Google+ Followers

2016. április 15., péntek

Alfredo Sagittarius: Zsákutca

Ma nincs hozzá hangulatom. Tényleg tudni akarod, miért?
Gyerekkoromban apám, amikor csak tehette, folyamatosan vert minket anyámmal. Tudod, amikor épp nem vedelt, a fogainkat verte, a hajunkat tépte vagy a karunkat csavarta ki. Gyakran érvelt azzal, hogy a gyereknek, ahogy az asszonynak is, tisztelnie kell a ház urát. Őt is így nevelték, de saját bevallása szerint, apám ezt egy percig sem bánta. Amikor illetlenül viselkedett, az utolsó pofont is megérdemelte. Rebegj hálát az öregnek, mert neki köszönhetsz engem!
Anyám félt bármit is tenni ellene. Apám többször megfenyegette, és erre csak évek távlatából visszaemlékezve döbbentem rá – amikor már elég idős voltam ahhoz, hogy visszaüssek. Egy nap észrevettem, hogy anyám a szokottnál is rosszabb bőrben van. Alig bírt menni, minden apró mozdulatot követően hunyorított. Jószerivel egész nap az ágyat nyomta, és csak a mosdóba járt ki.
Kérdezgettem, mi baja, de elhessegetett, viszont amikor megláttam – bármennyire is próbálta takarni, észrevettem –, hogy a fehérneműjét átáztatta a vér, magamtól is rájöttem: apám megerőszakolta. Kérlek, ne szakíts félbe!
Állj le! Engedj el! Fogd be, és hallgass végig, ha már egyszer belekezdtem! Most kivételesen nem az lesz, amit te akarsz, érted? Érted?!
Arra gondoltam, az öreget megszállta valami, de már tudom, hogy egyszerűen gonosznak született.
Aznap, miután anyám kizavart a szobájukból, összekuporodtam a konyhasarokban. Vártam, hogy apám hazaérjen a munkából. Könnyezve bámultam hol a linóleumot, hol a faliórát, melynek mutatói mintha megálltak volna, és közben arra gondoltam, hogy azért van olyan kevés családi képünk, mert csak elvétve festettünk szalonképesen. Érted? És a rohadék képes volt elhitetni az iskolában mindenkivel, hogy problémás gyerek vagyok. „Mindig oda akar menni, ahol semmi keresnivalója, és ahhoz nyúlni, amihez nem kellene. Vonzza a baleseteket”. Persze, hogy bevették, hiszen anyám alátámasztotta minden szavát, én pedig nem mertem elmondani az igazat.
Annyira nem merengtem el, hogy ne halljam meg az ajtó nyitódását. Azonnal felpattantam, és odaugrottam apám elé. Zihálva, ökölbe szorított kézzel végigmértem. Nem szólaltam meg, semmit sem kérdeztem, csak nekiestem. Emlékszem – az első ütésnél kissé visszahúztam a kezem, így nem találtam el teljes erőből, de aztán, ahogy ránéztem, és láttam azt a végtelen gyűlöletet, megvetést és undort a szemében, nem fogtam vissza magam. A következő ütés gátakat tört át bennem. Gondolom, neked sem ismeretlen, amiről beszélek. Megérdemelte, folyjon csak a vére! Anyám állított le, nehogy megöljem. Ott állt holtsápadtan a konyhaajtóban, és rám üvöltött. Közelebb kellet bicegnie, leszednie róla, mert magamtól nem hagytam abba. Majd’ kiugrott a szívem, pezsgett bennem a bosszúvágy, és nem engedte, hogy leálljak. Lenéztem apám véres pofájára, és mérhetetlen elégedettség töltött el.
Fiam! Még megölöd…!
Megérdemelné!
Meglepődtem, mekkora indulattal szakadtak ki belőlem a szavak.
Visszataszított a látvány, amint anyám vizes ronggyal törölgeti apám arcát, mintha ő lenne az áldozat. Elrohantam.
Onnantól kezdve anyám is rendszeresen piált. Ne röhögj! Semmi vicces nincs ebben.
Ezek után apám még jobban szart a fejemre. Anyámnak testét pedig sebek borították. Nem érdekelt. „Valahol meg is érdemli” – gondoltam akkor. Később már bántam, hogy annyiban hagytam és úgy vélekedtem.
Anyám meghalt. Gyógyszer-túladagolás. Az ágyban találtam rá mozdulatlanul, padlóra esett kézfejét két tenyerem közé fogtam, és megcsókoltam. Mellkasára hajtottam a fejem, majd utoljára belenéztem a szemébe, de nem leltem vigaszra benne. Ahogy az állára száradt habot töröltem, elhánytam magam. Megmostam a számat és az arcomat, aztán mentőt hívtam. Megfordult a fejemben, vajon mit fogok tenni az öreggel, ha hazaér, és annyira élénken láttam magam előtt, hogy megrettentem.
Úgy döntöttem, inkább lelépek, minthogy a szemébe nézzek annak a féregnek. Szemtől szemben isten bizony megfojtom. Eltettem az összes otthon tartott pénzt, összepakoltam, és seperc alatt a főút szélén találtam magam a hüvelykujjamat billegetve.
Messze kerültem attól az istenverte háztól. Nem hiszem, hogy apám kerestetett. Néhány héttel később betöltöttem a tizennyolcat, így nem kellett többé attól tartanom, visszakényszerítenek hozzá. Azt kívántam, bárcsak a haláláról értesítenének, amikor legközelebb hazatelefonálok… hogy fellélegezhessek, amiért végre megdöglött. De nem hívtam fel senkit.
Új fejezetet nyitottam az életemben.
Miután félórán keresztül reméltem, valaki felvesz, jött egy kamionos, és a pályaudvarig zötykölődtem vele. Meg a büdös rakományával. Biztos tudni akarta, miért festek olyan pocsékul, de nem merte megkérdezni. Szótlanul ültem végig az utat, és fejemben már azon agyaltam, vajon melyik vonatra szálljak fel. Mindegy hová, csak el. Az sem érdekelt, hogy nem fogok leérettségizni.
Aztán egy napon az ország másik végében kötöttem ki.
Egy idő után kezdtem kiismerni magam a településen, ismerősöket szereztem, és bár feketén, de munkát találtam a helyi baromfitelepen. A füstös, lepukkant, ám drága panziót egy olcsóbb, bérelt szállásra cseréltem.
A telepen mindenféle munkát végeztem: a férfi munkatársakkal éjszakai, reggelbe nyúló csirkepakolás, mely során kamionokat töltöttünk meg több száz ládányi élő hússal, hogy aztán a rakomány a vágóhídon kössön ki; ólakat szalmáztunk, időnként festettünk egy-egy szállítmány után, és persze mostuk, fertőtlenítettük őket. Ha túl nagyra állítottam a sterimob nyomását, előfordult, hogy a víz érintésére felpattogzott az ólak aljáról a kő, a csirkeszar pedig szanaszét fröcsögött – nem egyszer a képembe –, de nem zavart, mert jól éreztem magam. Embernek. Kemény volt, nekem, aki nem szoktam a fizikai munkához, különösen az. De belejöttem.
Az asszonyok gondozókként dolgoztak, ők felügyelték az etető és itató berendezések működését, gyűjtötték össze néhány naponta a gyöngytyúktojásokat, és segédkeztek az ólak újraszalmázásában, ha úgy adódott, hogy besűrűsödtek a tennivalóink a fiúkkal.
Mind tisztességes, dolgos emberek, és az ilyenek tiszteletet érdemelnek. De magyarázhatom neked, gondolom, te hírből sem hallottál hasonlókról.
Ott ismertem meg Ildit. A korombeli lány végzősként nyári munkán volt, de azt tervezte, az érettségi után visszatér. Tudod, nem mindenkinek van lehetősége továbbtanulni, és nem mindenkiből válik – követve a te példádat – bűnöző. Nekik marad a kétkezi munka vagy az éhhalál. Most mit bámulsz úgy, mint akiben meghűlt a vér? Talán nincs igazam?
Hamar egy hullámhosszra kerültünk Ildivel. Udvaroltam neki, és amikor a nyár elmúltával főállásban alkalmazták, komolyra fordult a dolog. Nem is történhetett volna másképp, hiszen nap mint nap egymás tekintetét kerestük. Szünetekben és munka közben is. Műszak után mindig hazakísértem, és egy idő után bemutatott a szüleinek. Ildinek szerencsére normális család jutott. Az apján és az anyján már az első találkozáson láttam, tisztességes emberek. Az udvaron egyszerű, de szép látvány tárult elém; rövidre nyírt fű, melynek illatát felém libbentette a szél; nemrég festett, alacsony kerítés, ami egy pici virágoskertet fogott körbe; úgy egy tucat almafa rövidre metszett ágakkal.
Szívesen láttak a háznál, és ez annyira felemelő volt, mint amikor egészen kicsi koromban a születésnapjaimat ünnepeltük... Akkor apám még meg tudta fékezni a belőle kitörni vágyó állatot. Ez, és egy rendes lánnyal való kapcsolat reménye erőt adott, hogy tovább éljem újrakezdett életemet.
Két évvel később összeházasodtunk. Amikor még otthon laktam, nem hittem volna, hogy egyszer boldog leszek, de megtörtént. Spórolás miatt felmondtam az albérletet, és Ildi szüleihez költöztünk. Ragaszkodtak hozzá, és én sem bántam. Jó volt testközelből megtapasztalni, milyen az, ha egy család melege vesz körül. Egyszerű életet éltünk, de a közösség mindenért kárpótolt. Egybekelésünk után mindent elmondtam az otthon történtekről. Nem azért, mert úgy neveltek, hogy legyek őszinte, hanem, mert így éreztem helyesnek.
Nejem és szülei sokszor pedzegették előtte, jó lenne felvenni apámmal a kapcsolatot, szeretnék megismerni, de rendre elutasítottam őket, viszont miután megkaptuk a hírt, miszerint babánk lesz, Ildi állandóan ezzel nyaggatott. Jóhiszemű emberek voltak mindhárman. Úgy gondolták, az évek biztosan megváltoztatták őt, ezért lehet, hogy megérdemelne egy esélyt.
Legalább érdeklődj utána – kérlelt Ildi egyszer –, abból még semmi baj nem lehet.
Belementem. Nem akartam ebből feszültséget, és emellett valami megmagyarázhatatlan honvágy is rám tört. Féltem bevallani magamnak, de már kár lenne tagadni: apám is hiányzott. Megleptek az érzéseim, arra gondoltam, talán az utód jövetele hatott rám így. Állandóan az járt a fejemben, hátha igazuk van, és tényleg megváltozott az öreg. „Megismerhetné az unokáját” – gondoltam.
A Macskába telefonáltam. Apám korábban ott töltötte napjai nagy részét. Kocsis vette fel, már akkor is ő volt a pultos. Nem ismertük jól egymást, de olyan kitörő lelkesedéssel köszönt, mint az ezer éves cimboráknál szokás. Azt mondta, apám most nincs ott. Kérdezgettem róla, ő pedig mesélni kezdett. Elmondta, hogy az öreg még mindig gyakori vendég nála, viszont mintha kicserélték volna. Kevesebbet iszik, nem szokta túlzásba vinni, csak a napi kötelezőt kapja be, aztán megy haza. Rendesen dolgozik, igaz, a házat elhanyagolja, de ez talán megbocsátható. Ha egyszer nincs rá igénye, hát nincs, úgysem árt vele senkinek.
Ahogy Kocsist hallgattam, magam előtt láttam az embert, aki megkeserítette az életemet, mégsem tudtam rá haragudni. Elhatároztam, hogy hazalátogatunk.
Ketten mentünk Ildivel. Az odaúton egyfolytában azon gondolkodtam, mit fogok mondani az öregnek, vagy ő mit fog nekem. Ildi rám szólt, hogy ne zongorázzak a kesztyűtartón, mert zavarja a kopogás a vezetésben.
Közel ötórás autóutat tettünk meg, de amikor kiszálltam, mindössze perceknek tűnt. Bementünk a kapun. A gaz benőtte a járdát, a túlérett gyümölcsök csüngte szőlőlugas összevissza meredezett az ég felé, a rendezetlen tuják fenyőfa-méreteket öltöttek.
Ildi csengetett. Görcsbe rándult a gyomrom. Bentről cipőkopogást hallottam, és olyan volt, mintha annak ütemére verne a szívem. Ildi megszorította a kezem. Mosolygott.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és ott állt előttem apám. Nem egészen olyan látványt nyújtott, amilyenre számítottam, de haragudni tényleg nem tudtam rá. Bőre kifakult, foltos-sebes, haja megritkult. Rengeteget fogyott. Faág-ujjait a kilincsen tartotta, és látszott rajta, nem ismert meg azonnal. Semmitmondó tekintete az utolsó napjaiban élőhalottként sántikáló anyámét idézte. Láttam a szemében a megtörtséget, viszont abban a pillanatban, hogy rájött, ki vagyok, valamilyen misztikus sötétség is megcsillant a nagy ürességben. Először megijedtem, hogy a találkozás előhozza belőle régi énjét, de amikor kisóhajtott egy „fiam”-ot, és beengedett minket, valamennyire megnyugodtam.
Van az embernek egy olyan ostoba tulajdonsága, hogy a családjának képes megbocsátani a legdurvább dolgokat is. Ismertem egyszer valakit, aki elszerette a saját öccse feleségét, később pedig, mikor szakított a nővel, visszakönyörögte magát a testvéréhez. Az meg visszafogadta. És tudod, ahogy eszembe jutottak Kocsis szavai, valamint láttam apámon, mennyire elhagyta az erő, az én szívem is megenyhült.
Ildi nagyon közvetlen volt vele. Mintha a kedvenc nagybácsija lenne, megölelte, megpuszilta. Imádtam ezt a tulajdonságát, és az életigenlő kisugárzást, melyet szünet nélkül árasztott.
Nehezen találtuk a szavakat, de Ildinek hála már az első nap sikerült beszédbe elegyednünk. Anyámról nem ejtettünk szót, de sok más minden felvetődött. Apám elmesélte, hogy a munkájának él, én pedig, hogy Ildinek. Nem közöltük vele a nagy hírt, de amilyen jól mentek a dolgok, arra gondoltam, nem várunk vele sokáig.
Hozott egy üveg bort a pincéből, aminek a felét benyakaltuk, ami maradt, azt meg bevittük a régi szobámba estére. Jóízűen elkortyolgattuk kettesben, ami elnyomta a rossz emlékeket. Egészen addig, amíg Ildi el nem aludt. Pillanatok alatt történt, jó éjt sem kívánt, ami előtte nem fordult elő.
A mennyezetet bámultam, és annak ellenére, hogy közel tizennyolc évet éltem ott, olyan idegennek éreztem magam. Még úgy is, hogy Ildi feje a mellkasomon pihent. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben, de mielőtt figyelmet szentelhettem volna nekik, egyszer csak sötétbe borult a világ.
Úgy van, jól gondolod: a bor. Valamit belekevert a vénember, feltételezem, egy erős altatót.
Amikor kinyitottam a szemem, Ildi nem volt mellettem. Iszonytató érzésem támadt. Megpróbáltam felállni, de összecsuklott a lábam. Kábább lehettem, mint a Macska törzsvendégei fizetéskor. Megráztam a fejem, valahogy feltápászkodtam, és ekkor egy halk nyöszörgés ütötte meg a fülem. Tudtam, hogy nagy a baj. Megfordultam. A látvány összeszorította a szívem: Ildi a földön feküdt, szétszaggatott bugyiján jókora piros folt éktelenkedett. Apám diadalittasan mosolyogva állt felette, pálcikalábai alig tartották meg. Fehér gatyája itt-ott átnedvesedett. Rám nézett, és mintha szavak nélkül azt mondta volna: Elégtételt vettem, fiam. Látod?!
Szemében az addigi ködös ürességet beborította a sötét.
Nekiestem, csakúgy, mint aznap… de ezúttal nem volt, aki megállítson. Bár forgott velem a világ, így is könnyedén padlóra vittem. Belegondolva, lehet, hogy hagyta magát, nem tudom. Addig vertem a rohadt fejét, míg az undorító vigyor bele nem simult a masszába, ami maradt az arcából.
Véres, megdagadt ujjaimat néztem, és remegtem, Ildi pedig sírt, és azt mondta, érzi, elment a baba. Ordított kínjában, elkeseredetten rimánkodott, és kérte, nyomjam az arcára a párnát. Megtettem.
Azt kérded, miért? Szerinted? Abban a pillanatban az egész életünk apró darabokra hullott. A csirkeszaros ólak szilánkjaikra robbantak, Ildi szüleinek háza porig égett, és ők, ahogy mi is, alkotóelemeinkre bomlottunk. Papolhatsz nekem a továbblépésről, de ha nem tapasztaltál még akkora fájdalmat, nincs jogod kioktatni. Az adott helyzetben nem láttam más kiutat. És még ez a vidám lány sem… MIÉRT KELLETT VISSZAMENNEM?!

Hogy? Dehogynem. Magammal is végezni akartam, de megakadályoztak. Így kerültem ide – ezt most hallod először –, apagyilkosságért. Érted már, miért hagyom, hogy seggbe bassz idebent? Mert nem érdekel. De ma nem. Most, az évforduló napján nem teszed belém, különben istenemre mondom, álmodban leharapom. Hallod?! Ó, ne rémülj meg. Nem veszítesz el örökre. Holnaptól újra engedni fogom. Talán, épp ez jutott nekem, amiért ráakaszkodtam Ildire, és tönkre tettem az életét. Lehet, nagyobb büntetést érdemlek, mint egy golyót a fejembe, vagy örök álomba ringató gyógyszereket. Az csak anyám kiváltsága volt – az én vezeklésem súlyosabb kell, hogy legyen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése