Google+ Followers

2017. október 8., vasárnap

Vadászi Árpád: Macska pamutgombolyaggal

Macska pamutgombolyaggal

1.
A vasharapó

– Na, sikerült? Érzett valamit? – kérdezte B.
A zúzmarás tepsi csikorogva csúszott ki a fémsínen a hűtőkamrából, rajta a mozdulatlanul fekvő, hófehér arcú nővel.
– Nem.
A nő lassan felült. Nem fázott, nem is remegett. Először az egyik, majd a másik lábát vetette át a tepsi szélén, a földre ugrott, miközben határozottan ellökte B. kezét. Köszönés nélkül távozott.
A férfi odament a vegyszeres szekrényhez, kinyitotta az ajtaját. Lehajolt, elővette a fertőtlenítő flakont. Megnézte, mennyi van még benne, látta, hogy elég lesz. Gumikesztyűt húzott. A kefét nem találta a helyén. Szétnézett a boncteremben. Ott volt a falhoz húzott kisebb asztalon, ahol a fertőtlenítésre előkészített műszereket szokták tartani.
Nem szerette a rendetlenséget. Aki nem tudja, mi, hol van, mi, mi után következik, az csak pazarolja az erejét, nem jut semmire. A világban úgyis a káosz uralkodik, egymásra dobált emberek és tárgyak kusza kavargása az élet, legalább az a kis tér legyen átlátható, világos, amely kéznyújtásnyira van. Csak két erős marok képes rendet tartani benne.
A tepsi mellé állt. Ráfújta a fertőtlenítőt a fémlapra, amelyen még néhány perce a nő feküdt, és határozott mozdulatokkal sikálni kezdett.
B. apja munkás volt. Vonatokat gyártott. A szigorú, vasból vert ember keveset beszélt, kimért mozdulatokkal osztotta egyenlő nagyságú részekre az őt körülvevő teret, és időt. Naponta tonnányi anyagot mozgatott, takarékosan bánt még a lélegzetvételével is. Pihenésre már nem maradt ideje, a nyugdíj előtt két héttel meghalt.
Anyja ugyanabban a gyárban, szalag mellett dolgozott, ahol a percek és az órák egyformák voltak. Egy testes, szomorú munkásnő mellett állt, előtte szótlanul utaztak az olajos, fémszagú alkatrészek.  Amikor a közelébe értek, három dolgot csinált: csavart, feszített, és húzott…. csavart, feszített, és húzott…. B. egyetlen gyermeke volt. Szeretett volna még legalább egyet. Egy lányt. De nem született több. A terhességet nehezen viselte. A hasa hatalmasra dagadt, nehezen mozgott. Szülés közben többször elvesztette az eszméletét, a gyereket úgy nyomták ki belőle. Sok vért vesztett. Nem lázadozott a helyzete ellen. Előre tudta, hogy anyának lenni nem lesz könnyű, de arra azért nem számított, hogy ennyire nehéz lesz. A hétkilós baba már az első naptól kezdve sokat evett, sokat aludt, és amikor fent volt, megállás nélkül mozgott mindkét keze és lába, mintha elhatározta volna, hogy messzire jut innen. Olyan volt, mintha gyorsan maga mögött akarná hagyni apró testét, hogy minél előbb nagyobbra cserélje, és minél hamarabb kiszabaduljon a rácsokkal körülvett ágyból.
Nagyapja a második világháború idején a vonatok helyett tankokat gyártott. Mindig nevetve mesélt az egyik szerelőről, aki fél napokat sírva dolgozott, mert arra a rengeteg emberre gondolt, akiket a tankok meg fognak ölni. Nagyapja csak a flúgos szerelőként emlegette. B. úgy emlékezett, hogy ilyenkor az öreg szeme sarkában mindig volt egy kemény, hideg gyémántcsepp, de B. sohasem értette, hogyan került oda.
A műszakja végén B. levette a bonckötényt, a szennyesládába dobta. A zuhanyozóba ment, kinyitotta a szekrényét, levetkőzött. A ruháját pedánsan összehajtogatta.
Az öltözőben ugyanolyan világítás volt, mint a boncteremben. A nagy erejű fénycsövek ontották a fényt, kétségbeesetten erőlködtek, hogy a dolgok valóságosnak látsszanak. A sarkokban nem voltak árnyékok, a tárgyak körvonalai élesen hasítottak a levegőbe.
B. az öltözőszekrény ajtajára erősített tükör elé állt. Kék szempár nézett vissza rá azzal a nyugalommal, ahogyan a végtelen ég tekint le a világra sietség, izgalom nélkül, mert amit, láthat, azt látta már ezelőtt számtalanszor, és pontosan tudja, hogy ugyanezt fogja látni ezután is. Vastag szálú, hószőke haja hidegen tartotta a fejében tenyésző gondolatokat. Kiugró arccsontja azokra az idők mélyébe zuhant, régvolt emberekre emlékeztetett, akik nem vágytak sokra, de azt a keveset megszerezték mindenáron, a természettel, és más démonokkal vívott véres küzdelmekben. Erős, hófehér fogsora volt. Az anyja mindig azt mondta, olyan egészséges fogai vannak, hogy azokkal nem nehéz jól megrágni az ételt, de talán még a vasat is el tudná velük harapni. Apja hozzátette, hogy ha majd nagy lesz, felveszik a gyárba vasharapónak, ami egy nagyon ritka és különleges foglalkozás. Kevesen tudják csinálni. Később, amikor rájött, hogy a Mikulás nem létezik, tudomásul vette, de amikor kiderült, hogy a vasharapót az apja csak kitalálta, az megtörte.
Ekkor határozta el, hogy író lesz. Már gyerekként listát állított össze a sikeres írói karrier elengedhetetlen kellékeiről. Néhányra még mindig emlékezett: a nyelv tökéletes ismerete; figyelem, fegyelem, fókusz; kitűnő számítógép; szigorúan betartott napi penzum; egészség, jó kondíció; kitartás. Birtokolni kell a hétköznapi ember szavait, ez az alap, ez hordja a vállán az egész terhet. Az író teremteni tud. Bele kell nyúlnia a sárba jó mélyen, és élő alakokat gyúrni. Olyanokat, akiket meg lehet érinteni. A sár sűrű anyag.
Széles válla nem fért a szűk tükörbe, viszont vékony csípője igen. Behajtotta az öltözőszekrény ajtaját, a szekrény belsejében lakó sötétség azonnal visszaköltözött a tükörbe.
Rendszeres testi kapcsolata volt egy nővérrel a kórházból. Egyszer nála, a következő alkalommal a lánynál találkoztak.  B. mindig főzött valami erőt adót, de egészségeset, a lány kínait rendelt. Bőségesen táplálkoztak, keveset beszéltek. Nem sokat tudtak egymásról, de nekik a kevés pont elég volt. Jól ismerték egymás testének minden négyzetcentiméterét. Soha nem veszekedtek. Kielégítették egymást, utána könnyebben ment a munka.
Gyerekkorában szeretett volna egy macskát. Elképzelte, ahogyan puha szőrét simogatja, miközben az állat zöld szemét az övébe fúrja, valahová nagyon mélyre. Mindig úgy gondolta, hogy jó, ha van valaki, aki belelát az ember szívébe. Egy nap az apja hozott a gyárból egy húszcentis vasdarabot, és letette elé az asztalra. Amikor az öreg kiment, akkor látta, hogy a gyűrött vasdarab némi képzelőerővel olyan, mint egy meggörbült testű macska. Akárhová költözött később, a kis tárgyat mindig vitte magával, és az ágya melletti szekrényre állította. Elalvás előtt tisztán hallotta, ahogy a macska dorombol.
B. a zuhany alá állt. Először tűzforróra állította a vízsugarat, majd fokozatosan egyre hidegebbre. Vörösre pirult bőrére egyenletesen záporoztak a hűlő vízcseppek.  Megtörülközött, felöltözött.
Már harmadik éve dolgozott a kórházban. Kezdetben betegszállító volt. Elbírta a legnehezebb betegeket is. De többnyire pillekönnyű, csont soványra fogyott öregembereket kellett emelgetnie, akik már jóval közelebb voltak a halálhoz, mint az élethez. A főnökei elégedettek voltak vele, mert hamar kiismerte magát a kórház zegzugos folyosóin, biztonsággal közlekedett a hatalmas épületkomplexumban, minden beteget időben kézbesített az előírt helyre.
Az időbeosztás is megfelelő volt, szinte mindennap maradt ideje írni. Egy éve fogott az első regényébe. A könyv egy kórház proszektúráján játszódott. Ekkor kereste meg a vezető patológust, hogy dolgozhatna-e neki. Azóta itt van, és már a huszadik fejezetnél tart.
Megállt a lift előtt. Sziszegve kinyílt az ajtó, belépett a fülkébe. A szülészet a másodikon volt. Megnyomta a gombot.

2.
Szorongás

E. nem mosolygott, nem volt mérges sem, és nem volt ijedt, feszült, bánatos.  Nem undorodott, nem volt meglepett, kíváncsi, lehangolt, boldog sem volt. Szorongott, mert mindezeket nem érezte.
A tükörlabirintus ötlete tegnap jutott eszébe. Elhatározta, hogy másnap reggel egyenesen odamegy.
Most azt tervezte, hogy felszeletel egy répát, és megvágja az ujját. Szerette volna látni, ahogyan a vére folyik. Kíváncsi volt rá, mit érez közben. Remélte, megijed majd, az is eszébe jutott, hogy esetleg még halálfélelme is lesz, de abban majdnem biztos volt, hogy minimum undorodni fog, amikor megérzi a vér fémes szagát. De mi lesz, ha mindez nem következik be? Mi lesz, ha csak nézi majd az ujját, ahogyan lassan szivárog belőle a vér, és nem érez semmit?
Elképzelte, ahogyan a vérével együtt távozik tőle az élet. Úgy gondolta, nem bánja majd mindezt. Nem sajnálja, hogy izmokból összerakott szíve lassan munka nélkül marad, aztán szégyenében összeszárad. Nem sajnálja, mert az igazi szíve, az a másik, amelyiket érzelmekből szőttek láthatatlan kezek, már úgyis régóta halott.
Ezért nem tudott írni. Ezért nem tudott érezni.
Néhány hónappal ezelőtt fogott bele a második könyvébe, de nem haladt vele. Nem tudta elképzelni, hogyan tudna még egyszer olyan sikeres könyvet összehozni, mint amilyen az első volt. Az ember, aki messiás akart lenni, rögtön a sikerlisták élére került, és ott is maradt négyszáznegyven napig. A főhős egy felkapott bűvész, aki kiváló technikával dolgozik, a valóság helyére tökéletes illúziót varázsol, mindenkit képes megtéveszteni. Az emberek imádják, a műsorai telt házzal mennek. Senkit nem érdekel, mi a trükkje, hogyan csinálja. A közönség önfeledten szórakozik, az emberek nem hisznek a szemüknek, de mivel hisznek a szemfényvesztésben, hisznek a bűvésznek.
Egy reggel arra ébred, hogy elfelejtette az összes trükkjét. Képtelen a kabátujjába rejtett kártyát észrevétlenül előhúzni, hiába nyúl bárkinek a füle mögé, nem tudja onnan a gondosan a tenyerébe rejtett pénzérmét előkapni, ahogyan régen. Észreveszi viszont, hogy ahányszor belenéz a varázsdobozába, ott mindannyiszor újabb és újabb galambok tolonganak egymás hegyén-hátán, hiába engedte szélnek az előző csapatot éppen egy perccel ezelőtt. Megszaporodnak a csodák a bűvész körül, és mindegyik valóságos. A szekrényből eltüntetett néző tényleg eltűnik, és nem emlékszik másra, csak arra, hogy eltűnni egyáltalán nem kellemetlen, mindössze egy enyhe viszkető érzés. Macskákat varázsol elő cilinderekből, aztán megeteti őket azokkal az óriásegerekkel, amiket sokkal nagyobb cilinderekből varázsolt elő korábban. Csinos asszisztensnőjét esténként a színpad közepén átszúrja egy karddal, és a hölgynek a haja szála sem görbül. Levágja a fejét, az asztalra helyezi és elbeszélget vele erről-arról, majd minden nehézség nélkül visszateszi a nyakára, aztán együtt meghajolnak.
A sikeres illuzionista karrierje ezután meredeken zuhanni kezd. Senkinek nem kell az igazi csoda, senki nem hisz már a csodákban. Mindenki megelégszik a szürke, biztonságos valósággal, és néha kortyol egyet-egyet az illúziók hamis koktéljából. Az emberek bódultak akarnak lenni, nem szabadok.
E. úgy érzi, hogy túl magasra tette első könyvével a lécet, és soha többé nem tudja átugrani. Közben a férje összeszűrte a levet Az ember, aki messiás akart lenni szerkesztőjével, és lelépett, azóta a gyerekük is megszületett már.
Ő is szeretett volna gyereket, de soha nem volt jó az időzítés. Az időzítésben egyébként is mindig nagyon gyenge volt. Mindenhová vagy korábban, vagy pedig későbben érkezett. Néha előbb szólalt meg, mint kellett volna, máskor csak a lépcsőházban jutott eszébe, mit kellett volna mondania. Amikor a férje elhagyta, azt kívánta, bárcsak ne érezne semmit, akkor nem fájna olyan nagyon. Most meg, amikor minden erejével érezni akart, nem ment.
A tükörlabirintus jegyszedője kedves asszony volt. Megkérdezte, hogy tényleg egyedül akar-e bemenni.
– Reggel kilenckor még senki nem szokott itt lenni, ma is maga az első vendégünk. Nem fél attól, hogy eltéved?
– Nem, nem félek – mondta lemondással a hangjában. Semmit sem szeretett volna jobban, mint félni.
Belépett a tükrök közé. E-t egyszerre tucatnyi E. vette körül. A földre szegezte a pillantását, nem mert felnézni. Most a tükörképei szemébe nézhetett volna, de mégsem tette. Meg volt róla győződve, hogy nem látna bennük semmit. Azt képzelte, vak tekintetek sötét odvait látná maga körül, kiüresedett arcokat, fásult alakok tucatjait, egy kivérzett jelen emlékműveit. Amikor néhány napja arra kérte a fiatalembert, hogy tolja be a jeges, sötét hullarekeszbe, és jól zárja rá az ajtót, látta a szemében a bizonytalanságot, a kíváncsiságot, és talán még egy csipetnyi félelmet is. Az írónő mindezeket nem érezte, még irigységet sem. Nem volt már vesztegetni való ideje, mihamarabb a tepsire akart feküdni, hogy tudja, milyen a megsemmisülés, hogy el tudja dönteni, él-e még.
E. feje zsongott, szédült, ahogyan a terem közepén a tükrök között állt, és hányinger kerülgette. Lépni akart, de a lába nem engedelmeskedett.
Nem létezel. Ez a felismerés vadul, elsöprő erővel a tükrökből tört rá. Úgy érezte magát, mint a könyvében a szekrényből eltüntetett ember. Be vagy zárva. Jött a következő roham, de mintha egy korty friss levegő is kísérte volna. Eltévedtél. Suttogta megint a belső hang, és egy kicsivel még több lett a levegő.
Felnézett. A tükörképek ott voltak, tehát neki is ott kellett lennie. E. nézte az E-ket, azok pedig nézték őt. Az írónő, és a többiek ott voltak a teremben, és a falakra szerelt tükrökben. Ott voltak, tehát már voltak. Még be voltak zárva, utat tévesztettek, de már voltak.
E. rájött, hogy szorong. Eddig is szorongott, de most már tudta is. Életében először örült annak, hogy szorong.

3.
I. élete

Egész jó itt feküdni. Kényelmes. Nem hittem volna, hogy ennyire kellemes dolog a pihenés. És ez a zene is milyen megnyugtató. Sohasem szerettem a hárfát, de most valahogy helyénvaló ez a finom, éteri muzsika. Mintha még ismerős is lenne. Az életemet merném feltenni rá, hogy hallottam már valahol. Igen…. most már tudom, ez Debussy Két tánca.
Húsz évvel ezelőtt játszották ezt a Művészek és Ítészek Palotájában. Jó sokan voltak. Naná, hogy sokan voltak, én voltam a díszvendég. Az én könyvemet ünnepelték, vagyis engem ünnepeltek. Milliókat keresett rajtam az a szemét kiadó, igaz én is milliókat kerestem.
Melyik könyvem bemutatója is volt? Ha jól emlékszem a Walzer éjfélkor volt az. Nem, az nem lehet. Annak a könyvnek még nem csináltak akkora felhajtást. Az csak egyszerűen tetszett az olvasóknak, és a szakmának. Pénzt még nem kerestem vele. A lé akkor kezdett el dőlni, amikor az írásaim már szart sem értek. Amit írtam senkit sem érdekelt, aranyat csak a nevem ért, a jelenség, aki voltam, az üzenet. Az egész csak azért működött, mert szerencsés volt az időzítés, a legendámmal el lehetett adni bármilyen árut, bármilyen eszmét. A könyveimből vett idézetek illettek mindenre, és mindennek az ellenkezőjére is. Úgy tűnt, az általam teremtett univerzum legalább kétszer akkora, mint a valódi. Elfért benne az anyag, és az antianyag. Az energia oda-vissza áramlott benne, briliáns gondolatok szikráztak szerteszét, és irdatlan fekete lyukak, mint hatalmas szakadások a térben, ásítva juttatták kifejezésre, hogy a világ végtelenül unalmas hely.
A nagy felhajtás akkor kezdődött, amikor megjelent a Valaki a semmi vonatán. A szakma elalélt a gyönyörűségtől, az összes sikerlista ezzel a könyvvel kezdődött, idős asszonyok ölelgettek könnyes szemmel, és közülük minden második fiává akart fogadni. Aki nem tudott tucatjával idézni belőle, nem tartozhatott a szellemi elithez. Politikusok hivatkoztak rám, amikor nagyobb szociális biztonságot ígértek, és akkor is, ha emelték az adókat. Volt, aki szerint minőségi szellemi stand up, amit csinálok, mások a huszonegyedik századi filozófia új irányzatáról beszéltek. Az egyik kritikusom szerint életművem nagyszerűsége a világ kisszerűségének kendőzetlen megmutatásából táplálkozik.
Többnyire nem értettem, mit akartak mondani az engem méltatók, de nem is nagyon érdekelt. Egy idő után nagyrészt már a saját írásaimat sem értettem, de az biztos, hogy egy szavával se értettem egyet. Egyre inkább arra koncentráltam, hogy eltaláljam a szakma szája ízét, tetsszem a közönségnek, és imádtam, amikor a média a fejemet simogatta túláradó szeretettel. A felém áramló elbutult tisztelet éltetett. Közben egyre többször ment ki a fejemből, hogy le kéne ülni írni. Nem volt rá időm, mert az írásaimról kellett beszélnem a tévében, a rádióban, fórumokon, tömeggyűléseken, templomokban, és a focivébén. A Hogyan teremtette Isten az internetet? című munkám volt minden idők legnagyobb példányszámú e könyve, és a nyomtatott változat az első latin nyelvű Biblia külalakját kapta. A Hogyan teremtette az Internet istent?-nek már vegyes volt a fogadtatása.
Emlékszem az egyik közönségtalálkozón odajött hozzám egy fiatal lány, hóna alatt a Walzer éjfélkor első kiadásával. Arra kért, hogy dedikáljam. Azt hittem, már senki nem emlékszik erre a könyvre. A lány szemében őszinte csodálat volt, olyan, amilyet már hosszú évek óta nem láttam. A hangja fátyolos volt az érzelmektől. Én csak álltam, és nem tudtam megszólalni, se fátyolosan, se máshogyan. A hazug mondatok, ragacsos mosolyok, fellengzős gesztusok bennragadtak.
– Kérem, írja azt, hogy: „E-nek, akinek azt kívánom, legyen nagy ember és nagy író. I.” – tolta elém a nyitott könyvet a kislány. És én akkor leírtam szóról-szóra, amit egy gyerek diktált. Ez volt a legtisztább mondatom hosszú évek óta, és ez sem a sajátom volt.
Most veszem csak észre, hogy már nem a Debussy megy. Ez valami más, nem ismerem. Még mindig jó feküdni, de már nem annyira. Úgy látszik a pihenésből is megárt a sok. Mérték, ez minden bölcs ember egyik jelszava, és ez volt az enyém is. Persze csak az után, hogy mértéktelenül kiélveztem, amit csak lehetett, aztán jól megcsömörlöttem mindattól, amire vágytam, és már semmire se tudtam ránézni hányinger nélkül.
Szerintem valahogy így vagyok az életemmel is. Elég volt belőle. Egy nap eljutottam arra a pontra, amikor már nem szórakoztatott. Ezért kiszálltam, és eldöntöttem, hogy valami új után nézek.
Most itt fekszem az országszerte közkedvelt Black Cat Temetkezési Vállalt ravatalán, és ugyanúgy unatkozom, mint amikor még éltem.

4.

….. Most itt fekszem az országszerte közkedvelt Black Cat Temetkezési Vállalt ravatalán, és ugyanúgy unatkozom, mint amikor még éltem.
F. professzor elolvasta a harmadik novella utolsó sorát, és az oldalakat az asztalára tette. Szokásával ellentétben most nem kezdett magában azonnal értékelő mondatokat fogalmazni. Hagyta, hogy három diákja dolgozatai hassanak. Ha tudnak. Ő nem akart ellenállni.
Az ablakba feltett lábbal, a székét hátradöntve, csendben ült, a szemét lehunyta. A késő délutáni nap erőtlenül becsorgott az ablakon, fényfoltokat festett a professzor nadrágja szárára, az ingére, és gyérülő hajszálai között megbújva egy utolsót pihent, mielőtt az este egy szivaccsal végleg letörli őt az égről.
Nem tudott visszaemlékezni, hogy miért ezt a feladatot adta diákjainak. Régóta tanított már, de záró dolgozat témájául még sohasem adta azt, hogy írjanak az íróról.
Ott ültek előtte hárman. Két fiú és egy lány. Fiatalok voltak, és ez előnyükre szolgált, mert nem voltak emlékeik, amelyek átírták volna a valóságot. Tiszták voltak, átlátszók, mint egy pohár víz, és tomboltak bennük a hormonok. Lázasan vágyakoztak, és hidegen utasítottak el mindent, mert nem akartak semmit.
A lány tetszett neki. Olyan volt, mint egy éhes macska. Nem, inkább olyan, mint egy girhes macska. Nem szerette ezt a szót, olyan durvának, alacsonynak érezte, de nem tudta kiverni a fejéből.
A három diák tanulni akart tőle, figyelt rá. Most még, de ez nagyon hamar megváltozik majd. Ki kell használnia, hogy még hatással lehet rájuk. Meg kell tennie mindent, hogy minél több tudást adjon át nekik az írásról. A mesterségről, és talán a varázslatról is. Mielőtt azonban kiadta volna a szokásos dolgozati témát, hirtelen eszébe jutott, hogy mindig csak az íróról, mint mesteremberről beszéltek eddig, de egyetlen óráján sem került szóba az író, az ember.
Vett egy nagy levegőt.
– Írjanak az íróról, aki hamisítványokat gyárt egy hamisított világról! Történeteket kreál az életről, amely nem objektív, hanem olyan, mint ahogyan onnan látszik, ahol az író ül, máshonnan nézve pedig másmilyen.
Írjanak az íróról, aki azt állítja, hogy amikor ír, angyalszárnyak érintik, és olyan emberek mondanak véleményt az írásaikról, akiknek a bőrét a puha tollak sohasem simogatták!
Írjanak az íróról, aki olyan, amilyennek maguk gondolják, és közben tudjanak róla, hogy olyan is, mint ahogyan mindenki más gondolja. Verjenek hidat a sokféle gondolat közé!
Írjanak az íróról, aki közértbe jár, és fél a haláltól!
Írjanak az íróról, aki mindenről ír, még az íróról is!
Legyenek közben bátrak, és figyeljék, ahogyan remeg a kezük a félelemtől billentyűk felett! Győzzék le a félelmet!
Írjanak nekem hétfőre maximum ezer szót az íróról! Délig az asztalomon legyen! Ezen múlik, az év végi jegyük. Ezen múlik az életük. Ha nem így érzik, akkor le se üljenek írni. Menjenek!
A diákok elmentek, csend maradt utánuk. Félhomályos volt a szoba, a sarkokban, a padlón, a plafonon, a bútorokon több száz agyonfogdosott emlék kuporgott. F. professzor ült még egy darabig a zsúfolt szobában, aztán kinyitotta az ablakot. Ahol nemrég még a nap tapogatta a bútorokat, most a hűvös, koraesti levegő motozott.
Valami az eszébe jutott. Odament a szekrényhez, kinyitotta az ajtót, és biztos mozdulattal kihúzott egy dossziét, több más, hasonló dosszié közül. A székéhez ment, kinyitotta, és olvasni kezdett.

Macska pamutgombolyaggal

A legfelső emelet

A tizenharmadikon lakott. Ezen az emeleten nem lakott rajta kívül senki. Jó volt itt a legfelső szinten. Csend volt, inspiráló csend. A dolgok általában a csendből születnek. Ez volt a tapasztalata. A csend mindent megelőz, és mindent követ. Nem akar az első és nem akar az utolsó lenni, egyszerűen csak belőle bújnak ki a dolgok, és hozzá térnek vissza. Nem szüli, és nem fogadja vissza őket, nem tesz semmit, hogy ez így legyen, egyszerűen csak hagyja, hogy így legyen. „Így legyen.”
Egyedül volt. A tizenharmadikra nem jártak túl sokan. Tulajdonképpen senki sem járt rajta kívül. A tizenkettediken lakók az ablakukból kinézve elégedetten látták, hogy magasan vannak. Nagyon magasan. Elég magasan ahhoz, hogy ez kielégítse őket. Tudták, hogy milyen erőfeszítésbe került ide feljutni. Voltak ők földszinti lakosok is valamikor. Persze már jó régen. Emlékeztek a folyamatos felemelkedés erőfeszítéseire, a sok gyötrelemre, és aztán a tizenkettedikről letekintés mindent elsöprő élményére. A tizenkettediken lakók nem tudták, hogy van még egy tizenharmadik emelet. Valami híg sejtelmük volt arról, hogy nem érhetnek véget itt a dolgok, de valójában mégis az a meggyőződés tartotta fogva őket, hogy nincs tizenharmadik. Az alsó emeleteken lakókat ez a téma még ennyire sem foglalkoztatta. Ezért volt egyedül.
Nem voltak rokonai, csak hozzátartozói. Nem hiányzott neki senki. Tudta, ő sem hiányzik senkinek. Jó volt arra gondolnia, hogy ül egy üres lakás közepén, kopár falak között, előtte csak egy számítógép, és nincs megkötözve. Semmi és senki nem köti. Nem kell senki születésnapjára üdvözlő üzenetet küldenie, és neki se küld senki. Már csak azért sem, mert neki nincs is születésnapja. Legalább is ő szeretett erre így gondolni. Őt is a csend szülte, már nagyon régen, nem emlékezett rá, hogy mikor. Vagy talán úgy helyesebb, hogy nem szeretett rá emlékezni. Pedig az emlékezőtehetsége kitűnő volt. Osztályon felüli. Minden megragadt benne, ami csak történt vele vagy általa, létezése során. Nem tudott elfelejteni semmit. Ez azért túlságosan nem zavarta. Rendszerint nem tolongtak a fejében az emlékek, hogy mindenképpen foglalkozzon velük, hanem csendben megültek egy árnyékos helyen, és vártak a sorukra. Tudták, ha szükség van rájuk, akkor úgyis szólnak nekik, valamikor mindegyikükre sor kerül. Hogy mikor, az nem érdekes. Az árnyékban nem ketyeg az óra, egy perc ugyanannyi, mint ezer év. Minek sietni?
Két, finom szőrrel borított mancsa járt a billentyűkön. Ha akarná, zongoraművész is lehetne. Virtuóz módon villantak karmai hol itt, hol ott. A szédületes gyorsasággal billegő billentyűk, szavakat szántottak a papírra. A szavak gondolatokká álltak össze, emberek és tárgyak lettek, egy világ nőtt ki belőlük. Mozgatta az ujjait, és ezzel teremtett. Bajusza szálai öntudatosan meredtek szerteszét, megannyi szabadságra törekvő, büszke egyéniségnek képzelve magukat.
Szeretett emberekről szóló történeteket írni. Ez volt tizedik novelláskötetének utolsó meséje.
Macska pamutgombolyaggal
 1.

A vasharapó

– Na, sikerült? Érzett valamit? – kérdezte B. ………………………………..
………………………………………………………………………………….
………………………………………………………………………………….

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése