Google+ Followers

2016. március 28., hétfő

Johhny Silver: Fúria

Gavi a sarokból nézte végig az átváltozást. A lány bőre elfeketedett, felhámlott, a lefoszló bőr alól csillogó pikkelyek bukkantak elő. Hátára omló éjszín fürtjei megelevenedtek, tekergőzni kezdtek, mérges sziszegés töltötte be a csarnokot. Alekto elhajította a szétszakadt áldozati lepet, aztán kivárt egy másodpercet, mielőtt a kiterjesztett denevérszárnyait bámuló férfi felé lépett. Fáklyát emelt ki a fali tartóból és baljával a magasba emelte. A bőrredők közül rézszöggel kivert korbács került elő, ami hangos sivítással Siddiq felé lódult. A varázsló hátratántorodott, az oltárnak esett, arcát elkerülte a csapás.
Alekto, ne! – kiáltotta a hajósinas, azonban a fúria továbbra is mereven előre nézett.
Mindössze két napja ismerte a lányt és már két napja szerelmes volt belé. A város kifosztásánál Gavi nem lépett partra, a homokos fövenyre futtatott hajóból nézte, ahogy a kalózok hármas csoportokban járják végig a házakat. Az ellenállást fél tucat öreg és néhány elszántabb nő jelentette, akik a harchoz szokott férfiakkal nem értek fel. Csóva repült néhány házra, a lángok elől az utolsó bujkálók is a szabadba menekültek. A fiú látta, ahogy az első tiszt a lándzsájára tűzve magasba emelt egy fejet, hallotta a diadalüvöltést, a földre rántott asszonyok első sikolyát, a tűz távoli ropogását. Elfordult, az árboc tövében lévő állványra akasztotta a rövid tengerészkardot, aztán a hajó gyomrába vezető lépcső felé indult.
A fekete hajú fiatal nőt akkor látta először, amikor a martalócok a fedélzetközbe terelték foglyaikat. Ruháját megszaggatták, arcát korom és homok elegye lepte, mégis felszegett állal lépkedett a siránkozó társai között. Az ajtónál bámészkodó fiúra mosolygott, akinek ettől rogyadozni kezdett a lába. A kifutás után Gavi egy vödör vizet egyensúlyozott le a lépcsőn, ám az őr egy hatalmas pofon kíséretében elkergette, mielőtt ismét láthatta volna a lányt. Éjjel a telihold fényében egyetlen villanásra feltűnt a lány a fedélzeten, miközben többi fiatal nővel együtt a kapitány kabinjába rángatták. A hajósinas összeszorított ököllel bámulta a kabinablakban mozgó árnyakat, aztán sarkon fordult és felmászott az árbockosárba. Összegömbölyödött a tartalék vásznon, ujjával bedugta a fülét, megpróbált elaludni, a tivornya hangjai azonban hajnalig kísértették.
Reggel egy kancsó vizezett borral, az ingébe rejtett vastag szelet kenyérrel és sajttal lopózott be a kormányállás alatti kabinba. Felnézett a recsegő deszkákra, a réseken keresztül látta, ahogy Abder ritmustalan léptekkel átvonult az egyik oldalról a másikra.
Gyerünk férgek! Fel a vitorlákkal! – ordította a kapitány reszelős hangon.
A lány a földön ült, csupasz hátát a falnak vetette. Nyakán rövid lánc feszült, a végét az ágy lábához rögzítették. Szája feldagadt, a jobb szeme alatt véraláfutás feketéllett. Sötét haja csapzottan tapadt napbarnított bőréhez. Maradék ruhájánál csak az ágy melletti vödör bűzlött jobban.
Gavi ujját a szája elé tette és megmutatta az ennivalót. Nézte, ahogy a fogoly korgó gyomorral eltünteti az ételt, közben ügyelt, hogy csak kis kortyokban igyon. Néma mutogatással jelezte, később még visszajön, aztán gondosan a padló réseibe söpörte az árulkodó morzsákat. Indulni készült, amikor a lány megfogta a kezét.
Köszönöm! – súgta erőtlen hangon.
A hajósinas gyorsan a lány szájára tapasztotta a kezét, megrázta a fejét, majd szabad kezével körbeintett. Fejük felett a borgőzös hang az orr irányába távolodott, azonban a közelben deszkák nyikordultak, ahogy valaki elment a kabin előtt. A fiú elvette a kezét a lány arca elől, felkapta a mocsokkal teli vödröt, félénk mosolyt villantott a rab felé, majd kilépett a fedélzetre.
Abder áthúzat a gerinc alatt, ha rajtakap a lánnyal!
Judd a korlátnak támaszkodott, egy almát dobált egyik kezéből a másikba.
Abder megnyúzat, ha meglátja, hogy dézsmálod a hordóját! – vágott vissza a hajósinas.
A harcos kettőt harapott az almába, a maradékot nagy ívben a hajót követő cápák közé hajította, aztán rántott egyet a kardövén.
Alig várom, hogy megpróbálja! – vigyorgott a fiú képébe, majd sarkon fordult. Dübörgő léptekkel vonult el a lejáró felé.
Gavi kötelet hurkolt a vödörre, aztán a vízbe hajította. Kedvelte a zömök férfit, aki néhány hónappal korábban csatlakozott a legénységhez. A harcos úgy bánt vele, mint idősebb fivér a vadóc öccsével. A többiekkel ellentétben soha nem emelt kezet rá, legfeljebb néha megborzolta a rakoncátlan fürtjeit. Akadtak éjszakák, amikor a férfit az előárbocnak dőlve találta. A csillagokat bámulta, közben egy szokatlan dallamot dúdolt. A fiú, amikor tehette csatlakozott hozzá, ilyenkor izgalmas történeteket hallhatott a pislákoló fénypontok legendáiról.
A fiú megrázta a fejét. A csillagos ég helyett egy sercegő fáklyákkal megvilágított barlangot látott maga körül, a kellemes szellő helyett áldozati állatok perzselt zsigereinek nehéz szaga lengte körbe. A falon torz árnyékok mozogtak az aranyszálból kifeszített pentagramma fölött. A barlang túloldalán Judd hátulról lerántotta a varázslóinast, két karját fojtófogásban átkulcsolta a nyaka körül. A sötét bőrű fiú tehetetlenül vergődött a szorításban, míg végül megfeszült teste elernyedt. Lánc csörrent, ahogy a harcos átfordította a sovány testet és kutatni kezdett a tunika zsebeiben.
Siddiq erősödő mormolása elvonta a hajósinas figyelmét a barátjáról. A varázsló előrenyújtotta tenyerét, amiben tüzes gömb izzott fel egy pillanatra. A férfi felsikoltott, ahogy a fúria következő csapása felszakította fekete szegélyes bíbor köpenyét. Vérpermet hintette be a középen álló fehér márványtömb fedőlapját. Kétoldalt a bronz parázstartók felizzottak, pattogó szikrákat vetettek. Nehéz füst gomolygott elő belőlük, ami zavaros vízként hömpölygött le a lépcsőkön.
Alekto beszélni kezdett, szavait egyenesen a varázslónak intézte. Gavi tucatnyi kikötőt megjárt, ám még hasonlót sem hallott soha, a férfi arcából viszont kifutott minden vér. A varázsló nagyot nyelt, kezeit megadóan a lány felé emelte. A fekete pikkelyeken megcsillant a magasba emelt fáklya imbolygó fénye. A fúria fejét oldalra billentette, úgy hallgatta az akadozó választ.
Gavi oldalra sandított, barátja tekintetét kereste, ám Judd a saját kiszabadításával volt elfoglalva. A harcos hátrahagyta a varázslóinast, kulcs híján a lábát a falnak vetette, a láncot áttekerte a karján, hátán az izmai pattanásig feszültek az erőlködéstől. A fiú tudta, hogy segítségre van szüksége, mégsem mozdult. A sűrű köd eltakarta a baljós alakzatot és elzárta a bejárat felé vezető utat. Eleven lényként mozdult, mintha saját akarattal rendelkezne. Lassan keringett a lépcsőn mozgó alakok körül, ám elkerülte az érintkezést velük. A fáklyafény korábbi árnyait új formák váltották fel, melyek megállás nélkül változtatták alakjukat. Előbb egy kar sejlett fel, amin görcsös karmokká váltak az ujjak, később egy patás láb körül suhant el egy villás farok, végül háromszögletű fej tűnt elő.
Alekto kezében megvillant a korbács, a varázsló ordítása hosszan visszhangzott a falak között. A fúria oldalra lépett, arca merevnek tűnt, akár egy maszk, amiből aranyszínű szemek villogtak. A hajósinas megbabonázva hallgatta, ahogy pattogó hangon válaszolt a nyüszítő könyörgésre. A fiú tudta, az egész a varázsló miatt történt. A dühöngő vihar, a pengeéles sziklákon szétzúzódó hajó, a part közelében rajokban támadó cápák, a kalózok halálsikolyai, a rongyos szolgák, akik álmukban csaptak le rájuk a parton, és végül a barlang. Hallott már kikötői mesét a bosszúálló fúriákról, azonban részegek hablatyolásának tartotta, és soha nem gondolta, hogy egyszer látni fogja az egyiküket.
Siddiq az oltár tövébe csúszott, egyik kezével összehúzta magán köpenyét, másikat az ölébe ejtette. Hosszan beszélt, hangja elvékonyodott, alázatosnak tűnt. Alekto pattogó hangon válaszolt kérdésére, közben a korbácsot maga mellé engedte. Nem látta a mögötte kavargó szürkeséget, sem a felé rohanó harcost. Judd messziről ugrott és ledöntötte lábáról a lányt. Együtt gurultak le a lépcsőn. A haj helyén tekergőző kígyók vadul kaptak a férfi felé, aki elrántotta a fejét a méregfogak elől.
Mit tettél, te bolond! – kiáltott Alekto.
Gavi kiugrott a rejtekéből, magával után vonszolta Judd kardját. A férfi elgördült a lánytól és feltérdelt. A fúria felpattan, a korbács a magasba emelkedett a kezében. A harcos felé lépett, ám a lábánál robbanó tűzgolyó a földre döntötte. A kígyók dühödten felszisszentek. Alekto nagyot nyögött, szeme sötéten villant, az egyik sziklába kapaszkodott, felhúzta magát. Felkapta a fáklyát és a fegyverét, az oltár felé fordult, aztán megtorpant. Siddiq újabb tűzgömböt készített elő, a következő támadásra azonban nem maradt ideje. A túlvilági lény kibukkant az oltalmazó ködből és céltudatosan lépett fel az emelvényre. Lehajolt, megszaglászta a vért, torkából hörgés tört fel. Amikor felegyenesedett, tűzlabda pattant le a mellkasáról, ami visszhangzó morajjal zúzott szét néhány szikladarabot a hajósinas feje fölött. A fiú a harcos felé csúsztatta a kétkezes kardot, majd behúzott nyakkal menekült vissza korábbi búvóhelyére a záporozó kövek elől.
Judd némán támadt, a tenyérnyi széles penge nagy ívben lendült. A nehéz fegyver átszaladt a ködön és szikrát szórt a lépcsőkön. A lény vaskos karja oldalra lendült, a férfi az ütéstől hátratántorodott, a kard kiesett a kezéből. A harcos térdre rogyott, mellkasig merült a gomolygó szürkeségben, Alekto átugrott felette és a fáklyát a füstbe lökte. Bömbölés töltötte be a barlangot, karmok hasítottak a fúria felé, aki lebukott az ütés elől. A csapás a feltápászkodó férfit érte.
Gavi hallotta a borda reccsenését, ahogy barátja nekivágódott a szikláknak, majd látta lecsúszni a fal tövébe. A kard ott hevert a férfi közelében, ám az nem nyúlt utána. Judd előre dőlt, vért köpött és az oldalát tapogatta. A hajósinas a hátát a szikláknak vetette, onnan figyelte, ahogy Alekto hol a fáklyával, hol a korbáccsal támadta a ködben mozgó alakot. A lány folyamatosan mozgott, sikeresen távol tartotta magát a záporozó ütésektől. A fiú egy darabig figyelte a küzdelmet, majd előhúzta ingéből a parittyát, zsebében pedig kitapogatott egy gömbölyű követ. Amikor felnézett, látta, hogy a lányt oldalra perdült, a denevérszárnyak burokként zárultak össze körülötte. A gyengének tűnő bőrlebenyen szikrát vetettek a lecsapó karmok, ám átszúrni nem tudták. Alekto kiegyenesedett, szárnyait kitárta, a következő pillanatban pedig eltűnt Siddiq robbanó tűzgömbjében.
Judd megmozdult a fal tövében, kezét az arca elé emelte, résnyire nyitott ujjai közül nézte a lángokat. Állán megfeszültek az izmok, szája vértelen vonal volt csupán. A nyögését elnyomta a varázstűz pattogása, amikor feltápászkodott. Nem nyúlt a fegyvere után, dülöngélő léptekkel nekiindult a ködnek. A lépcső tetején Siddiq újabb tűzgömböt készített elő, aztán hagyta egy villanással elenyészni, ahogy félreugrott egy csapás elől. Behúzott nyakkal menekült az oltár mögé, ahol azonnal kántálni kezdett, miközben szemét egy másodpercre sem vette le a megidézett lényről.
Alekto a szárnyaiba burkolózott, a lángok nagyot lobbanva kihunytak körülötte. A fölé magasodó teremtmény elfordult a kopasz férfitől, a fúria felé lépett, az ökölbe szorított kéz átzúgott a levegőn. Az egyik szárny lehanyatlott, a korbács kiesett a lány kezéből. Alekto elfordult, utána nyúlt, patás láb puffant a bordái között. Fájdalmas kiáltással ért földet, a sérült szárnya szétterült a földön. A kígyók tátott szájjal hajladoztak a fején, fogaikon méreg csillant. A fúria felült, magasba emelte a fáklyáját és ráfújt. Öles lángnyelv nyalt végig a füsttakarón, az üvöltésbe beleremegtek a falak.
Gavi látta, hogy a lány a korbács felé mozdult, miközben az oltár túloldalán Judd megragadta a varázslóinas hulláját és vonszolni kezdte az emelvény felé. A fiú felemelkedett, kilépett a fal takarásából és pörgetni kezdte a parittyát. Szeme sarkából látta a lépcső aljában a harcost, aki két kézzel a feje fölé emelte a varázslóinas ernyedt testét, de figyelmét a célzásra összpontosította. A vöröslő szemű bestia az oltárra támaszkodott és Siddiq felé nyúlt, a varázsló pedig villámokat szórt a kitátott torokba. A hajósinas kivárt egy szívdobbanásnyi időt, aztán elengedte a parittya szárát.
A kő a varázsló homlokán koppant, aki lehanyatlott a márványtömb mögé. A démon karmai célt tévesztve csikordultak az oltáron. Alekto a levegőbe szökkent, a csapása nyomán fekete vér spriccelt szerteszét. A fúria a sebbe nyomta a fáklyát, majd az utána kapó bestia elől a ködbe menekült. Az idézett felhördült, a lány után perdült, amikor szembe találta magát az ordító Juddal. A harcos belehajította a testet a gomolygó szürkeségbe, aztán lerogyott a felé kapó vaskos kar elől. Sikoltás hallatszott, aztán elroppanó gerinc csikorgó hangja. A varázslóinas kitekeredett bábként lógott a karmok között, testén bíbor szikrák pattantak. Az idézett magasba emelte zsákmányát, aztán falrengető üvöltéssel eltűnt az örvénylő ködben.
A fiú kiejtette kezéből a parittyát. A lány nevét kiáltotta, ahogy eltávolodott a barlang falától, majd megállt a varázskeltette szürkeség peremén. Huzat söpört végig a barlangon, távolból szikláknak csapódó hullámok morajlását sodorta magával. Alekto karcsú alakja felbukkant az oszladozó füstben, sérült szárnyát maga után húzta a földön. Feltekert a korbácsát az övébe tűzte, aztán megállt a görnyedten álló harcos mellett. Judd a köveken beleégett pentagrammát bámulta.
Magától nem jön vissza! – szólalt meg a lány.
A harcos kiengedte az öklét, az oldalát fogva felegyenesedett.
Még szerencse – mondta, aztán a kardja felé indult.
Siddiq a lépcső tetején ült, vérző fejét tapogatta. Gavi egy sziklával a kezében felé indult.
Megállj! – szólt utána a fúria.
A hajósinas megtorpant.
Most kell megölni, mielőtt erőre kap! – mutatott állával az oltár felé.
Alekto mellé lépett, kivette a kezéből a követ és a fal tövébe hajította.
Az én feladatom a büntetés, nem a gyilkosság! – érintette meg finoman a fiú arcát, mire az elpirult.
Fém csikordult a kövön, ahogy Judd felvette a fegyverét.
Akkor megteszem én – lépett az oltár irányába a zsoldos.
A halál megváltás lenne neki – állt elé a lány. – Az istenek nem ezt rendelték a számára!
A férfi leengedte a kardot és a markolatra támaszkodott.
Soha nem értettem az isteneket! – mondta. – Túl sok férget hagynak életben!
Két szárnyas alak tűnt fel a bejáratnál, mire Gavi a sebesült harcos mellé oldalazott.
Megjöttek a nővéreim – intett feléjük Alekto. – Indulnotok kell!

Gavi kinyitotta a száját, aztán becsukta. Kézfejével letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, aztán hagyta, hogy Judd a vállára nehezedjen. Félrehúzódtak fúriák elől, majd a kardra támaszkodva lassan kibicegtek a napsütötte partra. Mögöttük hosszan visszhangzott a bukott varázsló sikoltozása.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése