Google+ Followers

2016. április 11., hétfő

Szilágyi Heléna: A halhatatlanság titka

Kilépek a kapun, zsebre vágom a kezem, és belevetem magam a budapesti éjszakába. Egy találkozóra sietek. Bőrkabátom fel-fellibben a kellemes tavaszi szellőtől, bakancsom pedig tompa, ám szapora ritmust ver az aszfalton. Rovom az utcákat, inkább, minthogy buszra szálljak, mert a tömegközlekedés nem az én világom. Ám igazából autóm sem volt sohasem. Egy olyan kis senkinek, mint én volnék, nincs miből, és nincs miért.
Csak egy árnyék vagyok, akinek a kilétéről senki sem tud, akit senki sem szeret, és aki senkit sem szeretett.
Megérkezek az utcába, ahonnan a bár nyílik. Mégis megtorpanok, mert már koránt sem vagyok annyira biztos benne, hogy akarom ezt a találkozót.
Elmélázva az égre pillantok, felettem pedig ezernyi csillag ragyog. Mindegyik egy-egy naprendszer éltető eleme – merengek. Igaz, innen csak apró porszemeknek tűnnek, de valójában óriási tűzgömbök, mérhetetlen energiával és erővel felruházva. Letaglózó gondolat, amelytől rögvest még apróbbnak érzem magam. Azt hinné az ember, hogy ezek a gigászi égitestek örökkön örökké létezni fognak, de az ő idejük is véges. Talán már egynéhány nem is létezik közülük. Csak a fényük él, ami a mérhetetlen távolság miatt még mindig ragyog ránk.
Elkeserítő, de a világon minden véget ér egyszer. De mit tehetnék én, piciny kis halandó a végtelen univerzum törvénye ellen? Csak egy fogaskerék vagyok a hatalmas gépezetben. A halál unos-untalan a nyakamba liheg és csak arra vár, mikor adom fel.
Hát, nem most fogom! A küldetésem ennél fontosabb!
Erőt veszek magamon és belépek az ajtón. Lecaplatok a lépcsőfokokon, majd a fű- és dohányszagtól terhes levegőn átvágva beballagok a megbeszélt helyiségbe. Lepukkant egy csehó, annyi szent, de nem panaszkodok, a célnak tökéletesen megfelel.
A telefonomra pillantok: még egy kerek perc van a megbeszélt időpontig. Aztán meglátom az asztalt és a tagot is, aki egy sötét, eldugott sarokban foglalt helyet. Néha jó érezni, hogy nem csak én vagyok ilyen átkozottul precíz.
Odaintek neki, ő pedig egy sztoikus mosollyal fogadja, majd tekintetével maga mellé invitál. Akkor, vágjunk bele! Ma éjszaka inni fogok az univerzum egy lényével, aki örökké él. Egy valóságos csodával.
Leülök mellé, félve rápillantok, mire Ő elém lök egy korsó sört biztatásul.
Igyál csak. Rám úgy sincs hatással – magyarázza, én pedig elfogadom.
Ahogy az üveghez érek, összerezzenek. Tudatosul bennem, hogy ez egy sorsfordító éjszaka lesz számomra. És talán az utolsó is.
Úgy gondoltam, hogy maguk újságírók, kicsit… Hogyan mondjam? Rámenősebbek.
Kicsit nehéz megszólalni egy ennyire különleges teremtmény jelenlétében. Azt hiszem, ezt nevezik megilletődöttségnek.
Azon érzések egyike, amit nem gyakran éreztem ezidáig. Azt hinné az ember, már mindent látott, főleg az én szakmámban! Kellemes érzés, hogy mégis vannak dolgok, amik meglephetnek. A pasi valósággal sugározta magából a természetfeletti erőt. Na meg itta a dicsérő szavakat, ami nem új. A fajtája imádja, ha behódolnak előtte és én eleget teszek egomán vágyainak.
Ugyan. Én is csak egy vagyok isten teremtményi közül – felelt lekezelően, intve a kezével. Álszerénység a köbön.
Én jobban hiszek abban, hogy a Sátán áll a háttérben. Bár nézőpont kérdése.
Hányadik születésnapját ünnepli az idén? – kérdezem kíváncsian, terelve a témát, hogy a grimaszt véletlenül se vegye észre az arcomon.
Egyidős vagyok a bolygóval, egymilliárd után már nehéz számolni…
És mit gondol, mi a titok? Mi a halhatatlanság kulcsa?
Nincs titok.
Szóval ez is olyan dolog, ami csak van, és el kell fogadni… – hümmögtem. – Értem. Egyeseknek több adatott, mint másoknak. Puszta szerencse. Ez szomorú. És szeretne néhány szót szólni a védelmében, így utoljára?
Utoljára? Nekem sosem lesz olyan, hogy utoljára – kacagott.
Miért hiszi mindegyikőtök azt, hogy olyan rohadtul okos, és mindig igaza van? A korotok gőgössé tesz titeket – pattanok fel a székemről, majd a pisztolyom csövét a homlokához emelem.
A vámpír szeme hatalmasra nyílik, vörös írisze szinte elbújik a pupillája mögé.
Semmi sem halhatatlan. Ez a titok.
Aztán fejbe lövöm. Ennyire egyszerű az egész.
Körbenézek, hallgatózok; a zene és a csevegés továbbra is folytatódik. Ez a kocsma jó választás volt, akárcsak a hangtompító használata. Nincs itt más, csak a bárgyú, iszákos birkák nyája.
Felkapom a fickót, majd átkarolom, mintha csak támogatnom kéne. Senkinek sem tűnik fel, senki sem állít meg, azt hiszik, hogy tacsak részeg szerencsétlen, és nem bír a saját lábán hazamenni. Kiviszem egy sikátorba, majd egyszerűen szíven döföm egy karóval. Szinte érzem, ahogy az eddig „élő” test kiüresedik, aztán kiszikkadt porhüvelyé válik. Ezzel vége. Bizony, egy végtelen élet is kioltható. Ennyit az öröklétről – húzódik fanyar mosolyra az ajkam.
Minden egyes vadászatomnak úgy állok neki, hogy talán most, végre lesz egy lény, aki megcáfolja az elméletem. De az összes csalódást okoz, sajnos, mindet meg lehet ölni.
Ez olyan kiábrándító!
Minden, meg mindenki léte véges, csupán egyetlen kivétel létezik: a számok. Ezért is tanultam matematikát az egyetemen, amikor még hétköznapi életet éltem, és nem is sejtettem, hogy a rémtörténetek mind valóságon alapulnak. Mindig elbűvölt a számok hatalma. Igaz, hogy csupán elvont és fogalmi szinten léteznek, de képesek arra, amire semmi és senki más sem: a fektetett nyolcas náluk nemcsak a látszat. Az is marad, ami. Nem porlad el, mint anyám hullája a sírban, akit egy vérfarkas tépett szét, vagy a húgom, akit a rohadék bezabált és megemésztett. A családom gyilkosa volt az első pórul járt célpontom, aki azt hitte magáról, őt nem fenyegeti a halál sóhaja.
Ha a valóságban is lennének végtelen, halhatatlan teremtmények, akkor felborulna az egyensúly, ami nem igazságos.
Kilépek a háztömb takarásából, elrakom a fegyvereim, és elégedetten felsóhajtok: ma is győzedelmeskedtem a halál felett, nyertem egy újabb napot! Mindennap megküzdök a végzettel, meg kell küzdenem, különben elpocsékolom a tudásom. Egy pszichopata sorozatgyilkos rögeszméje, vagy csak a gyakorlatiasság szól belőlem? Nem tök mindegy? A halhatatlanság titkát keresem, és azt csak így lelhetem meg.
Befordulok egy utcasarkon, majd hátrahőkölök és teljesen összezavarodok. Az előbb megölt vámpírral találom szemben magam.
A mosoly nyomban lefagy az arcomról. Ez egy átkozott vicc?!
A szemem sarkából a testet keresem, de nincs ott, ahol hagytam. Már nem hever a betonon! Nem halt meg?! Bravó! Ez a csávó tud valamit!
Kiáltani, vagy a fegyverem után nyúlni már nincs időm, csak a kárörvendő kacagást hallom és a szürcsölést, ahogy a nyaki ütőeremre tapasztott szája szívja ki belőlem az életet…
Kétkedve és dühösen halok meg. Vérbe fagyva, megszégyenülve.
A következő pillanatban újjáéledek, nézem, ahogy a gyilkosom fütyörészve továbbáll. Ó, ez a nyavalyás arrogancia! De másképp lehetetlen, nem igaz? Ahhoz, hogy kiolthasd valaki életét, el kell hinned magadról, hogy értékesebb vagy tőle. Életrevalóbb.
Körbenézek az utcán, majd meglátom önmagam elterülve a betonon sápadtan és mozdulatlanul egy gusztustalan, húgyszagú húsdarabként. Aztán új mivoltomat kezdem szemlélni. Remegő és áttetsző kezem nézegetem, ami minden tárgyiasítható tudásnak és létező tudománynak ellentmond. Materialista tudatom ebben a pillanatban adja fel a szolgálatot. Talán a számokon kívül nem csak a vámpírok élete, hanem még a lélek léte is a végtelenségbe tart?
Ebben a pillanatban a hátam mögött egy hatalmas fénygömb jelenik meg. Sugárzik és dagad, egyre nagyobbá és nagyobbá válik, amíg a fénycsóvák felém nem kapnak. A fény, a túlvilág, Isten… tehát mind létezne? Nem! Csupán hallucinálok vagy álmodom, csak erről lehet szó! A bal oldalam már csaknem elnyelte a fény, amikor kivergődök az útjából, majd futok, egyre csak futok, ameddig bírok…

Mert már vár rám a vég. Másképp nem lehet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése