Google+ Followers

2016. július 2., szombat

Craz: Sellő

Gracza Balázs illusztrációja


Ha sok ezer élőlény hal meg egy időben, egy helyen, kinyílnak bizonyos kapuk...

A folyópart túloldalán pislákoló fáklyák fénye cikázó tükörképként derengett a víz felszínén, keretbe foglalva a halott kérészeket. Sodródó tetemek tarkították a habokat, egynapi élet elmúlással borítva virágba a Tiszát. A lány a vízparton guggolt, kezét csuklóig a hűs hullámokba merítette, és a csillagokra nézett.
Hány tavaszt láttatok már onnan fentről, gondolta, s megannyi emberéletet. Messzeségbe vesző szemetek előtt hány nemzedék lepergett, mint szélfútta homok, s ti maradtok változatlanok, konokok. Nem vagyok más nektek én sem, csak múló pillanat, sodródó porszem a tavaszi szélben. De ez a tavasz akkor is jobb napokat fog hozni, és ez az esztendő is boldogabb lesz, mint a nemrég elmúlt 1868.
A lány felállt, majd elindult a híd felé, közben a legközelebbi pillér körüli örvényeket figyelte. Valami megcsillant nem messze tőle. Megállt, és összehúzott szemmel kémlelni kezdte a területet. Rövid ideig nem történt semmi, majd egy kéz emelkedett ki segélykérőn a vízből, mellette pedig pikkelyeket látott megcsillanni.
A lány gyorsan lehúzta csizmáját, ledobta az őt akadályozó ruhadarabjait, és elindult befelé a parti sekélyesben. A kéz közben eltűnt, a víz kavarogni kezdett helyén. Erős késztetés hívta, s ő térdig, majd derékig gázolt a mind hidegebb vízbe. Ekkor újra látta a pikkelyeket megcsillanni. Vett egy mély lélegzetet, majd lebukott, és széles mozdulatokkal úszni kezdett.
Pár perc múlva elcsitultak a keltett hullámok, a vízfelszín megnyugodott. Egy elkésett kérész esett a folyóba – azon a napon az utolsó.

– Ennyi még nem lesz elég? – kérdezte a srác. Megrázta a kezében tartott befőttesüveget, amelyben egy kevés víz felszínén döglött rovarok kavarogtak.
– Inkább legyen több, minthogy még egyszer ki kelljen jönni értük. Tudod, hogy csak ilyenkor lehet ilyen sokat látni belőlük. – A lány a víz felé nyújtózkodva kiemelt még pár kérészt a lepkehálójával. Nem épp erre tervezték, de a célnak megfelelt.
– Vigyázz, még a végén belepotyogsz a folyóba! Vagy száz éve itt lett valaki öngyilkos.
– Nyugi, tudok úszni.
– De hideg a víz. Én semmi esetre sem mennék bele.
– Ó, biztos? – kérdezte a lány nevetve, majd lerúgta cipőjét, kibújt nadrágjából, és egyre szélesedő mosollyal arcán hátrált a partról. – Semmi esetre se?
– Lökött vagy! – felelte a fiú vetkőzés közben.
– Tudom. Ezért szeretsz, nem? – incselkedett a lány, miközben a partra dobta utolsó ruhadarabját is.
Eleinte a hideg víz kellemetlenül ölelte testüket, így hát ők is öleltek. A Tisza hullámai lustán nyaldosták körül őket, így hát ők is nyal..., izé hullámokat keltettek – egyáltalán nem lustákat; egyre gyorsulóbbakat, egyre hullámosabb hullámokat.
A lány felfeküdt a víz felszínére, és combjával kapaszkodott. A csillagok ridegen, közömbösen néztek le rájuk, tapasztaltak már ilyet. Most, a múlt évben, száz éve és ugyanannyi emberöltőre visszamenően. Látták az egyre közeledő örvénylést is – ők látták.
Pár perc múlva elcsitultak a keltett hullámok, a vízfelszín megnyugodott. Egy elkésett kérész esett a folyóba – azon a napon az utolsó.

készítette: Vivi Zhao


Ez az este is elbaszódott, gondoltam, majd a folyópart felé vettem az irányt, semmi kedvem sem volt hazamenni. Kibontottam még egy sört az éjjelnappaliban szerzettek közül – még a végén felmelegszik.
Serényen kortyolgatva vágtam át a kis ártéri ligeten; kevésbé serényebben. Néha kijöttem ide, ha szar kedvem volt. Tudtam, hogy ez a hely a fák között bujkáló emlékeivel változtat rajta. És úgy is volt. Mindig még szarabb kedvem lett.
Eleinte úgy gondoltam, hogy az az emlék, annak a tavaszi napnak az emléke, amikor itt vele voltam, majd elhalványul, kifakul, és nem fog annyira fájni. Bizony, ennek a helynek varázsereje van. Mert ugyanúgy fáj!
Kiértem a partra, a túlparti közvilágítás összemaszatolta a lebegő hullákat. Elnéztem a sodródó kérészeket, és egyre sürgetőbb érzés kerített hatalmába. Sarkon fordultam, az egyik fához léptem és lehúztam a sliccemet. Mégse hugyozhatok a Tiszába, szerintem zavarná a benne szexelő halakat.
Akkor a tiszavirágokat is szépnek láttam, most csak annak, amik valójában: döglött bogarak. Bár a folyókat szeretem. Partjukon állva sokszor rám talál ugyanaz a hangulat. Valami változó és mégis állandó. Mintha csapdába zárnák az időt. És most is ott az a furcsa életérzés Kusturica Undergroundjából; hulla, folyó, hiány...
Felsandítottam az éjszakai égre, de a csillagokat túlnyomólag felhők takarták. A maradékot meg legyőzte a fényszennyezés. Fényre fény – ja, kutyaharapást szőrivel, méláztam majd söröztem.
Elnéztem a híd irányába, és beugrott a Gyalog galoppból a Fekete lovag. Meg a halál szakadékának a hídja. Hátizsákomba túrtam egy újabb sörért, amikor nem messze valami csobbant.
Úgy tíz méterre láttam valami furcsa örvénylést, sodrásiránnyal szemben haladt. Rámarkoltam a dobozra, és kirázott a hideg. Nem a zsákban matató kezem lett libabőrös, hanem a hátam. Az örvényből egy kéz emelkedett ki. Egy kecses női kéz, ezüstös pikkelyekkel.
– Elhagytad a kardodat, kisanyám? – érdeklődtem a hullámoktól, csak amúgy bátorításképpen. Mintha meghallotta volna, a lény – a lánylény – derékig kiemelkedett.
– Gyere! – intett felém. A lábam magától mozdult.
Cipőstől-ruhástól battyogtam bele a folyóba, nem tudtam irányítani a mozgásomat, csak a doboz sört szorítottam – hátha erőt meríthetek belőle.
Egy ideig csak a cicijét bámultam, majd amikor a vízszint elért egy bizonyos magasságot, felszisszentem. Kihúztam magam, és akkor már csak a szemét láttam. Érintése selymes volt.
Pár perc múlva elcsitultak a keltett hullámok, a vízfelszín megnyugodott.

A parton ültem ázottan. Szomorúan állapítottam meg, hogy az utolsó doboz söröm veszett az imént hullámsírba, majd megpróbáltam rájönni, mi is történt. Régebben hallottam hülye mendemondákat, olyan városi legendákat az itt öngyilkos emberekről. Nos, úgy tűnik, akad valami alapjuk. Én pedig még városi legendának is ócska vagyok!
Elmerengtem az elmúlt perceken. Szerintem a csókjával nem csak egy fél korty sörízű nyálat szívott ki belőlem, hanem pár kósza gondolatot is. Tuti, hogy megijedt tőlem.
Szerintem azért engedett el, mert csak a reménykedő, a boldog embereket öli meg. Ez megnyugtató; hosszú életem lesz – nyúltam volna a következő doboz sör után. Eh, vissza kell mennem az éjjelnappaliba.

Nem messze egy elkésett kérész esett a vízbe, ezen a napon az utolsó.



A novella megjelent a Black Aether 2. számában, 2016. júniusában

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése