Google+ Followers

2015. június 14., vasárnap

Esvy: A tölgyerdő titka

1821 novembere, Nyugat-Anglia

Richard Kensey négy napja lovagolt a mornhilli erdőben Neil McWick, a híres lótenyésztő társaságában. A tagbaszakadt skót kötélen vezette a pompás, szürke kancát, amelyet Lord Exington birtokára vittek. Kensey irigyelte a gyönyörű ló új tulajdonosát, és McWicket is, aki szép összeget kap érte. Ők ketten zömök, öreg herélteken ültek. A tenyésztő indulás előtt azt mondta, azért mennek velük, mert ezeket a lovakat senki sem akarja majd kivásárolni alóluk. McWick-kel ugyanis megtörtént már, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot tettek fiatal vadászlovára, aztán rosszabbnál rosszabb bérelt gebéken kellett hazamennie. Kensey, akit a mayporti ménes megmentésén fáradozó apja tanulni küldött McWickhez, a magyarázat ellenére elcsodálkozott Bátor, a neki szánt álmos tekintetű, sötétpej ló láttán.
– Kibírja szegény ezt a hosszú utat?
McWick felnevetett.
– Még hogy kibírja-e? Bátor nagyon edzésben van. George fiam minden vasárnap rajta ül, amikor átmegyünk a sógoromhoz ebédre Tullbery-be. Oda-vissza félnapi út.
Kensey megütközve nézett rá.
– Jól tartom őket – folytatta McWick. – Nem mennek olyan fiatalon tönkre, mint a londoni fuvaros lovak. Ha nem hiszed, ülj fel, és tegyél vele egy kört!
Kensey így ismerkedett meg Bátorral, aki némi bemelegítés után meglepő tempóban vágtázta végig vele a birtokot.
– Nahát, Neil – mondta, amikor leszállt a nyeregből –, ha a tartalék lovaid ilyenek, milyenek lehetnek, amikkel vadászatra jársz?
McWick csak mosolygott a dicséret hallatán, ahogy tette most is, elábrándozva útközben. Kensey ellenben éberen és bizalmatlanul figyelte a homályos novemberi tájat. A köd ezüstös fátyolként lebegett körülöttük, néhány árva falevél csúcsáról hűvös vízcseppek peregtek a nyakukba.
– Kutya idő van – jegyezte meg Kensey.
– Ahogy a feleségem mondaná, ennek is megvan a romantikája.
Richard vágyakozva gondolt vissza McWickék birtokára, a meleg kandallóra és a jóságos asszony pompás süteményeire. A rájuk váró hideg vacsorát, a párától átnedvesedett takarókat sokkal kevésbé találta vonzónak.
Már közeledett az alkonyat, amikor McWick sárga lova, Merész hirtelen megállt, és szimatolni kezdett. A másik két állat is ugyanúgy tett. A skót jelentőségteljesen hátranézett Kensey-re.
– Nem értem, én csak a szokásos erdőillatot érzem – vonta meg a vállát Richard. Néhány légy repült el a füle mellett, majd eltűntek a homályban.
– A lovaknak mindig igazuk van – mondta McWick. – Valami nem stimmel itt.
Óvatosan továbbmentek, szemüket a ködbe meresztve, ám alig láttak a legközelebbi tölgyfákon túl; az erdő elmosódott, ezerkarú szörnyként borult köréjük. A lovak nemsokára ismét megtorpantak, a szürke ráadásul ijedten hátraszökkent, majdnem lerántva McWicket a nyeregből. A skót késve engedte hosszabbra a kanca kötelét; láthatóan meglepődött valamin, amit megpillantott előttük az úton.
– Mi az ott? – kérdezte Kensey.
Nem kapott választ, viszont kis híján felkiáltott ijedtében, amikor a feltámadó alkonyati szél szétoszlatta a ködöt, és az egyik fáról eltorzult arcú, tejfehér szemű akasztott hulla vicsorgott rá.
McWick leugrott Merészről, kikötötte a kancával együtt egy alacsonyan eredő tölgyfaághoz, aztán közelebb ment a holttesthez. Kensey is leszállt, rácsomózta az ágra Bátor kantárszárát, elkergetett az arca elől egy csapat legyet, és az orrát befogva követte a skótot.
– Pont itt kellett fellógatnia magát ennek a szerencsétlennek? – bosszankodott. – Majdnem halálra rémisztett.
– Nem ő akasztotta magát ide – mondta McWick a hulla mögül. – Öngyilkosok ritkán szúrják hátba magukat.
Kensey odalépett mellé, és szemügyre vette a holttest lapockái közt éktelenkedő keskeny nyílást, amelyben alvadt vértől csatakos férgek nyüzsögtek.
– Te jó ég! Most mit tegyünk? – nézett McWickre.
A skót egyik kezét csípőre tette, a másikkal a fejét vakarta.
– Jelenteni kell a rendőrségnek. Holnap reggel érünk Lord Exington birtokára. A legjobb, ha ott azonnal elküldetünk a honecksville-i őrsre. Majd visszajövünk ide a felügyelővel.
Kensey-nek tetszett az ötlet, már nagyon elkívánkozott a holttest közeléből. Továbbindultak az egyre sűrűsödő sötétségben, és egy alkalmas tisztásra érve tábort vertek. Megvacsoráztak, aztán sokáig némán ültek a tűz melegénél. Richard, mint útjuk során többször, egy lovakkal kapcsolatos megjegyzéssel törte meg a hosszúra nyúlt csendet.
– Bátor mintha megint engem bámulna. Vagy nem? Nehéz rajta kiigazodni.
Neil McWick a vidáman táncoló lángokat figyelte.
– Azért tűnik olyan rejtélyesnek a természetük, mert túlságosan hasonlítanak ránk, de ezt még véletlenül sem vallanánk be magunknak, így inkább rájuk ragasztottuk a kiismerhetetlenség mítoszát. – A skót mosolyogva nézett a társa szemébe. – De mondd, nem bámulod te is őt?
Kensey felsóhajtott.
– Ezt már végképp nem értem.
McWick ismét a tűzbe révedt.
– Azt szeretem Bátorban, hogy bár rengetegen lovagolták már – amilyen kezes bárány, mindig őt adtam kölcsön, ha valamelyik ismerősömnek lóra volt szüksége – mégsem vesztette el az érdeklődését az új lovasok iránt.
Kensey leheveredett a fekhelyére, és elgondolkodva nézett az öreg állat kifürkészhetetlen szemébe. Bátor tekintete álmába is követte.

Amikor felébredt, rémisztő látvány fogadta. Tucatnyi hatalmas szem meredt rá. A táborhelyük körül valaki minden fa törzsébe szemformát vésett. Kensey egy percig mozdulni sem mert, aztán áthajolt a kihűlt hamu felett, és rángatni kezdte McWick vállát.
– Neil!
A skót morgott valamit, aztán kinyitotta a szemét.
– Mi a bánat ez? – kérdezte a szemek láttán. – Úgy látszik, valaki a bolondját járatja velünk. Tűnjünk innen, de rögtön!
Villámgyorsan pakoltak és nyergeltek, de Kensey szinte örökkévalóságnak érezte a perceket a fatekintetek gyűrűjében. Nagyot sóhajtott, amikor útra keltek. Hamarosan kiértek egy sáros kocsiútra, és ügetésbe kezdtek. Az erdő lassan megritkult körülöttük, majd nagy, nyílt térség tárult eléjük rétekkel, szántóföldekkel. A távolban, egy domb tetején díszes, ódon épület magasodott. Richard úgy vélte, Lord Exington kastélya messze a legszebb, amit valaha látott. Gyönyörű kert nyújtózott körülötte. A fák lombja sárgán pompázott, a sétányok mentén őszirózsabokrok virítottak.
Beügettek a nyitott kovácsoltvas kapu két szárnya között, aztán az épület előtti köves téren megfékezték a lovakat, és elléptettek az istállóig. Az egyik lovász gondjaira bízták az állatokat, majd bementek a házba. A komornyik Lord Exington dolgozószobájába vezette őket.
– Holttest? – kapta fel a fejét a házigazda, amint McWick elmesélte a kalandjukat. – Hol találták?
– Két mérföldre északkeletre.
– Micsoda rémtörténetet hoztak a mi békés vidékünkre! – csóválta a fejét Lord Exington. – Azonnal elküldetek a rendőrségre. Megebédelünk, amíg ideérnek, aztán együtt elmegyünk a helyszínre.

Richard Kensey álmosan dőlt hátra a pompás, ötfogásos ebéd végén. Látta, hogy McWick is laposakat pislog. Lady Exington és lánya, Jane ült vele szemben. Hullámos, aranybarna hajukkal, világoskék szemükkel úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás.
– Megnéztem az új lovamat – szólalt meg a lány. – Gyönyörű.
– Nemcsak szép, ügyes is – mondta McWick. – De kérem, kisasszony, várjon még a kipróbálással, hadd szokja meg először az új helyét.
– Mi a neve? – kérdezte Jane.
– Én Hérának hívtam, de nyugodtan adhat neki másikat.
– Jó lesz, illik hozzá.
– Ugye szelíd ez a ló? – firtatta Lady Exington. – Nem szeretném, ha ledobná az én kis Jane-emet.
– Nincs benne rossz szándék, de vigyázni kell vele, mint bármelyik másikkal – felelte a skót diplomatikusan. – Tudja, asszonyom, fehér lónak is fekete az árnyéka.

Délután megérkezett Honecksville-ből Riggins felügyelő egy járőr kíséretében. A kopaszodó nyomozó rövid, szőke bajuszt és szakállat viselt, apró, kék szemében állandó gyanakvás tükröződött. Meghallgatta Kensey-ék történetét, aztán mindannyian kocsira szálltak, és kihajtottak az erdőbe. Ameddig lehetett, becsörtettek a fák közé, a két széles kocsiló miszlikbe törte a talajt borító száraz ágakat. Amikor a holttest fellelésének helyére értek, elkerekedett a szemük. A halott és az akasztókötél ugyanis eltűnt. Mivel azóta eső is esett, hiába kerestek vonszolási nyomokat.
Riggins haragos tekintettel pásztázott körbe.
– Kicitáltak minket ide a világ végére a semmiért?! – kezdte, aztán tíz perces szóáradatában kifejtette, mennyit haladhatott volna a nyolc honecksville-i eltűnt rejtélyes ügyében, ha nem hívják ki feleslegesen, képzelt hullákhoz.
A visszaúton mindvégig sértődötten nézett McWickékre, és egy szót sem szólt.

– Szerinted tényleg csak képzelődtünk, Neil? – kérdezte este Kensey a kert egyik míves padján terpeszkedve.
– Dehogy is – mondta McWick, és leült mellé. – Az lehetséges, hogy egy ember hallucinál, de hogy kettő, ráadásul teljesen ugyanazt? Ez valószínűtlen.
– Vajon a szemek hogyan kerültek a fákra?
– Még jó, hogy azokat nem említettük, Riggins rögtön diliházba záratott volna minket, ha a szemek is elpárologtak – nevetett McWick.
– Nem tűnhettek el, hiszen bevésték őket – vélekedett Kensey. – Vajon mit jelenthetnek?
– Szerintem valaki tudatni akarta velünk, hogy látott minket, amikor a holttestet megtaláltuk. Gondolom, a gyilkos.
– Megölhetett volna minket álmunkban – suttogta Kensey riadtan.
– De valamiért nem tette – tűnődött a skót. – Holnap elmegyek újra a szemekhez, hátha akad valami nyom, ami elvezet a tetteshez.
– Veled megyek.
– Itt maradsz, túl veszélyes! Mit mondanék a szüleidnek, ha történne veled valami?
– Nem mehetsz egyedül! Mit mondok a családodnak, ha nem térsz vissza?
McWick megcsóválta a fejét.
– Rendben, győztél. Pirkadatkor várlak az istállóban.

Hajnalban Kensey csendben kiosont a vendégszobából. McWick már az istállóban ténykedett, éppen Merész hevederét húzta szorosabbra. Bátor még a szalmán feküdt, és álmosan bámult körbe. Richard felösztökélte, kikefélte a szőréből a port, aztán felnyergelte, és a kantárt is gyorsan rácsatolta. McWick kivette a nyeregtáskából a puskáját, hogy ellenőrizze.
– Van fegyvered? – kérdezte felpillantva.
Kensey nemet intett, mire a skót átnyújtott neki egy pisztolyt. Kivezették a lovakat az udvarra, majd nyeregbe szálltak, és nekivágtak az útnak. Az erdőben köd terjengett, fehér pászmái körülölelték a fatörzseket. Lassan haladtak a homályban, egyszer kis híján el is tévedtek, de végül eljutottak arra a tisztásra, ahol utoljára táboroztak. A szemek most is éppoly fenyegetőn meredtek rájuk, mint akkor.
Richard végighúzta az ujját az egyik véseten.
– Amilyen mélyek és szélesek, egész éjjel dolgozhatott rajtuk – vélekedett.
– Az emberünk valószínűleg magas, erős, gyors mozgású, és remekül rejtőzködik.
Kensey meglepetten pislogott a következtetés hallatán.
– Te ennyire értesz a nyomozáshoz?
– Gőzöm sincs róla – kacsintott McWick. – Ez egy olyan ló, amin még nem ültem. De talán ehhez sem kell más, mint józan paraszti ész. Képzeld csak el, mit szól majd Riggins, ha elvisszük neki a gyilkost!
– Szeretném látni az irigy képét – bólogatott Richard.
Tovább keresgéltek a tölgyek között, mígnem McWick egyszer csak megtorpant.
– Odanézz! Az első nyomunk!
– Hol?
Kensey-nek majd kiesett a szeme, úgy fürkészte az aljnövényzetet.
– Mindenhol. Próbált több csapát használni, hogy ne tűnjön fel, gyakran jár erre.
Richard most észrevette, hogy a kis növények levelei sárosak, és sok helyen egy irányba állnak.
– Komolyan, egy bűnügyi szaktekintély veszett el benned.
A skót apró mosollyal fogadta a dicséretet. Újra nyeregbe szálltak, és követték az alig látható csapások irányát.
Meglepetésükre egy omladozó kis vadászkúriához jutottak, ahonnan csak úgy áradt a rothadás bűze. Az idegesen szaglászó lovakat kikötötték egy távolabbi fa takarásában, aztán fegyvereiket kézbe kapva az épülethez lopakodtak. A vetemedett bejárati ajtó tárva-nyitva állt. A csillogó köd után sokára szokott hozzá a szemük a benti sötétséghez. A hallban döbbenetes látvány tárult eléjük. Az egyik fal teljes hosszában holttestek lógtak kampókon, az oszlás különböző stádiumaiban. A jobb szélen az erdőben látott tetem függött, a túloldali sarokban egy teljesen csupasz csontváz fehérlett, a mellette lévőn még tapadtak itt-ott kiszáradt szövetdarabok, a középső testeken kövér nyüvek tekeregtek.
– Az Úr nevére, már nyolcat megölt – sóhajtotta McWick. – Ők lehetnek a honecksville-i eltűntek, akiket a felügyelő annyira keres.
– Épp erre gondoltam én is – mondta Kensey befogott orral. – Menjünk vissza, és hozzuk ide Rigginst!
– Rossz ötlet – rázta a fejét a skót. – A gyilkos megint eltüntetné az összes nyomot, mire ideérnénk. Szerintem most is figyel minket.
– Azt mondod, csak úgy bizonyíthatjuk az igazunkat, ha elkapjuk?
– Pontosan.
Nekiláttak az épület átvizsgálásának. Először felmentek a szúette lépcsőn az emeletre, és végigjárták a lyukacsos parkettájú, ürességtől kongó emeleti szobákat. Ezután a pince felé vették az irányt. Ott is csak csupasz kőfalakat és néhány rozzant ládát találtak.
– Úgy tűnik, nincs itthon – jegyezte meg Kensey.
– A ház mögött még nem jártunk – mondta McWick, és a hátsó ajtóra mutatott.
Kimentek a gaztól virító kertbe, ahol egy félig összeomlott melléképületre lettek figyelmesek. Arrafelé vették az irányt. Pár lépés után váratlanul eltűnt a lábuk alól a talaj; lezuhantak egy verembe. Mielőtt felocsúdhattak volna, előbukkant a semmiből egy hatalmas termetű, bozontos alak, és rájuk vetette magát. Kensey csuklója fájdalmasat rándult, amikor kitekerte a kezéből a fegyvert. McWick féltérdre emelkedve célra tartotta a puskát, ám a támadó villámgyorsan maga elé húzta Richardot, és a füléhez nyomta a pisztolyt. A skót néhány pillanatig farkasszemet nézett az ellenfelükkel, aztán leengedte a fegyvert. Az óriás ekkor felé fordította és elsütötte a pisztolyt. McWick vérző fejjel oldalra bukott.
– Ne! – ordította Kensey, és minden erejét latba vetve próbálta kiszabadítani a nyakát a támadó könyökhajlatából.
Nem sokáig kapálózhatott, mert fegyvermarkolat csattant a tarkóján, és elsötétült előtte a világ.

Kensey hideg kövön fekve tért magához. A pincében volt, mellette gyertya égett az egyik ládán. McWick a sarokban hevert, arccal a földön. Jobb halántékáról kicsiny vérpatakok csordogáltak az álla és a nyaka felé. Richard szédelegve felült, aztán négykézláb odamászott hozzá. Kötszer híján az inge ujjából tépett egy darabot, és rászorította a sebre. McWick fájdalmas grimaszt vágott, aztán lassan kinyitotta a szemét. Kérdőn nézett Kensey-re.
– Szerencséd volt, csak súrolt a golyó.
– Elfelejtettem mondani, hogy a pisztoly kicsit félrehord – mosolyodott el a skót, aztán átvette társától az ingdarabot, és tovább nyomta. – Te jól vagy?
– Igen – hazudta Richard a tarkóját dörgölve.
McWick óvatosan felült, és körbepislogott a helyiségben.
– Valahogy ki kell jutnunk innen.
Ahogy ezt kimondta, kivágódott az ajtó, és az óriás döngő léptei alatt felnyögtek a lépcsőfokok. Megállt előttük McWick puskájával a kezében.
– Mozgás fölfelé! – dörrent rájuk.
Kensey undorodva nézte sötét szemét, fekete csimbókokban lógó haját, szutykos rongyait.
– Ki maga? – kérdezte.
– John Fayton a nevem, de nem hiszem, hogy ez mond nektek valamit – mordult az óriás, aztán felterelte őket a hallba, ahol egy vizesvödör és két durva rongy várt rájuk.
– Meg kell tisztítanotok a parkettát, mert nemsokára ellátogat ide a menyasszonyom, és nem fogadhatjuk ilyen piszokkal – mondta Fayton, és kibiztosította a fegyvert, hogy nyomatékosítsa a kérését.
Kensey és McWick kénytelen-kelletlen nekiálltak a munkának. Órákig tartott, mire megbirkóztak a százévesnek látszó kosszal, és a parketta láthatóvá vált. Fayton mindvégig mögöttük lépdelt, amíg négykézláb haladtak méterről méterre, és ha pihenni próbáltak, hátba böködte őket a puskacsővel. A munka végeztével visszaparancsolta foglyait a pincébe. Kensey-nek úgy kellett támogatnia McWicket, akit az ájulás kerülgetett. Az óriás rájuk zárta az ajtót, és eltrappolt felfelé. Richard néhány pillanatig dühtől remegve bámulta az ajtót, aztán leült társa mellé a fal tövébe.
– Miféle menyasszonya lehet egy ilyen elmebetegnek?
– Nem hiszem, hogy szabad akaratából jön a hölgy.
– Elrabol valakit, és mi semmit sem tehetünk – döbbent rá Kensey.
– Fayton. Olyan ismerős a neve – sóhajtotta McWick. Percekig nézte a mennyezetet, mintha onnan le tudná olvasni a megfakult emléket. Végül így szólt: – Egy plymouthi kereskedőtől hallottam róla, két vagy három évvel ezelőtt. Azt mesélte, fekete csuhában járta a falvakat, és a Sátán nevében prédikált. Arra biztatta az embereket, hogy egyenek férgeket, mert később azok eszik majd az ő testüket. Mindig eltűnt néhány lakos, amerre járt, de soha nem sikerült bizonyítani, hogy Faytonnak köze lenne az eseményekhez. Plymouthban aztán elkapták és bolondokházába zárták.
– Gondolom, onnan nem olyan nehéz megszökni, mint a börtönből – vélekedett Richard. Egyszerre igencsak kilátástalannak látta a helyzetüket.

A dögszagú, fülledt csendben elnyomta őket az álom. Kensey nyerítésre ébredt. Megrázta a fejét, és felszaladt a lépcsőn. A pinceajtó résén kilesve a hall egyik ablaka került a látóterébe. Lovaik elmosódott sziluettjét pillantotta meg a hátsó udvaron. Merész ijedten forgolódott az óriás alatt, Bátor is idegesen feltartotta a fejét, de nem tett hirtelen mozdulatokat; talán vigyázni próbált a hátára kötözött zöld ruhás nőre. Fayton elvágta a hölgy béklyóit, aztán szélnek eresztette a lovakat. Kensey elszorult szívvel nézte, ahogy betrappol a hallba a kapálózó és sikoltozó Miss Exingtonnal a vállán.
Fayton egy székhez kötözte Jane-t, aztán megindult a pince felé. Richard odaugrott McWickhez, hogy felébressze. Társa ködös tekintettel tápászkodott fel, kezét a falnak támasztva, mintha nem találná az egyensúlyát. Mielőtt Kensey elmondhatta volna, mit látott, kitárult a pinceajtó, az óriás lerobogott a lépcsőn, majd kiterelte őket a puskával a hallba. Miss Exingtonhoz hasonlóan egy-egy széket kaptak, zavarbaejtő elrendezésben. Fayton eltrappolt a holttestek irányába, és egy tálba férgeket szedett róluk, majd megkínálta a jelenlévőket. Jane sírva rázta a fejét, Kensey tüntetőleg elfordult, McWick annyit mondott:
– Köszönöm, nem kérek.
Fayton vállat vont, és bekapott kettőt-hármat az élő csemegéből. Ezután elment a könyvespolcig, és egy vaskos, foltos borítójú kötettel tért vissza.
– Akkor kezdhetjük is a szertartást – közölte férgekkel teli szájjal, majd lecsapta a nyitott könyvet McWick térdére. – Olvasd!
– Miért pont én? – kérdezte a skót. – Csak lovakat szoktam összeadni, és őket sem hosszú távra.
Fayton akkora visszakezes pofont kevert le neki, hogy majdnem eldőlt székestül.
– Olvasd! – rivallt rá újból.
McWick a szövegre szegezte a tekintetét, pár másodpercig nézte, aztán felemelte a fejét.
– Nem tudom elolvasni. Annyira szédülök, hogy nem látom a betűket.
Az óriás érthetetlenül morgott valamit, és átvitte Kensey-nek a könyvet.
– Azért gyűltünk itt egybe, hogy tanúi lehessünk... – kezdte Richard a szertartást, ám csak eddig jutott, mert Neil időközben kiügyeskedte a csizmája szárába rejtett vadászkését, elvágta a köteleit, majd Faytonra támadt.
Az óriás meghallhatta a lépteit, mert szembefordult vele, mire odaért, és a penge a puskatusba fúródott. Dulakodni kezdtek, a fegyver pedig a padlóra hullott. Kensey hirtelen ötlettől vezérelve székestül a levegőbe ugrott, és amikor földet ért, a rozoga ülőalkalmatosság darabokra esett a súlya alatt. Kiszabadult a köteléből, és felkapta a puskát. Fayton, aki épp McWick gerincén térdelt, észrevette, hogy rá céloz, és futásnak eredt. Richard kirohant utána az udvarra, de az ellenfelük ekkor már Merész hátán vágtatott a fák felé. Kensey célba vette, de nem merte meghúzni a ravaszt, félt, hogy a lovat találná el. Csalódottan vette tudomásul, hogy Fayton kicsúszik a kezükből, ám ekkor odaért mellé McWick, és hosszút füttyentett. Merész a gazdája hívását hallva hirtelen lefékezett, majd szinte egy helyben megfordult. Fayton lerepült róla, neki a legközelebbi fának, és lassan a vaskos tölgy gyökerei közé csúszott.
Kensey alig hitt a szemének, mert a visszafelé vágtató ló mögött rendőrök lepték el az erdőt. Körbevették a homlokát fogva feltápászkodó Faytont, aztán megbilincselték és elvezették. McWick megsimogatta a mellé érő Merész nyakát, majd fáradt mosollyal leült a ház tövébe. Az erdő felől ismét lódobogás hallatszott. Richard azt hitte, Bátor az, de amikor odanézett, Lord Exingtont látta közeledni egy magas, izmos, fekete vadászménen. A lánya nevét kiáltotta. Kensey-nek csak ekkor jutott eszébe, hogy Jane még megkötözve ücsörög a házban. Befutott, hogy kiszabadítsa. Miss Exington türelmetlenül fészkelődött, amíg kioldozta a csomókat, majd köszönetet sem mondva kirohant, hogy az apja nyakába boruljon.
Richard csodálkozása Riggins felbukkanásakor hágott a tetőfokára. A felügyelő elmesélte, hogyan találtak rájuk a patanyomokat követve, és még valami bocsánatkérés-félét is mormogott, aztán amikor meglátta McWick vércsíkos arcát, hátrahőkölt. Azonnal parancsot adott a közelben álló két járőrnek, hogy vigyék el a honecksville-i felcserhez. Kensey átkarolta kimerült társa vállát, és felsegítette az odagördülő rendőrségi kocsira.
Miután Richard röviden elmondta Rigginsnek a történteket, és mialatt a felügyelő Miss Exington vallomását hallgatta, felült Merészre, hogy Bátor keresésére induljon. Hamar megtalálta: nem messze, egy mohos tölgy árnyékában legelészett. Csodálta McWick előrelátását, aki a megérkezésükkor kicsatoltatta vele a kantárszárat, így a ló nem szakította el. Visszavezette az állatokat a vadászkúriához. A bűztől biztos távolban várt, amíg Jane megszabadult a rendőröktől. Ezután, mivel az apja időközben hazament, kettesben lovagoltak el az Exington-kastélyig.
A lány sokáig szótlanul léptetett Kensey mellett, aztán megkérdezte:
– Mi vette rá magukat, hogy egy ilyen elvetemült bűnöző nyomába eredjenek?
– Túlságosan fejlett az igazságérzetünk – felelte Richard mosolyogva. – Főleg McWické. Én csak mentem utána.
– Ha nem lettek volna ott, nem is tudom, mi történt volna velem – mondta Miss Exington, és Kensey úgy vélte, ez felér egy köszönettel.
– Gondolom, egy ilyen kaland után jó darabig nem gondol majd férjhezmenetelre.
– Eddig sem foglalkoztatott a téma. A nővérem már házas, és nagyon bánja. Nem elég, hogy az ura iszákos, képzelje el, egyetlen lovuk sincs!
Richard felnevetett.
– Nálunk otthon van egy egész ménes.
A lány durcásan pislogott rá.
– Nem hittem volna, Mr. Kensey, hogy ilyen tapintatlan módon ki akarja használni a helyzetet. Nincs kedvem tovább diskurálni magával, inkább versenyezzünk hazáig!
Kensey meglepődött a javaslaton, de bólintott. Jane-nek több se kellett, vágtázni kezdett a nyílegyenes erdei úton. Richard tudta, hogy Merész kicsit gyorsabb, de hagyta nyerni a lányt, nehogy kihajtsa a lelket szegény Bátorból. Az állat így is eléggé zihált, amikor célba értek a birtok kapujánál.
– Egész jól megy ez a ló – jegyezte meg Jane, miközben megveregette a nyakát. – Hála maguknak, holnap végre kipróbálhatom a sajátomat is.

Kensey Lord Exington mellett állt az istálló ajtajánál, és Jane-t nézték, aki Hérával sövényakadályokat gyakorolt a kastély mögötti pályán.
– Remekül ugrik ez a kanca – jegyezte meg az idősebb férfi. – McWick szokásához híven jól választott.
– Remélem, hamar rendbe jön.
– Ne aggódjon, Richard, biztos vagyok benne, hogy így lesz.
Kensey bólintott, elnézte még pár percig a csodálatos Jane–Héra párost, majd elnézést kért a vendéglátójuktól, és a kastély felé vette az irányt. Az elmúlt két napban McWick nem kis riadalmat okozott számára. A kalandjuk utáni reggelen feltűnően sokáig aludt, és amikor megpróbálták felébreszteni, sehogyan sem sikerült, az érverése pedig lassú és feltűnően erős volt. Lord Exington a saját orvosát hívta el hozzá. A kopasz, szemüveges doktor érvágást végzett, aztán annyit mondott, a következő napok sorsdöntőek lesznek. Richard végigvirrasztotta mellette az éjszakát, hajnalban már a kétségbeesés környékezte. Dél körül aztán McWick magához tért. Kensey hihetetlen örömöt érzett, annak ellenére, hogy társát erős fejfájás kínozta, és egy falatot sem bírt enni.
Amint felért az emeletre, halkan bekopogott a betegszobába. Meglepetésére Neil az ablak előtt ült egy karosszékben, és szakértő szemmel nézte Miss Exington és Héra bemutatóját az ablakból. Mellette egy félig megevett pirítós hevert a tálcán egy csésze tea társaságában.
– Kicsit túl közel engedi az akadályhoz ugrás előtt, de azért nem rossz – mondta a skót, amikor Kensey odalépett hozzá.
– Hogy vagy?
McWick elkapta a tekintetét az ablaktól, és ránézett.
– Tegnaphoz képest kitűnően. Már kezdem unni a négy falat. Ráadásul ez a kövér szolgálólány, aki az ételt hozza, egy hárpia. Ma reggel halálra akart etetni. Azt hiszi, mert ő a torkosság bűnébe esett, mindenkit a saját képére kell formálnia.
Kensey jót nevetett.
– Azt hiszed, ez vicces? – dorgálta McWick játékosan. – Ebédelj velem, és megtudod!
Richard elfogadta a meghívást, megbeszélte a szolgálókkal, hogy neki is az emeleten terítsenek, és pontban tizenkettőkor visszament Neilhez.
Éppen asztalhoz ült, amikor kivágódott az ajtó, és egy megtermett, pirospozsgás lány toppant be hatalmas tálaló kocsit tolva. Kirakta az asztalra a gőzölgő meggylevest és a fémtető alatt lapuló második fogást, aztán kivonult.
– Ez a vihar előtti csend – súgta McWick, aztán csendben enni kezdtek.
A szolgálólány fél óra múlva visszatért a desszerttel, és szigorú arccal szemrevételezte a tányérokat. Mivel Neil a levest ugyan elfogyasztotta, de a marhasülttel már nem tudott teljes mértékben megbirkózni, elsöprő erejű szóáradatba kezdett:
– Megmondtam, Mr. McWick, hogy így sose fog megerősödni! Hogy lehet ennyire skót, hogy még az étellel is spórol? Tessék megenni mindet!
– Értse meg, Miss Morgan, nem kérek többet!
A tekintélyes teremtés villára szúrt egy darab marhahúst, és célba vette Neil száját.
– Na, csak még egy falatot!
McWick a fejére húzta a térdén átvetett kockás plédet, és kétségbeesett hangon óbégatott ki alóla:
– Hagyjon már békén!
– Maga egy lehetetlen alak! – mondta Miss Morgan, majd felhúzott orral kiviharzott a szobából.
– Látod? Erről beszéltem – dobta félre Neil a takarót.
– Ennek a fele sem tréfa.
– Komolyan, be kéne zárni az ilyet.
– Mondjuk Fayton mellé. Megnézném, milyen képet vágna Miss Morgan, amikor kukacokkal kínálja.
Kirobbant belőlük a nevetés.
– Nem bírom ki vele a vacsorát is – komorodott el McWick. – Majd beszéld rá őket, hogy ne keressenek!
– Miért, hol leszel?
– Könnyen kitalálod majd.

Este Miss Morgan jajveszékelve robbant be a szalonba, és heves karmozdulatok kíséretében közölte, hogy sehol sem találja McWicket. Richard, aki együtt teázott Exingtonékkal, felállt, hogy megnyugtassa a társaságot. Mivel neki Neil előre bejelentette rejtélyes eltűnését, nem lepődött meg.
– Semmi baj, biztos helyen van, de most egyedüllétre vágyik. Ezért arra kérem önöket, ne próbálják megtalálni!
– De mi lesz a vacsorával? – rikácsolta a szolgálólány.
– Tudomásul vettük az aggodalmát, de úgy illik, hogy a vendégeink kedvére tegyünk. – mondta Lord Exington. – Elmehet, Miss Morgan.
Amikor elhalkult a folyosón a szolgálólány sápítozása, Kensey szép estét kívánt az Exington-családnak, és visszavonult a szobájába. Alkonyatig várt, majd kiosont a folyosóra, és McWick keresésére indult. Arra gondolt, hogy az ember mindig oda megy, ahol jól érzi magát, és Neil hol is érezné jobban magát, mint a lovai közelében. Várakozásának megfelelően az istállóban találta a skótot. Fehér kötése csak úgy világított a félhomályban, amint a box sarkában fekvő Merész nyakán pihentette a fejét.
– Te vagy az, Richard?
– Én.
– Akkor jó.
Kensey bement a szomszédos boxba, ahol Bátor heverészett. Félrerúgott egy kupac trágyát, aztán tiszta szalmából fekhelyet eszkábált magának.
– Mit csinálsz? – kérdezte McWick.
– Amit te. Mindig is ki akartam próbálni az istállóban alvást – mondta Richard, aztán lefeküdt, és Bátor hátának támaszkodott.
Az állat puha szőre most kényelmesebbnek tűnt a legdrágább párnánál, nagy testének melege és légzésének egyenletes üteme hamarosan álomba ringatta. Az öreg ló csodálkozva felemelte a fejét, majd tudomásul véve Kensey jelenlétét, újra alvásba merült.

Másnap reggel Richard kipihenten ébredt. Felkelt, kinyújtózkodott, aztán átnézett a másik boxba. McWick és Merész már talpon voltak, a skót éppen a patkókat ellenőrizte. Halkan susogott a háta mögött a szalma; Kensey odafordult, és látta, hogy Bátor térdelő helyzetbe gördül, és laposakat pislog.
– Szép jó reggelt! – intett McWick. – Ideje készülődnöd, mert ma hazaindulunk.
– Micsoda? De hát elég jól vagy hozzá?
– Tudod, egy idő után mindenkinek elege lesz a vendégekből. Főleg a rosszkedvű fejfájósakból. Exingtonék jó kuncsaftok, ezért nem szeretném náluk túlfeszíteni a húrt.
Kensey észrevette, hogy a társa kikerülte a kérdését, de úgy vélte, nem érdemes vitatkozni vele. Elkezdte kitisztítani Bátor patáit. Neil közben kivezette sárga lovát a folyosóra, és nekiállt kikefélni a szőrét.
Nem sokkal később hisztérikus női hang verte fel az istálló csendjét.
– Hát itt bujkál, maga csirkefogó!
McWick riadt képet vágott, amint megpillantotta Miss Morgant, és úgy, ahogy ott állt, hálóruhában felugrott Merészre, majd kivágtatott az istálló hátsó ajtaján, és átugratta a mögötte húzódó, méteres sövényt. Kenseynek tátva maradt a szája. Csodálta McWicket, aki alatt nyereg és kantár nélkül is azt csinálja a ló, amit ő akar. Miss Morgan odatrappolt mellé.
– Szegény ember alaposan beverhette a fejét, mert nem normális, amit művel – vélekedett, majd sarkon fordult.
Richard egyre inkább úgy gondolta, a sietős távozásnak több köze van Miss Morgan személyéhez, mint a vendégszeretettel való képzelt visszaéléshez.

Egy órával később McWick visszamerészkedett az istállóhoz, és folytatták a lovak felkészítését. Később, miután Lord Exington a Kensey által mesélteket figyelembe véve egész napra a szállására parancsolta a testes szolgálólányt, összeszedték a cókmókjukat, és elbúcsúztak a vendéglátóiktól. A komornyik tekintélyes csomag élelmet adott át nekik, mielőtt útnak indultak. Ritka és kellemes novemberi napsütés cirógatta az arcukat, miközben keresztülvágtak a kerten és a birtok körüli réteken. Már majdnem elérték a mornhilli tölgyest, amikor Jane Exington utolérte őket a gyönyörű Héra hátán.
– Jó utat! – kiáltotta nevetve, miközben nagy ívben megfordult az erdő előtt, és visszavágtázott a birtok irányába.
– Szerintem most jött ki vele először terepre – mondta Richard. – Eddig csak a pályán gyakorolt.
– Úgy látom, összeszoktak – jegyezte meg McWick, és gyorsításra ösztökélte Merészt.
Ügetni kezdtek a végtelennek tűnő erdei úton, ahol a tölgyek ágai egy katedrális támpilléreiként nyújtóztak föléjük.
A skót egyszer csak megfékezte a lovát.
– Vigyázz, vadak jönnek!
Kensey megállította Bátort, és csodálkozva nézett körül. A fák takarásából kisvártatva egy tucat szarvas szökellt át előttük, félelmetes csendben.
– Honnan tudtad? – pillantott hátra Richard.
– Merész árulta el.
– De hogyan?
– A füle mozgásán látszott.
Richard megcsóválta a fejét. Arra gondolt, hogy bár gyermekkora óta lovagol, mégsem érti a lovak efféle apró jelzéseit. Úgy érezte, hiába ül Bátor hátán, egy szakadék választja el tőle.

Útjuk harmadik estéjén McWick végleg megszabadult a kötésétől. Elégedetten nézegette a sebet egy kis tükörben a tűz fényénél.
– Végre nem nedvezik, és levehetem ezt a vackot. Nézd, ha ráfésülöm a hajamat, nem is látszik! – mosolygott a skót. – Így talán nem rémül meg a család.
– Ki fogja kiszedni a varratokat?
– Majd Emily.
– Gyakran csinál ilyet a feleséged? – firtatta Kensey döbbenten.
– Persze, hát a lovak is megsérülnek néha, és mindig ő varr, ha kell. Jobb a kézügyessége, mint nekem.
– Nahát, eddig valamiért azt hittem róla, elájul, ha vért lát. Olyan finom nőnek tűnik.
– Emily nem igazán mutatja meg idegeneknek, milyen valójában. Más meglepő tulajdonságai is vannak, például mindig megérzi, mikor érek haza. Ugyanúgy, ahogy te tudod, melyik évszakban milyen csillagok jelennek meg az égen. Megvan neki a maga tudománya.
– Csodálatos asszonyt szereztél magadnak.
– Meghiszem azt. De ne félj, megtalálod te is a neked valót. Adok kölcsönbe két-három jó csődört, kicsit felpörgetjük a ménesetek eladásait, és máris lesz anyagi háttered, hogy megkérhesd Miss Exington kezét.
Richard fülig vörösödött.
– Honnan veszed, hogy…
– A vak is látta, hogyan néztél rá – vigyorgott Neil.
A negyedik napon már bealkonyodott, amikor megérkeztek egy ismerős körvonalú domb aljához. Kensey észrevette, hogy Bátor felélénkült, sőt annyira mehetnékje lett, hogy rövidebbre kellett fognia a kantárszárát.
– Jöhet egy kis vágta? – kérdezte McWick.
– Mi? – döbbent meg Kensey. – De hát éjszaka van!
A skót ábrándozó hangon felelt:
– A ló ilyenkor jobban lát, mint te, így átvezet a legmélyebb sötétségen is. Ne irányítsd, inkább dobd a nyakába a szárat, és hidd el, hazavisz!
Kensey nem kis kétségekkel a szívében, de lazára engedte a kezében szorongatott bőrszíjat. Bátor kilőtt az éjszakába, és hihetetlen tempóban vágtázott fel az újhold fényében derengő réten. Kensey megesküdött volna rá, hogy hazatérési mámorában még egy telivért is megelőzött volna. A dombtetőhöz közeledve aztán lassítottak, majd megálltak. Az előttük elterülő völgyben lámpa gyúlt egy ház ablakában, majd kinyílt az ajtó, és egy asszony alakja jelent meg a résben. Egy pillanatig úgy tűnt, egyenesen rájuk néz, aztán előresietett, hogy kinyissa a birtok kapuját. Kensey már épp újabb vágtára sarkallta volna Bátort, amikor McWick odaszólt neki.

– Ejnye, Richard, lépésben megyünk le! – nevetett. – A végén még azt hinné Emily, hogy vágtatunk az éjszakában, mint holmi őrültek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése