Google+ Followers

2013. április 28., vasárnap

Ignácz Ágoston: Az én sárkányom


Mikor hajnalban nyugtalan álmomból felébredtem, éktelen rikácsolás és bömbölés határa között váltakozó ordításra lettem figyelmes. Lassan föltápászkodtam az ágyról, magamra kaptam a ruháimat, és álmosan megindultam lefele a lépcsőn. Kisvártatva megint hallottam az ordítást, de már vészjósló hangok, robaj is kísérte. Erre szaporáztam a lépteimet. Nagy házban laktam, amit még a nagyapám építtetett annak idején. Sok-sok szobával és folyosóval. A családi palotába, ha új vendég érkezett, bizony könnyen megesett, hogy eltévedt. Ám aki ismeri már a járást, viszonylag gyorsan átérhet az épület egyik végéből a másikba. Én már itt töltöttem a gyerekkoromat is, így nem okozott problémát az egyformának tűnő folyosók látszólagos labirintusa.
Csakhamar odaértem a szoba ajtajához, mely résnyire nyitva volt. Nem mertem benyitni, hosszú percekig álltam ott mozdulatlanul. Végre erőt vettem magamon egy jókora sóhaj kíséretében. Megfogtam a kilincset és kissé habozva bár, de benyitottam.
Szörnyű látvány tárult a szemem elé. A szobában minden szanaszét hevert; a bútorok feldöntve, mintha egy óriás pöckölte volna odébb a foteleket és az asztalt. Ám ahogy beljebb kerültem, ott termett előttem egy (a!) sárkány…
Dühödt, vén, otromba fenevad volt. Az az évszázados fajta, amelyik semmivel és senkivel sincs soha megelégedve és nem is lesz. Rá jellemző körülményeskedéssel bírált mindent és mindenkit. Most is ezt tette, még hajnalban sem lehet nyugta tőle az embernek… De ha jobban belegondolok, mikor van nyugta bárkinek is egy sárkánytól?
A bestia nyelve szinte tűzcsóvákat szórt, úgy ordítozott, kiabált. Mellső végtagjait felemelte, fejét az égnek szegezte. Háta meghajlott az évek alatt és az orra sem egyenesedik már ki. Randa látvány volt, de a sárkányok már csak ilyenek. A legrosszabb az egészben az, ha ilyenkor visszaszólok neki. Erre még idegesebb lesz, már a hanglejtésemből érzi, mik a szándékaim. Ugyanis hallani már alig hall, hiszen ránézésre is van pár száz esztendő mögötte. Hiába, a sárkányok akár örökké is elélnek, hogy megkeserítsék a férfiemberek és királykisasszonyok dolgát.
Emlékszem kellett jó pár év, mire egyáltalán meg mertem szólítani, jelenlétét megszokni. Ám a rikácsolásától folyton kivert a víz.
Mikor egy napon bemerészkedtem a várába, ahol a szépséges királykisasszonyát őrizte – strázsált mellette nap, mint nap –, akkor kezdődött az egész. Azon a napon is úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, és titkon azon imádkoztam, nehogy engem egyen meg vacsorára. Ugyanis csak akkor engedi el maga mellől a királykisasszonyt, ha a szépséges leány is úgy akarja. Az én szívem választottja úgy akarta. A sárkány morogva vette tudomásul, de hát a tény, az tény. Az esküvőre nem jött el szívesen, pedig már régóta szokás, hogy a sárkányt is meghívják az eseményre, elvégre szegről-végről rokonnak számít. Bevallom, én sem láttam szívesen. Az esküvő sem változtatott a dolgokon, talán még jobban gyűlölt, mint addig. Már akkor sem tetszettem neki, mikor megjelentem a várának fokán. Azóta sem csillapodott, pedig igyekeztem én a kedvében járni. Nem szeretek senkivel sem rosszba lenni. Sokszor tettem fel magamnak a kérdést: Vajon honnan jön ez a rengeteg gyűlölet? Már így született? Mert ehhez aztán tényleg születni kell…
Apropó! Ez a sárkány egy fejjel jött a napvilágra. Legalábbis ezt állítja magáról. Süsüre viszont egyáltalán nem hasonlít. Viszont elképzelhetőnek tartom azt is, hogy valaha több feje is volt, de ezeket elvesztette, s talán ezért nincs ki a négy kereke.
A látás már régóta nem az erőssége. Ennek ellenére mégis mindent észrevesz, ami neki nem tetszik, és ezt szörnyű gesztusokkal adja tudtomra. Fene az ízlését! Sohasem szíveltem egyetlen sárkányt sem. Talán az én sárkányomhoz képest száz másik is csak kezes bárány. De ez az egy, ami az enyém, amit nekem szánt a sors, bizony megállíthatatlan és megrendíthetetlen. Az egyetlen szerencsés a dologban az, hogy csak havonta egyszer jelenik meg a házamban. Viszont maga után rendszerint hatalmas kuplerájt hagy…
Váratlanul jön, és váratlanul távozik. Ebben igazi művész. Az embert pedig úgy megbabonázza, hogy csak áll bénultan. A férfiember szólni nem mer, így mindig ő győz.
Most a múltkori látogatása jutott eszembe. Az sem volt sétagalopp, sőt! Akkor is pirkadatkor érkezett a beste lelke, s édes álmomból riasztott föl. Hasonlóképpen hányta szét a lakásom. Arra gondoltam, hogy talán valamilyen átok ül rajtam, mert minden hónapban egyszer jön a sárkány, és hurrikánként porrá zúzza a berendezést, ripityára tör mindent. Kritizál mindent és mindenkit, ócsárolja a palotámat, leszedi a faliszőnyegeket, ostoba történetekről hadovál, és közben… folyik a nyála, mert már nyelni is alig tud. A szobákat mindig végigjárja, és persze egyiket sem illeti jó szóval.
 Ha beszabadul a konyhába, máris dühödten rámolja ki a hűtőszekrényt, és ordít, ordít és ordít. Bármilyen étekkel is próbálom meglepni, hogy azzal talán elterelem figyelmét, szétdobálja.
Őszintén szólva már nem azok az idők járnak, mikor a sárkány válogatás nélkül, mindent megevett. Talán a rossz időjárás vagy a kor, esetleg a hulló fogai az oka.
Ennek ellenére mindig próbálok a lehető legkedvesebb lenni vele, elvégre ő az anyós, az anyós… az én házisárkányom.

1 megjegyzés: