Google+ Followers

2013. november 27., szerda

Decran: Unalom

Mindenki azt kérdezi, miért tettem.

Emlékszem arra a napra, a falon kattogott az óra, még együtt vettük apámmal, mielőtt szó nélkül elhagyott volna minket. Vörös mutatói voltak, a közepén egy eperrel, és minden számjegyet mókás vonalak formáltak. Én a konyhában ültem, a rántottámat túrtam, és néztem, ahogy a kés élén csillog a napfény. Kopogtattak.

Tik-tak.

Nehéz felidézni az összes részletet. Egyszer azt olvastam valahol, hogy ilyenkor minden apró mozzanat az agyunkba ég, a fehér ruhájának lebbenése, a kecses topogás, ahogy a konyhapulthoz sétál, hajának selymes suhogása, és azt a rémült tekintet, melyben egyetlen másodperc alatt tört össze minden. Érdekes, engem csak egyetlen jelenet kísért azóta is: a cigarettájának égő parazsa.

Tik…

Vajon meddig jutottam volna, ha az első sikoly után elfutok?

…tak.

Minden olyan egyszerű volt. Egyszerű, mint amikor a kosárlabdapályán megvertek, mert nem hordtam én is menő atlétatrikót. Egyszerű, mint amikor az anyám velem ordibált, engem okolva, hogy az apám kilépett az életünkből, az én különcségemmel, beteges képzeletemmel, zárkózottságommal magyarázva, noha sokkal valószínűbb, hogy már évek óta nem dugtak egy jót, és apám talált valaki jobbat. Valakit, aki legalább főzni tud normálisan, és nem egy rohadt rántottával kell beérnünk ebédre és vacsorára. Ha megtehettem volna, vele megyek. Az lett volna a legegyszerűbb… Így csak egy penge és a kibuggyanó vér egyszerűsége jutott nekem. Az élet szép.

Tik-tak.

Azonnal elvittek magukkal a rendőrök, a konyha fekete-fehér csempés padlójára száradt karmazsin több kérdésre válaszolt, mint ami azokban a tompa agyakban megfogalmazódhatott volna. Aztán persze megkezdődött a vallatás, de képtelen voltam bármit is mondani. Nem szólaltam meg már huszonkét napja, vizsgáltak orvosok, pszichiáterek, fenyegetőztek és könyörögtek, még anyám is produkált pár krokodilkönnycseppet (miért, drága Lazar, miért, drága kisfiam?), de semmi eredmény. Sokkos állapotban lennék még mindig? Vagy csak játék az egész? Hiszen annyira unatkoztam egész életemben, hogy nekem is kijár egy kis szórakozás. Nem voltak barátaim, nem voltak szüleim, csak magam voltam… igen, lehet, hogy ebbe egy idő után tényleg beleőrül az ember. De most olyan izgalmas minden, én vagyok a középpontban, látni akarják, amit én láttam akkor.

Tik…

Mindenki azt kérdezi, miért tettem, pedig erre csak ő tudna válaszolni…

…tak.

Ha jobban belegondolok, mégis emlékszem mindenre. A kertajtón kopogtatott, szája szögletében furcsa mosoly bujkált. Ő is ugyanolyan különc volt, mint én. Bogarakat égetett, kínzásokról olvasott, istenkáromlásról mesélt; már régóta találkozgattunk titokban. Rajongtam érte. Azt hiszem belé is szerettem. A maga módján gyönyörű volt: nagyon világosbarna, szinte narancssárgán világító szemek, melyekben mindig a talány pulzált, torz mosoly, meglepően ártatlan arc, és hosszú, egyenes, fekete haj. Sosem kérdeztem a nevét, de biztos olyan izgató, rettenetes és bársonyos volt, mint a fehér nyakán csordogáló vér. Beengedtem, váltottunk egy rövid, nyelves csókot, és szokásához híven beleharapott az ajkamba. Utána kecsesen a konyhapulthoz sétált, lebegett fehér ruhája, aztán fölpattant a márványlapra, ahol anyám keze által már annyi remek étel szenvedett csúfos halált. Cigarettára gyújtott, lassan szívta, és úgy világított a parázs, olyan perzselő narancsságán, mint két égő szeme. Elpöckölte a csikket, majd széttárta a lábát, én pedig sután, felizgulva támolyogtam hozzá. Benyúltam a ruhája alá, majd lassan, nagyon óvatos mozdulatokkal simogatni kezdtem apró mellét. Ő egyetlen sóhajt lehelt a fülembe, és a meleg párától felállt minden szőr a nyakamon. Lángoltunk mindketten.

Tik-tak.

Hirtelen kiszökött a kezeim közül, és lehuppant a földre, hajszálai selymesen szálltak. Kacagni kezdett, majd felkapta a kést, amivel előbb a rántottát szeltem apró darabokra. Villogott rajta a fény, mindkettőnk tekintetét vonzotta a pengén táncoló vágy. Kipirult az arca, és tudtam, hogy valami örültségre készül. A nyakához nyomta a kést, az egyik pillanatban még mosolygott, aztán a tekintete ezer darabra tört. Nem akart rosszat, nem akart meghalni, ezt láttam kigyulladt szemében. (Anyám valamiért mindig élesre fente a késeket, mintha ezzel akarná ellensúlyozni konyhai ügyefogyottságát.) Úgy szaladt bele a penge a bőrébe, mintha az vaj lenne… kibuggyant valami vörös… előtört egy kiáltás… Rögtön bepánikolt, ösztönösen hátralépett, de az asztalba ütközött, és a keze megrándult. Oldalra és felfelé. Mindenfelé vér spriccelt. Újabb rémes sikoly, a kés csörögve hullott a padlóra, ő pedig rázkódni kezdett, esetlenül a nyakához kapott, melyen egy újabb száj nyílt, belőle bizarr vízesés bugyogott. (Hallottam, ahogy a fejük felett kattog az óra vörös mutatója.) Az asztalra dőlt, magával rántotta a tányéromat, majd szilánkok kíséretében érkezett a fekete-fehér csempés padlóra. Egy idő után már nem mozdult… és a narancsos tekintete elhamvadt, akárcsak egy eldobott cigarettacsikk.

Tik…

Én pedig addig álltam ott, kővé dermedve, amíg a rendőrök meg nem érkeztek; a cipőmet édes törődéssel rajzolta körül a vér.

…tak.

A szomszédunk hívta ki őket a sikoltások miatt, azt hitték, valami családi perpatvar. Mennyire berezeltek, mikor meglátták a vértől mocskos konyhát, és azt a visszataszító hullát, ami életében olyan ártatlan és szép volt. Utasításokat ordibáltak, fegyvert fogtak rám, de én egy percig sem ellenkeztem. Csak tegyék a dolgukat, lássuk, mi lesz a következő lépés. Bármi jobb annál, mint tovább élni nélküle, anyámmal és a főztjével.

Mondtam már, hogy aznap találkoztunk először, amikor megvettünk az epres órát apámmal? Ő volt az eladó, beugrott a nagynénje helyett. Rögtön észrevettük a másik íriszének mélyén szörnyetegként szunnyadó lehetőségeket.

Tik…

Sosem hittem volna, hogy ilyen rútul szegnek meg egy ígéretet.

…tak.

És nem maradt utána más a vörös mutató kattogásán kívül csak egy idegesítő kérdés: miért tette?

Azt hiszem, sejtem a választ, hiszen olyan hasonlóak voltunk.


Ő is csak unatkozott egész életében.

1 megjegyzés:

  1. Tetszik, amit írsz, bár néha csapongsz. Átmenetet érzek két szélsőség között. Az egyik pont az a mocskos képzeleterő, amit ugyan lehet fejleszteni és meghatároz téged, a másik viszont olykor egy "Mrs. Dalloway" féle finomság, ami az én véleményem szerint hátráltat. Úgy érzem, hogy sokakhoz hasonlóan Te is ennél az írásnál, feszeget egy határt, de nem meri átlépni azt. Olvasd végig újra azzal a kínnal, amit időnként érzel és meglátod a sarkalatos részeket, amelyek visszafogják a sztorit.
    Üdv
    G

    VálaszTörlés