Google+ Followers

2014. november 30., vasárnap

edwardhooper: A babaház

Tira egy igazi boszorkány volt. Hiszem, hogy ez fejezi ki legtömörebben Tira lényegét. A génjeiben és a kisujjában volt a szerelmi bűbáj. A természet kísérlete lett volna? Nem gondolom.
Akkoriban fővadász voltam a Királynőnél, és aznap kimenőm volt, így hát beugrottam a Hol nem volt romkocsmába. Éppen az Iron Muzzle játszott és egy korsó, hideg sör mellett hallgattam őket. Kiszúrtam az egyik vokálos lányt, vagyis inkább ő szúrt ki engem. Hosszan és csábítóan szemezett velem. Mi tagadás, jócskán ki voltam éhezve a nőkre és a sörre, mert egy kiadós vadászturnén voltam túl. A Királynő szigorúan vette a vadászatokat. Piának és asszonynépnek nem volt helye a hajtáson. Így egy hónapig csak álmodozhattam a lányokról. Az igazat megvallva, jól esett ennek a nősténynek a nézése, a sör meg meghozta a bátorságot, hogy leszólítsam. Nem titok, hogy a kis énekes Tira volt. Ő, pedig, nem sokat teketóriázott, rögvest kihasználta az alkalmat, és lecsapott a könnyű zsákmányra.
Harminc éves volt, mikor megismertem. Addigra már több száz férfi hevert előtte, bársonyszőnyeget terítve tipegő lábai elé az élet rögös útján. Meglátásom szerint ez a szőnyeg tényleg puha felületet biztosított az előrehaladáshoz. Nem szégyellem, hogy én is csak egy voltam a trófeái között. Én is befeküdtem a szőnyeg szálait adó férfiak sorába. Végül is, az az igazság, hogy ez a nő csak nemes vadra ment. Tehát, büszkén gondolva rá, én is nemes préda voltam ebben a vadászatban. Csak kapkodtam a fejem, mikor elregélte, hogy mennyi herceg, báró és ezernyi, más rétegből odatévedt, férfi olvadozott már egyetlen szaváért.
Tira jött, látott, és a fejemet a végletekig elcsavarta. Utólag visszagondolva, az egész, szirupos tündérmesének tűnik. Az Udvarban ment a pletyka egy szépséges cselédről, kit a Királyfi kikapott magának. Na, ő érezhette magát így a történetben. Természetesen azt, hogy egy szappanopera részese vagy, csak akkor veszed észre, ha kívül kerülsz a körön. Amíg a kör foglya vagy, addig a szerelem lehúzza előtted a rózsaszín redőnyt, és szerelmed tárgya eme függöny előtt lejti csábos táncát. Ez a nőstény hódításra született. Még most is a vágy forrósága futkos a gerincemen, ha arra a pillanatra gondolok, mikor kecsesen elfoglalta helyét az életemben. Ő volt a legszebb nő a kocsmában, s látszott rajta, hogy ezzel lelke legmélyebb szintjéig tisztában is van. Arra figyeltem fel, hogy a többi cselédlány irigy és egyben gyilkos pillantásokat lövell a pódium felé. Aztán összeakadt a tekintetünk.
Hogy mi fenét látott bennem, azt nem sikerült kiderítenem. Teljesen átlagos, középkorú, főjágernak tartottam magam. Na jó, rendeztem pár pompás vadászatot a Királynőnek, így a nevem közbeszéd tárgya volt. De, ezen kívül, semmi különös nem volt bennem. Gazdag sem voltam, birtokokkal sem rendelkeztem. Azt hiszem, lényén való ámulatom kelthette fel benne a gyilkolni vágyó sárkányt. Csak álltam ott a söntés egyik sarkában, lábam mély gyökeret eresztett a kocsmapadlóba, és őt figyeltem. Majdnem tátott szájjal. Hogyan is figyelhet az ember egy gazella termetű szépséget, kinek égővörös hajkölteménye koronaként keretezte földöntúli szépségű arcát?! És a szeme! Azúrkék tekintete belém fúródott, mely egyszerre ébresztett gerjedelmet, és ijedelmet férfiúi lelkemben. Elvesztem. Ott akkor, abban a pillanatban, sorsom az ő kezében került. Ismét kitörni készült a híres trójai háború. Páris ismét elmerült Heléna ölelésének lehetőségében. De ez a Heléna egy boszorkány volt. Tira bűbája hosszú ideig mákonnyal vonta be elmémet. Megbántam-e? Meg lehet-e bánni egy szerelmi bűbájt? Meg lehet-e bánni a háború utáni romok üszkös füstjének égnek szánt áldozatát?
Az első pillantás pillanata. A tekintetek egymásba fonódása. Ahogy izzó tangót járnak, egy képzeletbeli parketten. Egyszerre simogatnak, ölelnek, és tépnek bele a húsodba. Megragadnak, odaláncolnak az áldozati oltárhoz. A bárány csakis szerelemből adja önként az életét. Csakis a szerelmi igézet képes arra, hogy évezredekig regélt történet kerekedjen belőle. Ilyenbe csak egyszer kerül egy ember az élete során. Ha egyáltalán belekeveredik… Ha egyáltalán megtalálja az ilyen varázslat… Hát lehet-e engem hibáztatni, hogy nem voltam erős, és nem álltam ennek a csábításnak? Lehet-e hibáztatni, hogy abban a pillanatban sablonná váltam? A végzet asszonya és a megtört férfi mintapéldányává. Az eszét vesztett szerető modelljévé. A középkorú fővadász és a fiatal cselédlány mindenhol visszaköszönő történetének csöpögős szirupjává. Ó, igen! Vállaltam ezt a szerepet. Rám szabták, és én gondolkodás nélkül bújtam bele ebbe a zakóba.
Ha mostanában a szerelemről gondolkodok és talán, itt beleértem Tira és köztem dúlt lángolást, az jut eszembe, hogy mindannyiunkat egy ősi, a múlt homályába vesző, ölelés formált azzá, akik vagyunk. Voltak, kiknek ez az ölelés fojtogatóra sikeredett. S voltak olyanok is, kiket nem ölelt senki. Ők főleg magukat ölelve próbálták túlélni a körülöttük tekergő jéghideg űrt. Ők azok, akik az ön-ölelésből kitörteket tárt karokkal várják. Ha a találka sikeres, a megmentőt és megmentettet egyaránt összeroppantja a köztük tomboló érzelmek vákuuma. A világban, ez a szerelem a legveszélyesebb. Szinte lehetetlen megélni, és kész csoda, hogy ha az ember túléli. Nekem sikerült. Tényleg sikerült? És közöttünk ki volt a megmentő, és ki a megmentett? Ki kit vadászott le?
A szerelmi történetekben az a jó, hogy szinte önmaguktól szövődnek. Az ember csak hagyja, hogy sodorja a sztori áradata. Az áradat, mely a legördögibb cunamival ér fel. Tira mindent elsöprő hullámot szabadított el. Letarolta az utolsó érzelmi védvonalamat is. Csak vitt és vitt, addig, míg fel nem ocsúdtam, hogy vagy minden erőmmel belekapaszkodom egy arra lengő ágba, és megpróbálom kihúzni magam szerelmi örvényéből, vagy végleg elmerülök gyilkos tengerében. Emberfeletti teljesítmény volt. Természetesen nem sikerül, ha nem találom meg azt az ágat. Vaskos, stabil ág volt, és lassan, de biztosan kimásztam a partra. Tira több szempontból is különös teremtmény volt. Nem tévesztettem el, nem különleges volt, hanem a különös. Úgy gondolom, hogy kevés férfi fedezte fel különösségét. Lehet, hogy egyeseknél nem üzemeltette ezeket a jeleket. Lehet, hogy csak én voltam ez a szerencsés. Merthogy, szerencsém volt, ezt nem lehet tagadni. Különössége volt az életmentő ág.
Tira egyik furcsasága úgy csattant rajtam, mint az ostor. Nem kétséges, hogy a hölgyemény megszédítette a fejem. Ő is tisztában volt ezzel. Néhány, röpke, közös randi után szédítő gyorsasággal a lakásán találtam magam. A kéró jó helyen volt, egy tejben-mézben fürdő luxus apartmanban foglalt helyet. Az ágy szabad prédánk volt, simogatások, csókok és sóhajok tették magukévá. A hevült izgalom perzselése, az utolsó gátlások elpattanása, a bestia testén kalandozó kezem. Elolvadtam, mint az acél a kohóban. Vetkőztetni kezdtem. Ekkor vágott bele lecsupaszított elmém húsába a hárpia korbácsának vége. Kígyógyorsasággal kibomlott az ölelésemből, felállt és hatalmasat fújva közölte, hogy lassítsunk. Szemében nyoma sem volt a vágy tüzének, jéghidegen meredt rám. Keménység sugárzott belőle. Nyomban legyilkolta a pillanat varázsát. Én meg ott maradtan bénán, némán, elveszve vágyam fortyogásában. Mintha mi sem történt volna, higgadtan előadta, hogy ő bennem csak a lelki szerelmet szereti. A férfiak oly sokszor bántották már, hogy megfogadta, többet testi kapcsolat nem lesz közte és az általa szeretett férfi között. Vagy elfogadom ilyennek vagy szedhetem a sátorfámat és mehetek. Ha a kezdet Páris és Heléna történetét ígérte, akkor ez a folytatás a pokoli Medúza kínkeservét vetítette előre. Okulni kellett volna, már akkor! Azon nyomban menekülni kellett volna! Nem tettem. Hogy is tehettem volna? A szerelem ambivalenciája tartott fogva. A szex és halál lehetőségének méregkelyhe üresen ásított.
Hiába lázadozott testem-lelkem nőm ostorcsapásai miatt, szabadulni nem tudtam tőle. Beengedett titkos, legbensőbb szentélyébe, felkínálva a tárt kapuk lehetőségét. Természetesen eszem tudta, hogy ebből nem lesz semmi, de odabenn, mélyen, egy sötét bugyorban valami azt suttogta, hogy talán mégis lehetséges a biztos lehetetlen. Ez a nem szűnő suttogás forrásként csordogált agyam hátsó zugában. Menekvés nem volt előle, a kétséget Tira korbácsa tartotta életben. Volt, viszont, más is, ami miatt mellette maradtam. Ez volt a másik furcsasága. Egy babházat tartott egyik szobájának közepén.
Különösnek tartottam, hogy egy harmincéves, felnőtt nő igazi, hatalmas, kacsalábon forgó babaházzal büszkélkedjen a lakása közepén. Mert láthatólag büszke volt erre a játékszerre. Nem beszélt sokat róla. Néhányszor kérdeztem felőle, de minduntalan kitérő válaszokat kaptam. Így aztán lógva hagytam a babaház kérdését. Azt viszont rögvest levettem, hogy Tirát meghitt kapcsolat fűzi ehhez a babaházhoz. Párszor még azt is észrevettem, hogy ujjaival finoman megérintette, és ekkor halvány, röpke mosoly suhant át az arcán. Mintha ezzel a gyerekjátékkal bensőségesebb viszonyban lett volna, mint velem. Vagy, mint, akármilyen férfival. Erre a gondolatra elkapott a sárga irigység, és megdöbbenve vettem észre, hogy féltékeny vagyok egy egyszerű babaházra. Egy boszorkány mézeskalácsházára. Dühös lettem erre a játékszerre. Úgy éreztem, hogy elrabolja tőlem szerelmemet. A legszívesebben felaprítottam volna és apránként tüzeltem volna el. Mindezt csak fantáziámban élhettem ki. Aztán, az egyik ostorozás után, vérző lelkem nyalogatása közben kíváncsi lettem és alaposan megszemléltem magamnak a házat.
Háromszintes, fából készített modell volt. Középen elvágva, hogy bárki belülről is megcsodálhassa finoman kidolgozott részleteit. Volt benne konyha, fürdőszoba, kamra, pince, padlás és rengeteg szoba. Az egyik hálót felismertem, mert kiköpött mása volt Tira hálószobájának. Az igazit formázó apró ágy, rajta ugyanolyan párnákkal és takaróval, mint amik az eredetit díszítették. A szépítkezőtükör előtt egy aranyszőke hajú hercegnő fésülködött. Ezen elcsodálkoztam. A hercegnő Tira alteregója lehetett? Miért nem saját magának apró mását tette a szobába? Egy újabb rejtéllyel találtam magam szemben. A kis hercegnő láthatólag teljesen belemerült tükörképének szemlélésébe. A baba arcát nagy gonddal készíthették, mert félelmetesen részletes volt. Fejét kissé oldalra fordította, miközben hosszú, aranyszínű haját fésülte. Arcán élethű, szinte szerelmes mosoly terült szét. Azon gondolkodtam, hogy akár angyalszárnyat is ragaszthattak volna a hercegnő hátára, teljesen beleillett volna az összképbe. Szárny nem volt, a mosoly elég volt a hatás eléréséhez. Fogtam magam, elszakadtam a hercegnőtől, és szemlélni kezdtem a többi szobát is. Valami nagyon furcsa volt az egészben. Eleinte nem is jöttem rá, hogy mi zavarja a szememet. Aztán rátaláltam. A többi szoba között nem volt fal, csak egy apró papírhártya választotta el őket egymástól. Mintha a ház ezen részét egy japán pagodáról mintázták volna. Az elválasztó papírhártya teljesen átlátszó volt. Azt sejtette, hogy mindenki, mindenkor, mindent láthat és hallhat. Némely szobán még ablak sem volt. Ijesztő félhomály uralkodott ezekben a helyiségekben. A kis világok átjárhatósága durván szakadt meg az ott uralkodó sötétségtől. Újra meghökkentem. Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, észrevettem, hogy a szobák tele voltak árnyékokkal, sejtelmes lények üldögéltek, álltak és várakoztak bennük. Hunyorogva néztem őket, erőlködve próbáltam néhány tiszta részletet kivenni. Mintha a szemem férfialakokat vett volna ki a homályos szobákban. Körbenéztem, és egy kapcsolótáblát kerestem, mert fel akartam kattintani az apró villanyokat ezekben a szobákban. Pár másodpercen belül meg is találtam a kapcsolót. A világosság messze űzte a homályt. Jól láttam, férfibabák várakoztak, vágyakoztak bennük. A hercegnőre vártak. Semmi más nem érdekelte őket, mint az a szoba, ahol az angyalszárnyak suhogását vélték kivenni. A magány lefojtott rettegése volt az arcukon, az elkendőzetlen kín sütött róluk. Visszakaptam a szemem a hercegnőre, mosolya most ördöginek tűnt. Tovatűnt róla a szerelmes kisugárzás, szemében az infernó tüze lobogott. Mi ez a ház? Játékba bujtatott börtön? Ekkor észrevettem a legfelső helyiséget, közvetlenül a padlás alatt. Látszott rajta, hogy újonnan készítették. Az a szoba minden más szobától különbözött. Ennek fából voltak a falai, de azokon sem láttam ablakot. Ajtaján belül nem volt kilincs, kívülről lehetett nyitni. Egy ágy terpeszkedett középen, vasrácsain négy apró bilincs ékeskedett. Baba még nem volt benne. Megrettentettem. Nem kellett ide magyarázat. Világos volt minden. Ez a legújabb kínzókamra nekem készült, és nem volt kétségem arról, hogy vajon mi léphet be rajta. Angyal vagy démon, egyre megy, hogy ki használja ezt a helyiséget. Tiszta volt előttem, hogy ki fog kit tortúra alá vetni benne. Kiborultam, szívem a torkomban dübörgött. Szaporán vettem a levegőt. Körbenéztem. Hallottam, hogy Tira a konyhában serénykedik és dúdol magában. Énekelt, mint egy szírén a zsákmányának.
Ekkor csendben összeszedtem a holmimat és szó nélkül leléptem a spiné lakásáról. Nem néztem vissza. Rohantam előre az éjszakában. Belevetettem magam a Kerekerdő sötétségének mélyébe. Nem üldözött senki, nem kiabált utánam egy lélek sem. Egyedül futottam. Minél messzebb akartam kerülni a saját najádomtól. Az életemért menekültem. Szégyen nélkül, kétségek nélkül.
Eltelt két év és én nem kerestem Tirát és ő sem keresett engem. Viszont gyakran kaptam magam azon, hogy rá gondoltam. Róla álmodtam, róla fantáziáltam. Vajon egy angyal volt, vagy egy boszorkány? Netalántán démon? Hiszek egyáltalán a démonokban?

Kérdések sora… Valaki tudja a válaszokat?  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése