Google+ Followers

2016. július 30., szombat

Urbánszki László: Csak egy kutya volt

Rendőrségi híreink:
Erőszakos halált halt a nagyhatalmú képviselő.

Megrázó események tanúi lehettek ma délelőtt a Laguna utca lakói. Városunk legdivatosabb utcájában, a mindenki által ismert Alfredo Bonachella képviselő úr érthetetlenül brutális gázolás áldozata lett. A (sajnos) gyakori közlekedési kihágásairól híres Mr. Bonachella éppen legújabb típusú Lincoln kocsija felé közelített – Legolcsóbban a Colonel Autószalonban! –, amikor egy ütött-kopott terepjáróval elgázolták. Az elszörnyedt tanúk szerint az autó egészen lassan, hosszú idő alatt hajtott át sikoltozó áldozatán. Előre, majd hátra. Oda és vissza. A rendőrség példamutató gyorsasággal, tíz percen belül a helyszínen termett, ahol már csak a felismerhetetlenségig szétzúzott holttestet találta. Vezetője, szörnyű tette elkövetése közben – több ízben le is köpte áldozatát –, az alábbiakat ordítozta (idézet a fültanúktól):

Széttaposlak te gané! Lassan nyomom ki azt a dögszagú lelked, hogy gondolkodhass a múlt éjszakán. Szeretsz kocsikázni, ugye? Bulik után levadászni pár kóbor állatot? Most miért nem röhögsz, mocsok? Amikor a te csontjaid ropognak, már nem olyan mulatságos?”

Mr. Bonachella utolsó szavai (idézet):
Hiszen csak egy kutya volt… nyomorult, sz*ros kis dög!”

*
*
Néhány órával korábban.
*
*
A nap most bújt ki a házak mögül vörös fénnyel árasztva el a csendes kertvárosi utcát. Kevés meleget adott, jóleső érzéssel tartottam oda az arcomat. Az út menti bokrokon csillogott a harmat, csípősen friss volt levegő. Összehúztam magamon a hajnali hűvös ellen magamra rántott kopott melegítőmet. Nagyokat lélegeztem, kezdett oldódni bennem a feszültség.
Semmim sincs már, csak ez a kis szuka és az emlékek, de akkor is. Nem az a fajta vagyok, aki ezentúl siratja magát. Én akkor halok meg, ha összedőlt körülöttem a világ.
Vagy amikor romba döntöm!
Újra ez a szánalmas erősködés! Ilyenkor? Micsoda vadbarom ember vagyok? Ugyan ki ellen akarok harcolni, hisz minden rosszat én követtem el? Engem kéne agyonütnie valakinek, megérdemlem! Nem értem, miért akarja Isten, hogy éljek?
Mi a szándékod velem, Uram?
Mindegy! Visszamegyek az erdőbe, és elleszek magamban. A jószágnak enni kell adni, ennek a lelkes kis dögnek párt kéne keríteni. Lesz majd egy csomó apró kölyke, sok-sok pici Camilla. Eddig mindent kibírtam, ki fogom ezután is. Kibírom? Pálinkát főzök majd, össze-vissza lövöldözök és ordítozok a fák között. Szánalmas jövő. Ennyire telik, nincs jobb ötletem. Felfordulok majd, mikor eljön az órám és annyi!”

Camilla felszabadultan futkosott az úton, szemlátomást örült, hogy a szabadban van. Átszaladt a szemközti bokrok közé, és magas hangon ugatva játszani hívta a madarakat, akik tiltakozva rebbentek föl a bokrok ágairól. Egyre jobban távolodva, megjátszott vadsággal kergette őket. Hullámos, fekete bundája, ragyogó, barna szeme újra és újra eszembe juttatták a másik Camillát.
Hangos kerékcsikorgással fekete Lincoln vágódott ki a kanyarból, hátulja farolva csúszott az aszfalton. A hirtelen zajtól megszeppent kis jószág biztonságot keresve, átlósan rohant felém az úton.
Ne! Maradj ott! – üvöltöttem, és tehetetlenül, széttárt karokkal bőgtem az égnek: – Ne vedd el tőlem, Uram! Legalább őt ne!
A Lincoln dühödten felpörgő motorral gyorsított. A kutya majdnem átért, de a fekete autó, átvágva a szemközti sávba, az utolsó pillanatban elgázolta. Lehúzott ablakában villanásnyi időre feltűnt részegen röhögő vezetőjének arca, aki a kormányt csapkodva ünnepelte ügyességét.
A sárvédő kapta el. Összeroncsolt teste, mellkasomnak vágódva engem is fellökött. Fejemet bevertem a mögöttem lévő falba, néhány másodpercig nem tudtam magamról. Amikor magamhoz tértem, az összezúzott, szétroncsolt tetem ott feküdt mellettem. Csillogó, barna szeme örökre elhomályosult, hullámos bundája vértől feketéllett.
Ő is meghalt.

*
*
A történtek előtt pár perccel.
*
*
Camilla gyönyörű volt halálában.
Csodás fekete haja szétterült a párnán, mintegy gyengéden átölelve hófehér, finom csontozatú arcát. Az elmúlás nem torzította el, szinte csak elaludt. Lassan ment el, mindvégig engem nézett. Gyengéden, mélységes szerelemmel, csak nézett és nézett.
A gyerek rosszul feküdt, korábban jött a vártnál, és mire beértünk az erdei házból a városba, már nem tudták megmenteni őket. A mentőket sem hívhatta ki. Addig cseszegettem a telefonját azzal a hülye játékkal, míg kipurcant. Az meg fel sem merült bennem, hogy az enyémet otthagyjam.
Hiszen még csak nyolcadik hónapos terhes, ugyan mi történhet vele?” A nagymenő Mike, az agyatlan tuskó, nem gondolt rosszra.
Eszement módon nyomtam a gázt, átgázoltam volna bármin és bárkin, ha elém áll, mégis elkéstem.

Megöltem őt.
Igen, én öltem meg! Én a vagány, el akartam kapni azt a pumát. Mintha az Isten vert volna meg, amikor ilyenné tett! Miért nem tudom elfogadni, veszíteni is lehet? Hisz nem is érdekelt az a pár nyomorult baromfi, amit megevett. Az a szerencsétlen hiúságom, akkor sem enged feladni valamit, ha beledöglök, vagy ha más pusztul bele.
Mert tőlem nem lehet elvenni semmit. Pár kiló leveshúsért halt meg az asszony. Mi a szűzmáriáért kellett bemennem annyira mélyen az erdőbe? Követtem a kutyával, mint egy véreb. A kis nyikhaj szépen fogta a nyomot. Mennyire élveztem az egészet, én voltam a Mr. Mike, a vadászok királya, mert elkaptam azt a rohadt dögöt. Belekerült egy napomba, mindent elvesztettem, ami nekem fontos, de elkaptam. Szétvertem rajta a puskát. Az első lövés után bedöglött az a nyomorult fegyver.
És most itt fekszik kiterítve. Hazahoztam a városi lakásunkba, ne ott a klórszagú idegenségben legyen az utolsó óráiban. Azt mondták, megszakadt benne valami. Ha időben ideérünk, talán… de akkor sem biztos. Persze mindegy mit mondanak, és tudom, ki ölte meg.
Az, akiben a legjobban bízott.
Én!
Meghalt!
Nem lesz gyerek, aki rám hasonlítana vagy rá… mindegy. Bár a
szánalmas makacsságomat nem lett volna jó örökölnie. Nincs lurkó, aki a kettőnké. Meghalt, mert az embere egy barom. Bezzeg nagy Mike megmaradt. A hős, a vagány, aki megmutatta, mekkora állat. Hogy dögöltem volna meg anyám hasában, mert akkor élhetne.

Halott és milyen gyönyörű.
Nem látom a szemét, csak azokat a seprős szempillákat. Hogy tudott nevetni, ó én istenem! Amikor hátravetette a fejét és rázta a haját, csak úgy lobogott az a gyönyörű zuhatag. És az a mosoly…

Nem maradt más utána, csak ez a kutya. Neki is Camilla a neve, magunkkal hoztam, mert Ő kérte.”

Meredten lesi az ágyat és halkan szűköl. Éreznie kell, hogy baj van, hisz szinte sír. Gyerekesen magas hangon nyüszít.

Mindig ölelgette. Összedugták a fejüket és kacagtak. Igen mind a ketten, mert komolyan mondom, ez a dög ember módon nevet. Egyformán csillogott a szemük, amikor összebújtak. Ugyanolyan a színük. Mélytüzű sötétbarna, alig van pupilla. Esküszöm nincs különbség. Sohasem érdekeltek igazán a kutyák, mégis jó ránézni. Nem nagy vigasz, de legalább ő megmaradt. Lesz majd néhány kölyke, elfutkosnak az erdei ház körül. A vigyorgó pofáját látva olyan lesz, mintha az én Aranyom nevetne.
Hm. Még a bundája is hasonlít Camillám hajára, hullámos és fekete. Ha résnyire csukom a szemem, szinte őt látom.
Ki kéne vinni az utcára, hadd futkosson, én pedig kiszellőztetem a fejem.”


– Gyere Camilla, menjünk! Járunk egyet!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése