rövid gatyában és fröccsöntött papucsban téblábol. Ráadásul még élvezi is.
Nosza! Felcsaptam falusi turistának. Mindig rajongtam a jófajta pálinkáért. Jobban is esik, ha autentikus környezetben fogyasztja el az ember, ezért miután leszálltam a buszról, tiszteletemet tettem a helyi talponállóban.
Vérbeli vidéki hangulat. A pultnál pár tájjellegű figura, akik az előző napi részegséget próbálják újra előállítani. Az ablaküveg belső oldalán légypiszok. Kívülről az eső karbantartja. Az asztalok piros kockás terítői a múlt heti pörköltmenüről tanúskodnak.
A barátságos bajszú kocsmároshoz fordulok:
Tessék mondani, van itt valami helyi termék?
Mit tetszik? – morran. Csak a bajsza barátságos.
Olyasmit, amit nem tablettából és vízből kevertek össze.
Elém tol egy kancsó fehéret. Megfontoltan ízlelgetem, majd huszáros lendülettel magamba kényszerítem. Indulni kell, vár a nagy kaland.
Némi kóválygás után megtalálom a tanyát, ahol majd megszállok.
A kapuból vérszomjas fenevadak méregetnek. Próbálom őket egy bájmosollyal lefegyverezni, de nem vevők rá. A humoromra sem. Várok.
Egy takaros fiatalasszony siet elém. Kezét a kötényébe törölgeti. Mögötte két maszatos arcú apróság. Az egyik alig nőtt ki a földből, de a letört foga és a huncut szeme nem sok jót ígér.
Tessék, fáradjon beljebb!
Hej, de befáradnék én, csak az ura meg ne tudja!” És valóban, jól mérem fel a helyzetet.
A férj hatalmas termetű ember. Egy legyintésétől már tériszonyom lenne. Inkább csak mosolygok, és hallgatom a fiatalasszony csacsogását, amíg megmutatja a szobám. Elégedetten bólogatok.
Az ágynemű felhúzva. A szobában napsütés és tisztaságillat. Kellemes kuckó. Jó lesz itt három napig.
Lepakolom a holmim, majd visszatérek a háziakhoz. Az asszonyka sürgölődik a nyárikonyhában. Szemrevaló teremtés, ezért szemrevételezem. Tüzes menyecske lehet, ágymelegítőnek való.
Az ember halk szavú. Keveset beszél, az a kevés beszéd se sokatmondó.
Este áthajtjuk a gulyát.
Na, jó! Ennyivel okosabb lettem.
Közben elém kerül az uzsonna. Jókora karéj szalonna, ropogós héjú fehér kenyér, mellé friss paprika, paradicsom.
Ezek tudnak élni!
Kit érdekel a koleszterin meg az elsavasodás!
A gazda úgy eszik, mintha el akarnák venni előle. Én csak csipegetek, a városi gyomrom a joghurthoz szokott.
Az asztal mellett a két fenevad a lepotyogó maradékot lesi. A komondor a kezem alá simul. Nocsak, hát már barátok lettünk? Mit tesz egy kis szalonnabőrke?!
Már lemenőben a Nap, amikor elindulunk a gulya után. Az ember szótlanul baktat. Nem baj. Bámészkodom. Messze, ameddig a szemem ellát, legelők. Közelebb kéttenyérnyi bioaknák kandikálnak ki a fűcsomók közül. Jobb lesz a lábam elé nézni!
Már látni néhány szép példányt a gulyából. Ahogy közeledünk, egyre nagyobbak lesznek. Arról nem volt szó, hogy ezek ilyen nagy barmok!
A komondor nekiiramodik. A gazda keze intésére elindul egy irányba, majd vissza. Nagyon nem egyértelmű szerintem, mit akar, de a tehenek tudják. Mennek, amerre kell.
Legyalogoljuk a lábunkat, amikor az ember végre megálljt int és visszahívja a kutyát.
És innen még haza is kell menni!
Mire visszaérünk, a papucs kisebesíti a sarkam és nem érzem a lábujjaimat.
Fáradtan ájulok a patyolat ágyneműre. Üde szappanillat, alkonyba boruló hegyek és a háziasszony mosolya. Úgy alszom el, mint a levetett bunda.
Legelőkről, a szélben csapkodó fehér ágyneműről és egyre távolodó tehéncsordáról álmodom.

* *

Erős késztetésre ébredek.
Felpillantok, de fogalmam sincs, hol vagyok. A bőrömből szivárgó tehénszag és az ágynemű illata eltéveszthetetlen párosítás. Nekiindulok mellékhelyiséget keresni.
Nem érek rá kódorogni, inkább kirontok a bejárati ajtón. Az udvar túloldalán álló bokrok megfelelő illemhelynek tűnnek.
Megkönnyebbülve indulok visszafelé. Meg-megállok a visszaúton. Bámészkodom. A hajnali szellő rezegteti a nyárfa leveleit, az árnyékok körvonalai szinte izzanak a holdfényben. Lépek párat a ház felé, amikor fenyegető morgás hangzik fel a hátam mögül.
A biztonság kedvéért lépek még kettőt. A hang erősödik. A vállam felett hátralesek. A komondor karnyújtásnyira tőlem elszánt pofával méreget. A helyzet korántsem tűnik rózsásnak.
Mindezt tetézi, hogy a mitugrász pumi is rázendít a nótára. Legalább egyikük elhallgathatna!
Tehetetlenül ácsorgok az udvar közepén. Ha mozdulok, a komondor még rosszkedvűbb lesz. Inkább álldogálok egy darabig, nem lenne kellemes kutyagumiként végezni.
A háziak ajtaja felett villany gyúl. A gazda pillant ki és magához inti a pumit.
A komondor megcsóválja a farkát, és büszkén néz a közeledő gazdára. „Látod, mit fogtam?”
Hijnye, a kutya teremtettit! Hát hogy megijesztette ezt a komondort!
Na, persze. Reszket a félelemtől.
Elnézést – dünnyögöm illemtudón.
Jó kutya vagy, Bodrog – dicséri a gazdája. – Te is, Cudar. Maga meg lesz szíves többet nem mászkálni éjszakánként, mert a végén még baj éri.
A kutyával is jobban bánnak itt.
Elsomfordálok, mint a megszeppent gyerek. Gondosan magamra zárom az ajtót. Hallom, hogy a túloldalon egy hatalmas, bundás állat a küszöbre telepszik. Innentől hét lakat alatt őriznek.
Visszafekszem, de az ijedtségtől még sokáig nem tudok elaludni. Aztán kezdem érezni a vidéki levegő súlyát. Először csak a homlokomra telepedik, majd elkezdi húzni lefelé a szemhéjam. Csak akkor engedi el, amikor odakinn már hétágra süt a nap.
Komótosan készülődöm.
Óvatosan kinézek a résnyire nyitott ajtón. A kutyáknak nyoma sincs. Elmerészkedek a háziúrék rezidenciájáig. A szemem sarkából látom a komondort az udvar túloldalán. Ügyet sem vet rám. Csak az éjszakai műszakban teljesít szolgálatot.
Az ajtón egy üzenet fogad. A háznál senki nincs, de a reggelim egy kosárban a teraszon vár. Megragadom a kosarat, és a rétek felé veszem az irányt. Leülök a fűrengetegben és nekilátok. Langyos kifli, meggylekvár, termoszban kávé. Isten áldja a gazdasszony kacsóit!
Elropogtatom a finomságokat, majd útra kelek. Az ijedtségre kell némi gyógyorvosság.
A faluba beérve a helyiek az út szélén ácsorogva várnak valamire. Köszöngetek mindenkinek, ahogy a kocsma felé haladok. Errefelé így illik. Visszabiccentenek, bár nem kétlem, az arcomra van írva: városi.
A kocsmában új a személyzet. Helyre teremtés, anyányi keblekkel, és neki is van picurka bajusza. Az övé is barátságos. Biztosan genetikailag. A pult mögött iszogatva érdeklődöm, mi ez a gyülekezés.
Ma jön a Benedek, aki a kenyeret hozza. Holnap a szódás, aztán a Bocitarka, valamikor hétvégén a fagyiárus. Szépen beosztják, hogy minden napra jusson.
Tekintetem a falra függesztett tévére esik. Öt percen belül elegem lesz a nagyvilágból. Elbúcsúzom és elindulok toronyiránt.
Késő délutánra érek vissza a tanyára. A kutyákat sem érdeklem. A gyerekek a nyárfa alatti homokozóban játszanak. Még nem jöttem rá, fiúk-e vagy lányok. Talán egyik ez, a másik amaz.
Bekopogok a háziakhoz. Előveszem a szebbik modoromat. Kezet csókolok a pironkodó fiatalasszonynak, aki beinvitál a konyhába.
Az asztalhoz ültet, elém tol egy nagy tányér nokedlit, merít rá a friss pörköltből. Amíg eszem, őt szemlélem. Sürög-forog. Szóval tart.
Hallottam az éjszakai kalandjáról – mosolyog.
Hát így próbáljon az ember imponálni a csinos asszonykáknak!
Bodrog még fiatal, de jó kutya. Ne haragudjon rá! Ez a dolga. Cudar pedig a riasztórendszer része. Szerencséje, hogy szólt, különben reggelig ott ácsoroghatott volna. Nemrégiben rókát fogtak. Higgye el, maga szerencsés ember!
Végére érek a jókora adag pörköltnek. A gazdasszony elhív magával, nézzem meg a kecskefejést.
A kecskék valamivel kisebbek, mint a tehenek, de némelyiknek rettentő szarva van. Elismeréssel figyelem, ahogy a törékeny, kis nő félelem nélkül besétál közéjük. Megcirógatja, megvakargatja őket, majd munkához lát.
Az egyik kecske hátuljából fekete bogyók potyognak ki. Borzalmas szorulása lehet szegénynek. Együttérzésemnek adok hangot, de a háziasszony csak kacarászik. Szolidaritásom talán túlzó, de én tudom, milyen fontosak a kis dolgok. Szerencsére hajnalban nem ért oda korábban a Bodrog, mert akkor akármi történhetett volna a bokrok közt.
A munka végeztével nyugtázom, hogy ma kecskeszagúan fekszem le, de nincs már erőm a nagytoilette-hez. Leheveredem és alszom. Mint akit fejbe vertek.

***

Pitymallatkor kiszökik az álom a szememből. Hiába próbálkozom a visszaalvással. Az ablak alatt seregnyi béka üvöltözik, messzebbről a kabócák fülsértő ciripelése hallatszik be. Bosszantó. Egy egész éjszaka sem volt nekik elég a fajfenntartó ösztöneik kiélésére.
Előveszem a könyvet, amit előrelátóan becsomagoltam. Kemping kultúra. Valahogy mégsincs türelmem a filozófiai fejtegetésekhez. Már csak egy éjszaka, és visszatérek az életterembe. Otthonos kis lyuk a lakótelepi fészekben, ahol csak a villamos rikoltozik éjnek évadján, esetleg néhány ittas helybeli. Nem zavaróbbak egy kakukkos óránál.
Reggelig kihúzom valahogy, de már kopog a szemem az éhségtől. Sietve nekiesem a svédasztalos reggelinek. Nem járnak jól velem a háziak, de úgy látom, nem is sajnálják tőlem. Van ott minden, mit a szemem kíván. Egy fél szál mangalicakolbászt magammal csempészek, jó lesz az későbbre.
Ismét útnak indulok. Teszek egy kis túrát a környéken, de mire delet üt a templomharang, már a kocsmában vagyok. Kacérkodom egy pacalpörkölt-ebéd gondolatával. Szeretem, ha jól készítik el, és igyekszem meggyőzni magam, itt biztosan úgy készítik. Az első csalódást a látványa okozza. Harmatos rózsaszín lében fehérre hipózott frottírtörölköző csíkok úsznak. Az íze már a kegyelemdöfés. Az is törölközőre emlékeztet. Az étvágyam viszont elmegy.
Kudarcba fulladt ebédemet követően a szőlőhegyre indulok. Meg-megállva körülnézek. A harsányzöld gyepeket sötétbe borult erdők övezik. Az égen habcsókbárányok kergetőznek. Idilli.
A szőlőhegyen fehérre meszelt vályogpincék érik egymást. Az egyiknél egy öreg ügyködik valamin.
Tiszteletem! – köszönök oda.
Adj' Isten! – fogadja a köszönést, és befelé invitál. – Kirándulunk? Kirándulunk? – érdeklődik. – Maga vidéki?
Úgy is mondhatjuk. Pesti vagyok.
Ismerek én pestit. Mind nagyra van magával. Csodaautót hajt és színházba jár. Maga nem látszik olyannak.
Na, szép. Se gazdag, se kulturált. De legalább sznob sem!
Jöjjön! Gusztálja meg a boromat, ha már erre jár! Úgyis készültem a mustot megnézni, jól viseli-e magát.
Piszmog valamivel, majd gyertyát gyújt és a kezembe nyomja.
Ezt fogja! Ha elalszik a láng, kiáltson, mert mi is elalszunk. Én hozom a hébért.
Kezébe veszi az üveg micsodát, amivel a bort szívja ki a hordóból. Lemegyünk a pincébe. Kellemesen keveredő doh és erjedt szőlőillat. A gyertyaláng vígan lobog. Azért jobb lesz sietnünk.
Kiülünk a szőlők tövéhez. Előveszem a reggel szerzett kolbászt és megkínálom az öreget.
Már látom, nem hiába hozta erre a jó sorsa.
Cserébe kapok a borból. Zamatos, napérlelte gyümölcsíz. Óvatos kezek kénezték. Könnyen csúszik.
Az öreg azt magyarázza, hol laktak a betyárok, aztán hamar eljutunk a második világháborúig. Az oroszok vittek mindent, de a németeket szívesen látták. Az asszonyok a hegyekben voltak elrejtve, azokat egyik nemzetnek sem akarták odaadni.
Lassacskán már az unokákról beszélgetünk.
Kissé becsiccsentve ballagunk le a hegyről. Az öreg kiugraszt a bokorból egy biciklit és elkerekezik a falu felé. Szerencsére kicsi a forgalom, a közlekedő autók nem zavarják a spirálvonal leírásában.
A tanyán már várnak. A házigazda nekem szegezi a kérdést.
Lovagolni tud?
Az átlagosnál öt pohár borral bátrabban rávágom.
Naná! Kiválóan.
Harminc éve ültem lovon utoljára. Előtte talán háromszor. Általában hasonló körülmények között esett meg, mint ez a mai. A bátorságot egy-egy kupica pálinka – törköly, barack, birs és társai –, esetleg némi rozé formájában szoktam magamhoz venni.
Melyik lovat kéri? A Fecskét, a Bitangot vagy a Nórit? – mutatja nekem a kínálatot.
Töprengek, de a fiatalasszony a segítségemre siet.
A Nórira ne ültesd, mert nem tudja majd összetenni a lábait – mutat egy sztráda- széles hátú sárgára. – Ha rám hallgat, a Bitangot választja.
Nem tudom mire vélni a mosolyát. Talán gúnyolódik? Egy olyan ló, amire én is felülhetek, legyen inkább Bájos vagy Kedves. Esetleg Alamuszi.
Legyen a Bitang! – döntök, és visszamosolygok. Egy életem egy halálom...
Felszerszámozzuk a lovakat. A gazda lendületesen a lova hátára pattan. Irigykedve füttyentek. Bitanggal még készülődünk. A gazdasszony éles szemmel megállapítja, hogy valamiből hiány van. Egy kupica pálinkával érkezik. Erőt merítek és fellendülök. Bitang egyet lép jobbra. Én maradok a földön, de a ló másik oldalán. Talán a lónak is kéne valami bátorító.
Másodszorra már rendben a ló hátára kerülök. Sétálgatunk kifelé a legelők irányába. Igaza volt anyámnak, aki azt mondta: „Kisfiam, amit megtanulsz, nem vehetik el tőled.” Megy ez, mint a … karikacsapás.
A gazda szinte bátorítón vigyorog. Na persze, nyeregben érzi magát. Ügetésbe lendülünk. Bitang kifogástalanul viselkedik. No de én?! Fütyörészni támad kedvem. Csak nehogy szó szerint madarat lehessen fogatni velem!
A legelőn megtekintjük a jószágot, majd elindulunk vissza. Hogy ne zötykölődjünk, javaslom a vágtát. Ha lúd, legyen kövér! Gazduram már nyitná a száját, mikor Bitanggal megiramodunk és hazáig meg sem állunk.
Az istálló előtt szállok le a lóról, nem önszántamból. A porban fekve bocsánatkérően nézek az utánam nyargaló házigazdára. Félrehúzza a száját, de nem szól. Elveszi tőlem táltos paripámat, és vacsorázni küld.
A vacsoránál egy ceruzával rajzolt kép vár a tányér mellett. Az egyik kölyök műve. Egy pöttömnyi emberi alak és két hatalmas kutya van a rajzon.
Odanézek a kis maszatos arcúakra. Édesen visszavigyorognak, majd sutyorogva eltűnnek.
Vacsora után még kiülök a nyárfa alá, és töltődöm egy kicsit. Elém tárul a völgyben megbújó kis falu. Elönt valami „Akácos út, ha végig megyek rajtad én...” érzés.
Ide még visszatérek.

Majd ha a kölykök már leérettségiztek.

1 megjegyzés: